A túlélés záloga a csatlakozás után

A versenyképesség: divatos fogalom manapság, kiváltképp sokat hallunk róla uniós csatlakozásunk kapcsán. Szokás az egész gazdaság versenyképességéről beszélni, de gyakran előfordul, hogy az egyes ágazatok versenyképességéről beszélnek. Szó esik az ipar és szolgáltatásaink versenyképességéről, vagy éppen a tudományos kutatás versenyképességéről. A versenyképesség közbeszédben betöltött súlyát felismerve, a tematizálási előnyök reményében, a gazdasági miniszter vezetésével versenyképességi tanács is alakult.
A versenyképesség állandó fenntartása a gazdaság és a társadalom különböző szektoraiban a túlélés záloga. Aki versenyképes, az túlélő lesz. Ezzel magyarázható, hogy az Európai Unió szabályrendszere különös hangsúlyt fektet arra, hogy függetlenül a különböző versenyterületek szereplőinek nemzeti hovatartozásától, biztosítva legyenek az azonos versenyfeltételek. Nemzeti kormányok nem biztosíthatnak versenyelőnyöket saját országukban senkinek. Versenyképesnek lenni, azaz sikeresen túlélni nem- csak egy kis piacon – mint Magyarországon – lesz szükséges, hanem kiterjedt, nagy piacon is.
Van-e, és ha van, milyen esélyünk van nekünk magyaroknak (polgároknak, magyar tulajdonú cégeknek és szervezeteknek) a sikeres túlélésre? Az uniós csatlakozás hajnalán – értelemszerűen a teljesség igénye nélkül – célszerű áttekinteni elsősorban a gazdaság versenyképességére vonatkozó főbb területeket, hogy az alapján megítélhessük versenyképességi helyzetünket. A gazdasági tevékenység legfontosabb lendítő ereje a tőke. Versenyképes az a gazdaság, ami lehetővé teszi, sőt ösztönzi a társadalom szabad erőforrásainak működő tőkévé felhalmozását, a vállalati és a magánjövedelmekből történő tőkeképződést. A jövedelmekből való tőkeképződés legnagyobb ellensége az adó. Magas adók esetén a tőkeképződés nehezen, alacsonyabb adók esetében eredményesen halad. Az alacsonyabb adó meggyorsítja a már befektetett tőkék megtérülését, míg a magasabb tételek lassítják azt.
Az elmúlt tíz év Magyarországon arról tanúskodott, hogy nálunk a tőkeképződés adókon keresztüli ösztönzésével nagyon szűklátókörűen bántak. A belföldi tulajdonú vállalkozásokat és az állampolgárokat túladóztatva, kevés esélyt adtak a tőkefelhalmozásnak, ugyanakkor nagyvonalú adókedvezményekben – beleértve az adómentességet is – részesítettek egyes külföldi befektetőket, míg másokat az előnyökből kizártak. A szűk látókörű politikának ma látjuk a böjtjét: amikor lépésnyi távolságra vagyunk az igazi versenypiactól, az Európai Uniótól, tucatjával költöznek el Magyarországról a korábban nagyvonalú adókedvezményeket vagy adómentességet kapott cégek. További adókedvezményre ugyanis nincs esélyük. Piackonform, EU-konform befektetésösztönzési eszközeink nincsenek, az adók ma is magasak, így a tőkéért folyó versenyben fokozatosan csúszunk lefele. A kiáramló klienstőke szerepét kellő felhalmozás hiányában a hazai tőke képtelen átvenni.
Tőkeszegény gazdaságban (mint Magyarország) kiemelt jelentősége van a kölcsöntőke (hitelek) feltételeinek, hiszen saját tőkeakkumuláció hiányában a vállalkozók kölcsönökhöz kénytelenek folyamodni. A kölcsöntőkekérdésben a helyzet legalább olyan siralmas volt az elmúlt évtizedben, mint a tőkeakkumuláció frontján. A saját tőkeakkumulációt a magas adók, a sikeres kölcsöntőke-felvételeket a magas kamatok gátolták. A több ezer milliárd forintos banki és hitelkonszolidációk pedig nem normatív piaci versenyszabályok alapján, hanem a klientúraképződés érdekeit alapul véve „szolgálták” a feltőkésítést. Sok száz milliárd konszolidációs forint ma off-shore bázisról készül a menekülésre. A tőkék működésének eredményességét nagyban befolyásolja, hogy a működő tőke milyen infrastrukturális feltételek közé kerül.
