A hajó útja megváltoztatható

Adózni senki nem szeret. Legalábbis Magyarországon nem – bár talán még az adózási erkölcséről és fegyelméről elhíresült Egyesült Államokban sem. Az államnak való kifizetés miért is volna jó, hiszen kikerül a zsebünkből egy csomó pénz, amit mi persze sokkal jobban el tudnánk költeni. Minden csökkentési ígéret igen népszerű tehát a szavazópolgárok körében, s kincset érő voksokat hozhat a választásokkor. A történelemkönyvekből ismerhetünk igen sok, valóban népnyúzó adóztatást, pénzelvonó igazságtalanságot, s ismerhetjük az azokra való XIX. századi politikai választ: a gazdasági liberalizmust. Eszerint a pénzfaló, újraelosztó államot le kell bontani s az emberek kezébe adni az eszközöket. A piac majd szabályoz. Az amúgy is inproduktív bürokrácia pedig röpüljön.

Könnyű volna tehát a mai magyar balliberális párt, az SZDSZ mostani viselkedését a föntebb leírt elemekkel magyarázni, s jóváhagyólag (bár nem támogatandólag) tudomásul venni – ők így gondolják helyesnek az államélet alakítását, és kész. Az elősoroltak bizonyosan jelen vannak az irányító szabad demokrata politikusok gondolkodásában, magam mégis máshol látom a lényeget.

A mostani furcsa harc, nevetséges elemeivel együtt (adócharta) vagy éppen azok ellenére, igen komoly dolog. Az államkormányzat érezhetően megrendült, a korrupciós ügyek kiderültével és a napvilágot látó tények politikai kezelésével az emberek (nép, nemzet, választók) előtt maradék tekintélyét is elveszteni látszik a képviseleti demokrácia. Ha a kormányzati akaratot ténylegesen végrehajtó közszolgálati réteg meggyengül, vagy nagymértékben felszámolódik, nem a mostani kormány veszít erejéből, hanem a magyar állam maga.

Elfogadom, hogy a jelenlegi közigazgatás, a nagy elosztórendszerek s általában az adóból fedezett állami feladatokat ellátó struktúra (beleértve az önkormányzatokat) javításra szorul, elavult, bonyolult, kopott és ódon. Működése a lehetségesnél kevésbé hatékony. És sok (köz)pénz takarítható meg az ésszerűsítésével. A pénz által való kormányzás azonban nem folytatható úgy, hogy egyszerűen elvonunk, kiveszünk a rendszerből egy szép summát, mondván, az így fedezetlenné tett tevékenységek elhalnak. Vastag szervezetszociológiai könyvek szólnak e módszer hatástalanságáról, tessék fellapozni őket. Ugyanakkor nem világos, hogy az egymás után megszólaló vállalkozói nagymogulok nyersen leegyszerűsített tanácsa miért most került elő. A plazagyáros például egyszer csak kijelentette, hogy kétszázezer embert el kell bocsátani a közszolgálatból, s akkor az országra a boldog jövő hajnala virrad. Semmiféle értelmes magyarázat nem került napvilágra ugyanekkor, hogy miért éppen kétszázezret, s arról sem, hogy az elbocsátottakkal mi lesz. Meg arról sem, hogy az emberekhez rendelt feladatok ellátásával mi történik. A fő érv: az államnak nem kell bért s egyebeket fizetnie. A megmaradt pénz pedig a vállalkozásokat olajozza majd. Egy másik jeles aranyember ezt ki is mondja, bizonyára az adóztatás vállalkozóbaráttá tételével meg persze közvetlen támogatások leosztásával képzelheti az újraelosztást.

Azt látjuk ugyanakkor, hogy a közszolgálat emberei egyre több hasznot hoznak a közösségnek, mind több és több esetben mutatkozik meg erényeik haszna. Például a magánszférában folyó monumentális tolvajkodás (brókerbotrány) leleplezésében köztisztviselők jártak az élen (tisztességgel tették e dolgukat mindössze), s nem tudom elképzelni, ezt a tevékenységet hogyan lehetne piacosítani. Másfelől pedig hadd emlékeztessek a Nemzetbiztonsági Hivatallal kapcsolatos lehallgatógép-beszerzési botrányra, itt a begyűrűző piaci elvek igen szépen kimutatható kárt okoztak az országnak. (Olvasom a napokban, hogy a titkosszolgálatokat is karcsúsítják… No hiszen!) Vagy: az orvosok váratlan fejfelemelése egy egész szakma totális hatalmi annullálását látszik megakadályozni, s mellesleg az egészségügy közvetlen és direkt lerablását.

