A totális szabadság jegyében

Az ember néha el-eljut külföldre, mondjuk Franciaországba. Ilyenkor mint magától értetődőt tapasztalja, hogy fiatal vagy öreg, iskolázott vagy kevésbé tanult francia egyaránt otthonos válaszokat ad, ha például a gallok vagy a frankok birodalmáról, esetleg Voltaire-ről, Rodinről, Le Corbusier-ről, De Gaulle tábornokról vagy éppen a TGV gyorsvonatokról teszi fel neki az információéhes turista a kérdéseit. Nem volt ez másképp itthon sem egészen a közelmúltig. A magyar ember számára ismertek voltak és többé-kevésbé ugyanazt jelentették az olyan nevek és fogalmak, mint például a tihanyi alapítólevél, Nándorfehérvár, Trianon; Csokonai Lillája, Bánk bán tragédiája, a Szeptember végén, Radnóti eclogái; a két Bolyai és Neumann János; Rákóczi és Széchenyi; a Mátra bércei vagy a magyar tenger és így tovább. Egyebek mellett ezt a közös nyelvet és tudást nevezzük nemzeti műveltségnek. Amely magyarrá teszi a magyart, franciává a franciát. Amely biztonságot, melegséget, otthont teremt nekünk a nagyvilágban. Amely identitásunk, személyes élettörténetünk meghatározó alkotóeleme.

Hogyan alakulhatott ki és őrződött meg ez a kánon évszázadokon keresztül? Az iskoláknak köszönhetően. Pontosabban az ott megszerzendő tudást leíró-szabályozó dokumentumoknak, a tanterveknek a segítségével. A magyar nevelésügyben Mária Terézia óta a mindenkori tantervek határozták meg azt a nemzeti műveltségtartalmat, amelyet az iskolákban kötelező volt közvetíteni. Így volt ez még a kommunista évtizedek alatt is. Ha megkísérelték is marxista ideológiával nyakon önteni történelmünket, irodalmunkat és minden egyebet, azért kötelező érvénnyel tanították, és attól Arany János még Arany maradt, és ’56 bukásán is el kellett gondolkodnia az ifjúnak. Az oktatásügyet irányító miniszterek minden időben gondoskodtak arról, hogy a tantervek megszabják, az iskolák pedig közvetítsék is a közös tudásanyagot.

Az Oktatási Minisztérium mai gazdái nem ezt teszik. Ha rajtuk állna, néhány év elteltével szétmállana iskoláinkban a kapcsot teremtő közös műveltség. Ez az időzített bomba a most kezdődő tanév közoktatás-politikai slágerében, a Nemzeti alaptanterv (NAT) megújított változatában ketyeg.

A korábbi dokumentumot éveken át tartó viták után 1995-ben adta ki a kormány Magyar Bálint akkori miniszter előterjesztésére. Mindazok, akik követték az eseményeket, jól emlékeznek még rá, hogy a kiadásra a szakma többségének szembenállása ellenére a politikai hatalom önmegvalósító szándéka volt jellemző. (A korabeli sajtóból és kiadványokból nyomon követhetők az események.) Az értékek őrzéséért aggódó pedagógusok akkori ellenérvei közül itt most csak kettőt idézünk föl: elfogadhatatlannak találták a tanítandó ismeretek körének drasztikus redukálását, valamint azt, hogy a tanításukra fordítandó minimális időt (óraszámot) nem határozta meg a rendelet. Mindazonáltal az 1995-ös alaptantervben, ha csekély mértékben is, de legalább még voltak ismeretek, és szerepelt egy ajánlás az időkeret felhasználására.

A történethez szorosan hozzátartozik a folytatás. A rendkívül laza szabályozást tartalmazó NAT-ra alapozva elkészültek az iskolák helyi tantervei. Ezekben az iskolák mind különféleképpen határozták meg önmaguknak a tananyagot és az időkereteket, aminek következtében megkezdődött az oktatási rendszer tartalmi szétzilálódása. E folyamatnak a polgári kormány alatt kiadott kerettantervek szabtak némiképpen gátat, miután csökkentett mértékben ugyan, de visszahozták a nemzeti kánont a tartalmi szabályozásba. A 2002-es kormányváltás utáni új hatalom egyik legelső teendője éppen e kerettantervek kötelező érvényének eltörlése volt. Rögtön ezután meghirdették a Nemzeti alaptanterv felülvizsgálatát is. A rendkívüli intenzitással szervezett munka eredményeképpen ez év nyarára elkészült a NAT 2003 címet viselő tervezet, amelyet az Oktatási Minisztérium a nyári kánikula idejére szakmai vitára bocsátott. A gőzhengerként működő ágazat elszántságát látva valószínűsíthető, hogy az új tanév első felében kihirdetik az új kormányrendeletet, ami után – legalábbis a miniszter szándéka szerint – valami egészen új korszak kezdődik majd iskoláinkban.

