Iskola és közoktatás a csőd határán

Az oktatás világszerte válságban van. Jelzi ezt a jóléti társadalmakban komoly gondokat okozó kezelhetetlenek tömege, akik nem akarnak dolgozni, és nem tudnak beilleszkedni. Mindenütt keresik a megoldásokat. Érdekes módon elsősorban a felső szinten, pedig az Egyesült Államok mellett számos EU-ország alsó- és középfokú oktatása hírhedten rossz. Az UNESCO 1999-ben felsőoktatási világkonferenciát rendezett, ahol (közhelyszerűen) kimondták, hogy e terület kulcsfontosságú szerepet játszik a szociokulturális és gazdasági fejlődésben, valamint a jövő építésében. Noha az oktatási rendszer változásai csak nemzedékek múlva értékelhetők, annyi bizonyos, hogy nálunk Magyar Bálint a legrosszabb utat választotta. Az eddig is erősen vitatható hatékonyságú alap- és középfokú oktatásban tovább süllyedő színvonalra számíthatunk. Tudjuk, a miniszter hosszú kutatói múlttal rendelkező oktatáskutatók elképzeléseit képviseli, de az áterőszakolt törvény következményei éppen ellenkező irányba vezetnek, mint amit a tudásalapú társadalom felkészültségi és teljesítménykényszere megkövetel.
A politikus tévedése az SZDSZ ideológiájából, a hagyományok értékrendjét lerombolni kívánó hatvannyolcas szellemből következik. Tanácsadói egykor arra a válságra figyeltek föl, ami a hatvanas évek elején Magyarországon elkezdett, félbeszakadt, tévúton járó változtatási törekvések eredményeként jelentkezett. Elméleti úton keresett megoldásuk önmagában logikus, de egyetlen elemét sem alkalmazták még a gyakorlatban. Ráadásul itt is számolni kell annak a karanténnak a következményével, amibe a Révai–Aczél-korszak a társadalomtudományokat zárta. A hatvanas évek végétől világszerte átalakuló marxizmus új gondolatai ide csak igen lassan és gondosan válogatva jutottak el. (Ami azzal ellentétes volt, máig alig hozzáférhető.) Egy-egy szűkebb szakterület kutatója, ha nagyon akart, hozzáférhetett az újabb nemzetközi szakirodalomhoz. A társtudományok – köztük a pszichológia, a szociológia, a filozófia, a művelődéskutatás (benne az emlékezet és a hagyomány fölfogása) – alapvetően megváltozott. A forrásismeretre épülő új irányzatok eredményei azonban nem épülhettek be a szellemi életbe, csak az elmúlt tíz évben válhattak az oktatáskutatók számára hozzáférhetővé. A Magyar Bálint által most másodszor támogatott változtatások évtizedekkel ezelőtt divatos elképzelések alapján kívánják a hagyományos elveket fölforgatni, az eddigi értékrendet eltörölni. Ebből rögtön következik, ha a következő kormányban nem az SZDSZ adja az oktatási minisztert, újabb nagy változtatásokra lesz szükség.
A két világháború közti magyar oktatás színvonala általánosan elismert. Akkor is, ha a résztvevők számának nagyságrendje már 1945 előtt változásokat kívánt. Máig nem tudtunk annak katasztrofális következményétől megszabadulni, ahogyan a kommunisták ezt végrehajtották. A nyolcosztályos általános iskola bevezetése után egyszerre tették tömegessé a középiskolai fölvételt és szüntették meg az egyházi gimnáziumokat. Mivel a nagyobb létszámhoz szükséges tanári kart előzetesen nem képezték ki, a szerzetestanárok tömegének eltávolításával a (részben újonnan szervezett) középiskolák nagy részében óriási minőségi zuhanás következett be. A felsőoktatásban végrehajtott tisztogatás sem volt hátrányos következmények nélkül, de a fiatalabb nemzedéknek új lehetőségeket adott, s ez – a tanárképzés kivételével – kedvező eredményeket is hozott. Az iparra hivatkozó politika elsősorban a műszaki oktatást szorgalmazta, óriási tömegben képeztek például gépészmérnököket. A proletárdiktatúra ugyan nem javított, hanem rontott a munkásság helyzetén, de szembeállította a haszontalannak minősített nem termelő szektort a termelő szférával, ami máig hatóan leértékelte a tanári munka és teljesítmény társadalmi becsületét. Ezen csak olyan mértékű béremeléssel lehetne segíteni, amire költségvetésünk beláthatatlan ideig képtelen lesz. Ennek hiányában – a megszállottak kivételével – nem a legalkalmasabbak vállalják a tanári pályát. A tanárképző szakokra egyre gyengébb tudással lehet bekerülni, a végzettek közül pedig döbbenetesen sokan hagyják el a pályát. Vegyük még figyelembe azt is, hogy a gyermeklétszám csökkenése miatt sokan – és talán nem is alaptalanul – hivatkoznak a költségvetésből fizetett oktatók túlzott számára.
