A szlovák fél jegeli az unió nyelvi chartáját

Kevés eseményt kísér nagyobb hallgatás, mint a regionális és kisebbségi nyelvek európai chartájának szlovákiai végrehajtását. Nem írnak róla sem a szlovák, sem a magyar lapok, nem törődik vele a külpolitika.
Gyanúsan nagy a csend, résen kell lennünk. Az Európai Unióban ugyanis több kisebbség e rendelkezésnek köszönheti ütemesen javuló életkörülményeit. De az EU nyelvi chartája nyújtott ösztönzést ahhoz is, hogy az aláíró tagállamok területén regionálisan több nyelv hivatalos státust kapott. Belgiumban és Dániában a német, Spanyolországban a galíciai, a katalán és a baszk, Olaszországban a francia és a német. Günter Verheugen úr hazájában, Németországban a dán és a fríz emelkedett regionálisan hivatalos rangra, míg Erik Jürgens otthonában, a gyarmattartó Hollandiában, a fríz nyelvet beszélőknek kedveztek.
Az EU nyelvi chartáját a szlovák parlament 2001. június 19-én annak tudatában ratifikálta, hogy – és itt szó szerinti idézet következik a dokumentum preambulumából – „Európa különböző országaiban és régióiban a regionális vagy kisebbségi nyelvek védelme és fejlesztése fontos hozzájárulás egy olyan Európa felépítéséhez, amely a nemzeti szuverenitás és a területi integritás keretei között a demokrácia és a kulturális sokrétűség elvein alapul…”
A charta I. fejezete általános rendelkezésekkel foglalkozik, míg a II. fejezet a dokumentum céljait és alapelveit ismerteti. Az egyik ilyen alapelv: minden egyes regionális vagy kisebbségi nyelv földrajzi körzetének tiszteletben tartása annak érdekében, hogy a fennálló vagy később létesítendő közigazgatási felosztás ne képezze e regionális vagy kisebbségi nyelv támogatásának akadályát. Nos, ilyen rémisztő közigazgatási akadályt a Szlovák Köztársaság – a magyar többségű közigazgatási egységek felszámolásának nyilvánvaló szándékával – már állított a magyar kisebbség elé. De térjünk vissza még a charta alapelveihez, jöjjön egy újabb idézet: „A regionális vagy kisebbségi nyelvek érdekét szolgáló különleges intézkedések meghozatala… nem minősül az elterjedtebb nyelveket használókkal szemben hátrányos megkülönböztetésnek.” Nagyszerű.
A III. rész azonban már konkrét, gyakorlati, a regionális vagy kisebbségi nyelvek közéletben való használatát elősegítő intézkedések meghozatalára szólít fel. Olyan jogi keretet felvázolva, amely opcionálisan tartalmazza, hogy mit lehet, illetve ajánlott tenni a kisebbségek nyelvhasználatának védelmében. A charta a közélet egyes területeinél – oktatás, közigazgatás, igazságszolgáltatás stb. – pontokba szedve, több különböző erősségű jogi lépés közül javasolja a legkívánatosabbak életbeléptetését. Az aláíró ország tehát válogathat – a sok-sok előirányozott intézkedés közül csupán 35 teljesítése kötelező. És itt jön a probléma.
Hiszen az Európa Tanács szakemberei bizonyára – európai kulturáltságukból fakadóan – azt feltételezték a chartát aláíró országokról (így Szlovákiáról is), hogy a dokumentum szellemét tekintik majd mérvadónak, és az annak nyomán hozott intézkedéseik egyenes arányosságban fognak állni a területükön élő kisebbség számarányával. Vagyis valószínűleg úgy gondolhatták, minél népesebb az adott ország kisebbsége, annál szélesebb körű nyelvhasználatra jogosult. Nyilvánvaló, hogy amikor a charta önálló kisebbségi egyetem vagy kisebbségi nyelven sugárzó önálló televízió- és rádióadó létrehozását irányozza elő, nem a néhány ezres ladin, kvén vagy lapp népcsoportot veszi számításba – hanem például a Szlovákiában élő magyarokat. Amikor azt indítványozza, hogy az aláíró állam gondoskodjon arról, hogy a közigazgatási hatóságok a regionális vagy kisebbségi nyelveket használják, vagy hogy biztosítsa, hogy az igazságszolgáltatási hatóságok az egyik fél kérésére az eljárást a regionális vagy kisebbségi nyelveken folytassák – egészen biztos, hogy olyan népes kisebbséget feltételez, mint amilyen a felvidéki magyarság. A charta engedékenységében rejlő kiskapukat az erősen nemzeti érzelmű szlovák politika azonban minden bizonnyal megtalálja majd, és igyekszik átbújni rajtuk: északi szomszédunktól a lehető legkevesebb és legkevésbé kedvező intézkedés életbeléptetése várható. Márpedig, ha ez így lesz (és a szlovák politikát ismerve miért lenne másképp?), a felvidéki magyarság ismét megszégyenített helyzetbe kerül, hiszen nagy létszáma és jelentős szlovákiai számaránya ellenére elképzelhető, hogy a nyelvhasználat terén lényegesen kevesebb joggal fog rendelkezni, mint tucatnyi, nála jóval apróbb európai kisebbség. Kérdés, hogy a magyar diplomácia vajon ehhez is asszisztálni fog-e.
A logikus lépés a charta módosításának indítványozása volna: állítsák összhangba a dokumentum rendelkezéseit az adott ország területén élő kisebbség számarányával. A charta egyes javaslatai közti választást ne bízzák szabadon az aláíró országra, hanem kössék az ország területén élő kisebbségi nyelvet beszélők számarányához. Ha a lakosság már egy-két százalékának nem az ország hivatalos nyelve az anyanyelve, az országot – ahogy Belgium vagy Olaszország meg is teszi – a legszélesebb körű nyelvi jogok biztosítására kötelezzék. Szlovákiában a lakosság tíz százaléka, közel hatszázezer ember magyar anyanyelvű. Brüsszel értük is felelős.
A szerző egyetemi hallgató