De miért is kell megtörni az állam gerincét? Ilyen vagy olyan, pudvás vagy éretlen, hörgő vagy zötyögő, de demokrácia, ami ebben az országban van. Kitérő: sokan követelik a rendszerváltozást. Jelentem: 1990-ben az megtörtént. Hogy bizonyos személyeket ki kell(ett volna) rúgni, hogy nem szabadott volna bávatagon nézni az ország lerablását, az más kérdés. Az antalli cinizmus (tetszettek volna forradalmat csinálni) a radikális változtatást demokráciaellenesnek mutatja. Azt sugallja: ilyen viszonyok között ezt lehet csinálni, pedig erről szó sincs. A Jánosok gyürkőznek, izmoznak, rendszerváltó löttyös indulattal, pedig nem a rendszerrel van a baj. Éppen most folyik egy államromboló csöndes forradalom minálunk, ám harcosain jogi eszközökkel igen nehéz fogást találni. (De lehet: leginkább az eszünket kellene összeszednünk, nem az erőnket.) A dolgok alakításának eszközrendszere készen áll, használni kellene (az Orbán-időkben ez részint megtörtént), a kormány átvehető, a hajó útja megváltoztatható. Törött gerincoszloppal, görbült háttal ez nem tehető meg.

Ma a globális pénzhatalom útjában áll minden többé-kevésbé jól működő demokratikus állam (paradox módon a könnyen felvásárolható diktatúrák jól használhatók), meggyengítésük, hatalmuk formálissá tétele szükségszerű. Az elszemélytelenedő (proletarializálódó – a fogalom kifejtése máskor jön) tulajdonosi réteg fölé kerültek a topmenedzserek, akik a társaságuk hasznának maximalizálására törnek. Jól értsük: ők nem bűnözők (ha van is köztük tolvaj szép számmal), csak más elvek szerint élnek. Ezt azonban nem biztos, hogy hagyni kell, hogy hagyni célszerű. Hogy a magyarság szempontjából jó az akaratuk szerint alakuló világ.

Természetesen szó sincs titokzatos összeesküvésekről, vérrel pöcsételt fogadalmakról és a fekete mágiára hajazó ünnepélyeskedésről. Nem kell mindent megbeszélni, nem kell mindent kimondani, nem kell mindent formalizálni ahhoz, hogy valami működjön.

Magyarország hatalmas változások előtt áll. Az Európai Unió tagjának lenni nemcsak gazdasági rendszerváltozást jelent (azt is), hanem kulturális forradalmat, bizony legdurvább maoista értelmében. A nyugati harci szövetségbe belépve (ez nem egyenlő a NATO-tagsággal) csapataink egyre több helyen állnak harcban idegen, ismeretlen népekkel, amelyekkel semmi bajunk nem lenne szövetségi tagságunk nélkül, s viszont. A határokon átnyúló tőkemozgatás, a semmiből való pénzteremtés akadálya egy szabályozott közösség: mondjuk köztársaság. Mondjuk a Magyar Köztársaság. Hirtelen (s nekem legalábbis váratlanul) legyengültünk, s valójában a közember nem érti, mi történt. Nincs is sok esélye a megértésre. Nem is biztos, hogy szükséges mindegyikőnknek minden apró részletet átlátni. De az biztos, hogy államunkat most meg kell védeni.

A kelleténél kevésbé ismeretes, hogy egy átlagtermék árának negyven százaléka a hirdetési, csomagolási költség. Kifizetjük. Ki akarta ezt a hasznot húzókon kívül? És ki képes nemet mondani? A rendszer nem demokratikus, nem lehet kívül lenni. Nincs választás. A pénzünkről, a mi pénzünk elvételének mértékéről és módjáról egyre inkább globalizált igazgatótanácsok döntenek, nem parlamentek, kormányok. De a parlamentek, kormányok szabályozni tudják ezt a folyamatot – amíg vannak. Fenn kell tartani tehát őket. Állampénzen.
De adót nem fizetni jó dolog. Ugye?

A szerző az SZDSZ egykori ügyvivője