A magyar oktatás a nemzetközi válságnál is reménytelenebb csapdába került. Résztvevői 1961-től és különösen az elmúlt egy-két évtizedben anynyi kísérletezésnek voltak a szenvedő alanyai, hogy az a párt, amelyik nem ígéri meg a régi fenntartását, biztosan számíthat az érintettek ellenállására. A saját pénzügyes szakmájához sem értő Medgyessytől biztosan nem várható, hogy oktatási miniszterének a tevékenységében rejlő politikai kockázatot fölismerje. Az MSZP pedig nyilván abban reménykedik, hogy a felelősség az SZDSZ-re hárul. Ezért tragikus, hogy a rendkívül erős befolyású oktatási dolgozókat lehetetlennek látszik az alapvető változtatások szükségességéről meggyőzni. Ellenzéki párt csak abban reménykedhet, hogy maga mellé állíthatja azokat, akik korlátozott lehetőségeik között – minden anyagi érdek és közvélekedés ellenében – igyekeznek az eddigi színvonalat megtartani. Rájuk építve lassú – inkább erkölcsi, mint szakmai – változtatásokat lehet talán nagy óvatossággal elérni. Az EU-csatlakozás időszakában azonban egyszerre kell a következő kérdésekkel számolni:
– a jelenlegi szinten és szellemben képzett munkaerőt a befektetők csak alacsony munkabérrel (és jövedelemmel) kívánják foglalkoztatni;
– a magasabb életszínvonalhoz, nagyobb nemzeti össztermék előállításához nem elég a rendelkezésre álló tudástőke;
– közben természetesen mindenki saját jövedelmét – nem a teljesítményét – méri a világszínvonalhoz, s az elégtelennek talált megbecsültségéért a történelmet, a kormányt és a nemzetközi tényezőket (globalizáció) okolja.
Noha szinte reménytelen, valamit mégis tennünk kell. A Professzorok Batthyány Körének irányításával készülő Szent István-terv munkatársai keresik a megoldásokat. Adott körülmények között gondolkodhatunk a tanárképzés gyökeres megújításáról is. Ennek érdekében előtérbe állíthatnánk azt a tényt, hogy a tanítás tárgya az ember és nem a természet vagy a technika. Az ember a világ (eddigi ismereteink szerint) egyetlen tudattal, akarattal, érzelmekkel rendelkező élőlénye. A természettudomány ismeri szervezetének a működését, de az egyént az jellemzi, hogy ugyanazokra a hatásokra másként válaszol, mert a külvilág benyomásainak befogására abban a sajátos hagyományrendszerben válik (gyakran igen korlátozottan) képessé, amiben szülei, családja, közössége, iskolája gondolkodó (vagy nem gondolkodó) személyiséggé neveli. Újabb ismereteket csak a meglévőkhöz viszonyítva tudunk értelmezni. Énünk csak az önkifejezés képességével tud kapcsolatot teremteni a másikkal. A befogadott ismeretek, értelmezési és viselkedési formák (illetve azok hiánya) vagy a beilleszkedésre, vagy ellenkezésre szoktatnak. (S az ellenkezés gyakran nem tettekben megnyilvánuló lázadás, hanem tétlen beletörődés.) Rengeteg ellentmondásos tényező teszi olyanná az embert, hogy a tudásalapú társadalom különböző szintjein képes lehessen – vagy ne is akarjon – eredményes tevékenységet folytatni.
