Munkában a feljelentésügyi államtitkár

Mindig fontos szerepet játszott a történelem mai kultuszkormányzat által megszüntetendőnek tekintett oktatásában a lehetséges szemléltetés/szemléletesség megvalósítása. Az elmúlt idők felidézése általában nem könnyű feladat – bár anyagi-tárgyi emlékek esetén egyszerű –, különösen, ha régi embereket, embertípusokat akarunk bemutatni azért, hogy megértsük mozgatórugóikat. A nehéz feladaton belül is a legnehezebb a konkrét rossz, az elvadultan gonosz ember szemléltetése, aki persze – önértelmezése szerint – elkötelezetten a jót, az emberiséget szolgálja.
A torzított történeti tudatú magyar társadalom zömmel hamis elitjében nem kevésszer volt téma hazánk mint a múltbeli feljelentgetők országa. De a feljelentgetőkre nézve csak nyilas viceházmesterek és a történelemben egyébként is csak népáruló szerepet kapó haszonleső középosztálybeli úriemberek kerültek említésre. A haladás érdekében tevékenykedő besúgókra és feljelentgetőkre, ügynökökre és szigorúan titkos tisztekre nem volt klisé, azok – úgy látszott – normális, rendes emberek voltak. Tették a dolgukat.
A történészek, a testvérszakmabeli régészekkel együtt, nagyon tudnak örülni a történelmi kövületeknek, zárványoknak. Annak, ha hirtelen felbukkan egy kihaltnak hitt jelenség (képviselője). Külön öröm az, ha ilyesmi a modern diktatúrák egyébként is titkolózó világával kapcsolatban történik meg. Sokan élnek még közöttünk múltunk szörnyűségeinek aktív cselekvői közül, de az idők változását jelzi, hogy viszonylag kevesen vállalták magukat. Mostanság növekszik a számuk. S a korábbi cinikus Na és?-hez képest ez a vállalás dicséretesnek számít. Már-már hősi szerepbe kerülnek idegen megszállók titkos és nyílt csicskásai. Egy régi szakmában azonban kevesen aktiválják magukat. Egy ideig úgy látszott, hogy nincs is rájuk kereslet.
A feltartóztathatatlan haladásnak azonban mindig szüksége volt és szüksége van a haladás ellenségeinek leleplezőire és üldözőire. E téren progresszív sajtómunkások és munkáslevelezők szüntelen munkálkodtak ugyan, de ők nem vállalhatták az ellenséges elemek börtönbe juttatásának a formális jogállami körülmények között némileg megnehezült feladatát. Ehhez olyan ember kellett a gátra, aki reflexből ír feljelentéseket, s így megformázza az ellenség méltó helyre kerülésének útját. E fontos szerepet ma már nem lehet viceházmesteri lelkesedésre, alkalmilag díjazott ügynöki dilettantizmusra bízni. Elvégre újra a szakértelem van kormányon. Tehát szakszerű, jól fizetett állami hivatalra van szükség, ahol az is rendelkezésre áll, amivel az osztálytudatos szenvedély a maga elszigetelt működésében nem bír.
Megszületett hát a feljelentésügyi („közpénzügyi”) hivatal, s a közelmúlt történetet (Zeitgeschichte) művelők nagy örömére előkerült egy viszonylag fiatal kövület is, akinek teljes személyisége kiábrázolja a bolsevizmus egykor új embert teremteni akaró hevületének minden jellegzetességét. Elsősorban is a teljes rövidrezártságot. Minden tekintetben.
A feljelentésügyi államtitkár ugyanis nem bajlódik bonyolult összefüggések megértésével sem a konkrét esetek, sem a jogállami normák összefüggéseiben. Miután számára egyetlen cél fontos: az ellenség megsemmisítése. Az, hogy az ellenség bűnös, neki egy pillanatig nem kétséges, s miután ő az aktuális szellemi proletártudat letéteményese (mint az egykori osztálybíróságok jogvégzetlen tagjai is), s ez, hacsak nem szintén ellenségről van szó, mindenkinek evidencia kell hogy legyen. Feljelentgetéseinek meggyőző ereje leginkább ebben rejtőzik, s ez a formális burzsoá jog és ész számára felfoghatatlan. A feljelentésügyi államtitkár beadványaival annak ellenére üresbe fut, hogy vannak rendőrségi hívei. Ez utóbbiak számára is léteznek politikai evidenciák. Például addig kell nyomozni, amíg elégszer nem hirdették úton-útfélen a(z alaptalan) gyanú fennforgását.
A feljelentésügyi államtitkár vadászszenvedélye egyébként hibátlanul bolsevik természetű. Közpénzügyi bűnöst akkor is csak a burzsoák (polgári oldal) között lelhetnek, ha egyébként az orra előtt szinkronban történik a közpénzek magánútra terelése. Tudjuk, a proletár jogérzet ítélete attól függ, ki hol áll. Az igazság pedig az, ami a proletariátus (kormányá)nak hasznos. Aligha tévedünk sokat, ha ebben a nem túl eszes, de végtelen szívós, bulldog jellegű emberben az 1945 utáni kommunista hatalomátvétel kísérteties valóságát látjuk. A párt sújtó vasöklét, amely nem bajlódik tényszerűségekkel, joggal és demokráciával – a közeledő Európa nagyobb dicsőségére.
De miért is bajlódna? Egy valóságos hasonszőrű médiapiramis hivatalos csúcsát jelenti ez az ember, akinek van képe közpénzvigyázatról beszélni akkor, amikor jórészt pártjának és holdudvarának jelesei lettek 15 év alatt milliárdosok – az eltűnt közvagyonból. S itt rokkan meg a kövület történelmi hitelessége, hiszen a Keller-hevületnek e feketéző újgazdagok ellen kellene tombolnia, s kisemberi proletártömegeket mozgósítania. Ám ilyenkor derül ki, hogy tökéletesen illeszkedik az önző és eszménytelen materializmus szabadpiaci (liberális) és piactalan (kommunista) két vége a kíméletlen uralkodni vágyásban. S így az ellenség mindig az, aki nem áll be a sorba, aki koncon nem megvehető, akinek hite van, és értékekben gondolkodik, s így felidézi azt a veszélyt, hogy hatni tud becsületes eszközökkel is a társadalomra.
A feljelentésügyi apparátcsiknak mint egykori diktatúra-előkészítő kövületnek ezért mélyebb a szemléltetőereje s tanulsága. Benne láthatjuk azt az örök gátlástalanságot, amelynek társadalomromboló ereje hatalmi pozícióban tragikus méretű, s még ellenzékben is az üres fejű negatív emberek kitermelője. Elképesztő hát, hogy egy nem jogállami figura egy jogállam részese lehet. Hogy olyanért fizetnek valakit hivatalosan és nagyvonalúan, aki normális társadalmakban csupán alkalmi rendőrségi segéderő lehetne.
Miért beszélnek itt egyesek minden mondatukban Európáról?