Töretlen fejlődés, lendületes külpolitika

Egy MDF-es amatőr videós Antall József születésnapján készített felvételéből pár éve megtudhattuk, hogyan verte át a magyar miniszterelnök Moszkvában a gyengülő Gorbacsovot, s ezzel padlóra küldte a Varsói Szerződést. Így a kaloda megszűnt (1955-ben Rákosi miniszterelnöke, Hegedűs András – természetesen később teljes demokratikus ellenzéki szociológus – „kötötte drúzsbába” hazánkat), az oroszok bő egy év alatt kivonultak, s mi magunkra maradtunk álmainkkal, amelyek ismét egy nagy katonai családról szóltak. Ezen álmaink pár év múlva valóra is váltak: előbb a NATO lépett belénk (Taszár), majd mi a NATO-ba, s ahogy az már lenni szokott jelentősebb hadba lépéseink alkalmával, a szerbek pár hét múlva kaptak egy hatalmas pofont, úgy, mint 1914-ben és úgy, mint 1941-ben.
XX. századi külpolitikánk teljesítménye kétségtelenül imponáló, különösen legendás arányérzékünk: bátran üzentünk, szinte egyszerre, hadat a Szovjetuniónak, az Egyesült Államoknak és az Egyesült Királyságnak (Anglia). Ezen három „törpe állam” lakosainak lélekszáma már akkor „alig érte el” a félmilliárd főt, a brit gyarmatokat nem számolva. Tradicionális bátorságunknál és vakmerőségünknél csak bizalmunk volt nagyobb. Bíztunk és hittünk az éppen aktuális nagy szövetségesünkben, hol Németországban, hol a Szovjetunióban, s szövetségeseinknek köszönhetően találtunk mindig ellenséget is. (Ha a Varsói Szerződés nemcsak saját tagjait tartja sakkban és esetenként rohanja le, akkor kifelé Olaszország lett volna a Magyar Néphadsereg támadási célterülete.)
A ’80-as évek magyar külpolitikusai (főszereplői közül csak Kádár János hiányzik) katonai és gazdasági téren egynemű közegben (VSZ és KGST) mozogtak, a nagy szövetséges (SZU) igényeit maximálisan szem előtt tartva. Ez a gondolkodási harmónia 2001 szeptembere után megbomlott, némileg módosult, hiába írta noteszában Kovács László „örökös külügyminiszter” a rendszerváltás után a VSZ helyére a NATO, a KGST helyére az Európai Unió telefonszámait, s hajlongott ugyanúgy Colin Powell amerikai külügyminiszter előtt, ahogy azt már Gromikónál megtanulta, mivel az USA kitört a NATO-ból, kitört az ENSZ-ből is, s maga vette kezébe a világ irányítását, elsősorban az iszlám és azon belül, a messze nem egységes arab világ kárára, párhuzamosan primitíven ledorongolva gazdasági álmaink tündérkertjét, az Európai Uniót is.
A moszkvai (rosztovi) egyetemeken (és a hazai közép-, illetve általános iskolákban), ahol nagy (kül)politikai gondolkodóink pallérozódtak, az ilyen differenciált politikai helyzeteket (más a gazdasági cél és más a katonai főnök) nem oktatják, a saját (magyar) érdekek képviselete pedig fel sem merült, így a (kül)politikai döntés katonásan egyszerű volt: Támadunk, irány az Eufrátesz. Mai hadfelszerelésünk is olyan szánalmas és anakronisztikus, mint a Don partjára induló 2. magyar hadseregé volt 1942-ben, de oda még saját katonai eszközeiken jutottak el a magyar egységek. Visszaútjuk azonban az egyik legtragikusabb hazatérés volt a magyar történelem folyamán. A 2. magyar hadsereget Kállay Miklós miniszterelnök búcsúztatta Nyíregyháza főterén. A jóléti rendszerváltás örömében tobzódó magyar nép 300 szerencsés fiának (iraki misszió) nem tartott beszédet a magyar miniszterelnök, pedig retorikai és különleges tiszti képessége messzeföldön híres. Medgyessy Péter azt is elfelejtette bejelenteni, hogy ezzel a lépéssel immáron – igaz, a NATO hivatalos felkérésének megérkeztével megfejelve – de facto is hadban állunk Irakkal, és mint a nagy számok kitűnő ismerője tájékoztathatta volna arról is választóit, hogy az arab világ háromszázötvenmillió fő, az iszlám pedig 1,3 milliárd ember vallása a világon.
Az pedig már több mint groteszk, hogy Medgyessy bérelt orosz (!) óriásrepülőn indítatta útnak, Kuvait érintésével, az első pár szerencsést, akiknek havi zsoldjuk nyolcszázezer-egymillió forint, rangtól függően.
Az AN–124-es orosz megagép elszállt, vitte a magyar (megélhetési) katonákat. Landolását már nem mutatta a tévéhíradó, sokkal kisebb gépeket mutatott, amelyek Bagdadból szálltak fel, s nem dzsipeket és fegyvereket tettek a gyomrukba. Hanem koporsókat, amerikai zászlókkal letakarva…
A szerző irodalomtörténész