Nézzük meg, milyen.
Az új NAT fő funkciója „a közoktatás nélkülözhetetlen elvi, szemléleti megalapozása úgy, hogy egyben biztosítsa az iskolák helyi tartalmi önállóságát”. Ennek jegyében a kulcskompetenciák fejlesztése kerül előtérbe, amelyek viszont „sokféle ismereten, az ismeretek változatos kombinációin alapulhatnak”. A dokumentumban leírt tudástartalmak „nem sorolhatók be a tudományok jelenlegi rendszerébe”, „integratív és interdiszciplináris tantervi szemléletet tükröznek”. A kiemelt cél az, hogy „a tanulók minél teljesebben bontakoztathassák ki személyiségüket”. Érthető magyar nyelven ez annyit jelent, hogy az új Nemzeti alaptanterv semmiféle tananyagot nem tartalmaz. A szép új világot az fogja jelenteni, hogy ettől kezdve oktatási rendszerünkben nem fog jogszabály rendelkezni arról, hogy mit kötelesek a tanító emberek oktatni. Lesznek majd persze ajánlott kerettantervek, több is. De ezek sem lesznek kötelező érvényűek. Mindezt a totális szabadság jegyében. Joggal kérdezheti az új NAT-ot nem ismerő olvasó: akkor hát mi a csudát fognak az iskolákban csinálni? A válasz: képességeket fejleszteni. Azt persze elismerik a dokumentum alkotói, hogy ez nem megy az ismeretek teljes mellőzésével. Viszont ez utóbbiak kiválasztását rábízzák egy egyelőre ismeretlen tanterv-akkreditációs folyamatra, illetőleg az intézmények tanári karaira. Olyannyira irtóznak a közös műveltség központi meghatározásától, hogy a dokumentum bevezetőjének utolsó mondatában külön hangsúlyozzák, hogy dőlt betűvel szedték az olykor kikerülhetetlen példákat, amelyek azonban semmi szín alatt nem jelentenek kötelező előírást.

Még ennél is tovább mennek a szabadság nevében az alkotók: semmilyen formában nem rendelkeznek az egyes műveltségi területek (dehogyis tantárgyak!) tanítására fordítható időről. Még csak ajánlásokat sem tesznek. Ezt majd – ígérik – az akkreditált kerettantervek teszik meg. De miután ezek sem lesznek kötelező érvényűek, könnyű belátni, hogy mi fog következni. Ugyanaz, ami 1998-ban, az első helyi tantervek megalkotásakor. A minőségbiztosítási alapképzésen átesett tanári karok megtanulták, hogy a partnerek igényeit mindenekfölött ki kell elégíteni. Ennélfogva a legkülönfélébb divathullámoknak és lobbiérdekeknek engedve megnövelik majd az idegen nyelvi és az informatikai órák számát, és háttérbe szorítják (javarészt elhagyják) a művészeteket, az anyanyelvet vagy a természettudományokat. Mert az előbbiekre van igény, az utóbbiak viszont nem divatosak. Kevés a gyerek, azt kell tehát tanítani, amit a szülők elvárnak, nehogy elvigyék a fejkvótát jelentő tanulót másik, a divatot jobban követő iskolába.

Azon már nem is csodálkozhatunk, hogy az új Nemzeti alaptanterv filozófiai alapját alkotó emberkép olyan, mint egy önmaga körül forgó gép. Van egy kis nemzeti öntudata, európai azonosságtudata, vigyáz a környezetére, fantasztikus információs és kommunikációs kultúrája van, ápolja testi-lelki egészségét, képes egész életén át tanulni, és ügyesen választ pályát. Csak az hiányzik belőle, ami emberi létformánk legjellemzőbb sajátja: az erkölcsiség. Továbbá az érzelmek és a másokért, a közösségért való áldozatvállalás. A törekvés a jóra, a szépre és az igazra. Hiába is keresnénk ezeket a nevelési célokat a dokumentum bevezetőjében felsorolt „iskolai nevelés-oktatás közös értékei” között, ott bizony nem találjuk. Ahogyan nem találtuk az elődjében, a régi NAT-ban sem.

Nem véletlen: ugyanaz a szellemi holdudvar hozta létre, amely az előzőt. És amely – sokszor leírták és elmondták – rendkívül büszke a nemzetközileg is elismerést arató komoly szakmai teljesítményére. Magam sem vitattam – bár oktatásirányítási filozófiája miatt mindig is elutasítottam – a ’95-ös NAT néhány valódi szakmai érdemét. Ám a mostani dokumentumról még enynyi dicsérő szót sem tudok mondani. Az említett elfogadhatatlan szemlélete mellett a nyelvi megfogalmazását is el kell utasítanunk. Nehezen érthető, nagyképű, idegen szavaktól hemzsegő szövegei jóllehet az alkotók magas fokú absztrakciós készségéről árulkodnak, az iskolai munkában használhatatlanok. Nem is a pedagógusoknak készítették persze, mint hangoztatják, hanem a kerettantervek alkotóinak. Csak remélhetjük, hogy ők majd megértik.
Én viszont képtelen vagyok ujjongani, amikor ahelyett, hogy történetesen azt olvasnám, fontos, hogy a gyermek szépen és helyesen tudjon az anyanyelvén beszélni, írni, olvasni és érteni, ilyesmikkel szembesülök például: „az anyanyelvi nevelés alapvető feladata az anyanyelvi kompetencia fejlesztése”, és hogy „a tanulók birtokolják a szóbeli és írásbeli kommunikáció képességét”, valamint hogy „legyenek képesek a verbális, hangzó és képi kommunikáció eszközeinek és kódjainak, a különböző információhordozók üzeneteinek megértésére és feldolgozására”. A Nemzeti alaptanterv minden egyes oldalán tucatjával találhatók hasonló szófordulatok.

Tisztelt pedagógustársak, írástudók és nemzeti műveltségünket szívükön viselő honfitársak! Az Oktatási Minisztérium szeptember végén lezárja a NAT-vitát. Most, néhány napon belül kell hangot adni a véleményeknek. Szóban, írásban, postán vagy elektronikus formában. Ha nem utasítjuk el a tervet, akkor eltelik néhány év, és már nem mindegyik magyar iskolában tanítják majd államalapító királyunkat vagy a Himnusz költőjét.

A szerző egyetemi docens