A tekintélyét vesztett tanári pálya igen nehézzé vált. A családok – különböző okokból – keveset foglalkoznak a gyerekek nevelésével. A média jóvoltából lázadásra és tagadásra nevelt ifjúságnak már a szülei is lázadók és tagadók, ezért nem fékezik, hanem erősítik gyerekeik szembenállását a tanárral és az iskolával. A szovjet uralom időszakában kialakult (és minden tekintetben visszaigazolt) igénytelenség egyszerre csökkenti az oktatók teljesítményét és a tanulási kedvet. A XX. század első feléig a gyerekek döntő többsége korán bekapcsolódott a mindennapi fizikai munkába. Ennek következtében rákényszerült a fáradsággal járó mozgásra (és megerősödött), kifejlődött akarata, hogy megoldja feladatait. A kert nélküli lakás, a központi fűtés, a villany, a gáz, a gyorsétkezde, a közlekedés stb. nem kíván fizikai tevékenységet. Olyanok rendelkeznek tömérdek szabadidővel, akiknek az értékrendjében még a javak birtoklásánál is fontosabb a szórakozás. A sportjellegűen szervezett – játékos – mozgásokra szoktatás már az óvodában megkezdődhetne (néhol ez meg is történik), ha nem hiányoznának a szükséges tárgyi és személyi feltételek. Az iskolának alapvető feladata, hogy tanulóitól az életkori adottságoknak megfelelő teljesítményeket (az írástól, olvasástól a megértésig, gondolkodásig, s az erőfeszítéseket kívánó emlékezésig) megkövetelje. Aki nem szokott a rendszeres mozgáshoz, tanuláshoz, kötelességek elvégzéséhez, elfárad és kialakul rossz közérzete. A most bevezetésre kerülő fölfogás megfordítja a folyamatok természetes rendjét, a következményeként jelentkező beteges zavarokból indul ki, ahelyett, hogy a szükséges terhelés elviselésére készítene föl.
Nyilvánvalóan csődöt vallott a természettudományi minta alapján kialakított tételtanítási gyakorlat. A tételt a tanuló, még ha akarja, sem tudja megjegyezni, mert gondolatvilágában nincs hová kötnie. A meg nem értett összefüggések kivonatát a feleltető órán, esetleg még a vizsgán is föl lehet mondani, de ebből csak akkor marad meg valami, ha kialakul a fölhasználás készsége. Hozzám közel álló példákat említve: az okok és következmények iránti érdeklődés fölkeltése nélkül történelmi évszámokat megtanítani éppen olyan fölösleges, mint irodalmi művek rövid tartalmát elmondatni. A műalkotás üzenetének sajátos – kivonatolhatatlan – varázsát nem lehet pótolni. (Ettől műalkotás!) Az értékesnek minősíthető művek – vagy a jelen megértéséhez szükséges történelmi ismeretek – mennyisége régen befogadhatatlanná vált. Ezért igen nehéz meghatározni a megismerés és a tájékozottság határvonalát. Tájékozódni azonban csak ott lehet, ahol az alapismeretek képessé tesznek az önálló ítéletalkotásra. A jelen értelmezéséhez szükséges múltbeli tanulságok kiválaszthatók és befogadhatók. Nyilván nem lehet minden verset (eposzt, regényt, drámát) elolvasni, de viszonylag kevés a csak versben megfogalmazható érzelmek, gondolatok megragadó költői kifejezése; a drámai vagy elbeszélő formába foglalható fontos történet, az egyetemes és nemzeti mítosz. A hagyomány végtelenül gazdag, de az egyes közösségekben élő ember aránylag kevés példát kell, hogy ismerjen. Ha azonban semmit nem ismer, nem értheti meg sem embertársait, sem a társadalom működőképességének a feltételeit; de arra sem képes, hogy a természeti törvényszerűségek rendjét fölfogja. Ehhez szüksége van azokra a viszonyítási pontokra, amelyek segítségével meg tudja különböztetni az értékest az értéktelentől, a szépet az undorítótól, a fölemelőt a lealjasítótól, a jót a rossztól, a fontosat a lényegtelentől. Ezek hiányában bonyolult természettudományi képletek levezetésével sem tudunk mit kezdeni. A tételtanítás egyébként ezeket is egyszer használatos ismeretté szegényíti.
Kölcseynek rossz véleménye volt kora iskolájáról, de a következő gondolata – a Parainesisben – ma is érvényes: „Tapasztalás, tanulás, figyelem és gondolkozás: négy eszköz, minek szorgalmas használata által az ítélet napról napra erősödik. Ezt is, mint a lélek és test minden más tehetségeit, szakadatlan gyakorlás fejleszti és neveli; s e gyakorlás az út, akaratod erejét is óránként öregbíteni.”
A szerző egyetemi tanár