Vannak-e olcsó és elérhető szállítási infrastruktúrák, közutak, vasutak, repülőterek, telekommunikációs rendszerek? A fejlett infrastruktúra csalogatja a tőkét, a fejletlen pedig taszítja a működő tőke megjelenését. Az előbbiek igazságát tökéletesen le lehet mérni Magyarország elmúlt évtizedének tapasztalataiból, hiszen a működő tőke legnagyobbrészt az országnak abba a hányadába települt, ahol elérhető közúti, vasúti vonalak, légi közlekedés és már a 90-es évek elején is elfogadható minőségű telekommunikációs rendszerek működtek. Az eltelt évtized tőkepiaci fejleményei hozzájárultak az ország különböző területei közötti fejlődésbeli különbségek növekedéséhez. A legfejlettebb és a legfejletlenebb területek közötti jövedelemkülönbségek ma az 1:3, sőt 1:4-es arányt is elérik. Ami a privatizáción keresztül történő tőkeszerzést illeti, mára a közvéleménynek is világos, hogy a folyamat mellőzte a normativitást és kiváltképpen a versenyt. Jórészt versenyen kívül, akkor azonban a lehetséges piaci árak alatt lehetett termelő vagyonokhoz hozzájutni, de csak kiválasztottaknak.
Összefoglalva megállapítható, hogy jelenleg sem a hazai tőke eredményes képződését, sem a külföldi tőke versenysemleges vonzását nem látjuk biztosítottnak.
A gazdaság eredményes működésének másik feltétele az élőmunka. A mindenkori kormányzatok az élőmunkaköltségeket, a munkabéreket folyamatosan alacsony szinten tartották – némiképp ezzel kompenzálva azokat a külföldi befektetőket, akik nem fértek be a tőketerületen alkalmazott kliensrendszerbe. Így fordulhat elő, hogy a hazai bérek csupán az uniós átlag 20–25 százalékát teszik ki. Az utóbbi 13 év gazdaságpolitikája nagyon szelektív módon bánt a Magyarországon a tőke működési feltételeivel. A kiválasztottaknak (klienseknek) lehetővé tette a versenyen kívüli olcsó és gyors tőkefelhalmozást a privatizáció, az adókedvezmények révén folyamatos olcsó munkabér mellett. Ebbe a kategóriába szinte kizárólag külföldi tőketulajdonosok tartoztak, legyenek valódi külföldiek vagy korábban privatizációból menekített (kimosott) magyar tőkéből off-shore helyekről befektetők. Ők azok, akik az uniós valódi piaci verseny elől menekülnek ma az országból. A másodosztályú vállalkozóknak már csak az olcsó munkabér járt nemzeti ajándékként, esetenként egyeseknek sikerült helyi alkuk révén iparűzési adókedvezményre szert tenniük. Ebben a kategóriában is egyaránt megtalálhatók külföldiek és helyiek.
Az uniós csatlakozási fejezetek lezárultával és az aláírás megtörténtével sajátos helyzet alakult ki. A kliens-komprádor szemléletű gazdaságpolitika hirtelen elvesztette távlatait. Az uniós versenyszabályok – amelyeknek már mi is kötelezettjei vagyunk – nem teszik lehetővé a szelektív adókedvezmény-osztogatást, a termőföld és az egészségügyi ellátórendszer kivételével jószerint elkótyavetyélhető tőkejószág nemzeti kezekben szinte már nem maradt. A korábbi kedvezményezettek fejvesztve menekülnek az országból, hiszen ők tudják, hogy vége a játéknak. A gazdaság régi-új irányítói ahhoz kapnak a régi reflexek jegyében, amihez ebben a helyzetben még lehet. Hihetetlen ütemben rontják a saját földterületeken gazdálkodók feltételeit, és nagy előszeretettel ajánlgatják a földet életjáradékért programjukat. Így válhat az utolsó nemzeti kézen lévő tőkejószág, a föld is privatizálhatóvá. Kliensprédává változtatják az egészségügyet. Másrészt megpróbálják menteni, ami még menthető a korábbi kliensimpérium romjain, és leértékelik a forintot. A leértékeléssel ismét előnyössé teszik a könyveiket euróban vagy dollárban vezető tőke részére a bérköltségeket. A leértékelést követő háromszázalékos kamatemelés pedig vonzóvá teszi a magyar állampapírokba való befektetéseket.
Nem számít, hogy év végére drámai lesz a kereskedelmi, a fizetési és a költségvetési mérleg, hogy ismét közelítünk a bokrosi szintű reálkamatokhoz és a csomaghoz. Saját fekete pénzek helyett ma már idegen fekete pénzek bérmosását is végzik – vállalva a felmérhetetlen veszélyeket. Az eddig lopakodó csomag (gázáremelés, illetékek emelése, üzemanyag-ár-emelés stb.) a 2004-es költségvetés előzetes számaiban nyer igazi értelmet (áfaemelés, szja-kedvezmények megvonása stb.). A kormányzat a klientúra versenyelőnyének fenntartását érti versenyképesség alatt, és ennek fenntartására törekszik – kerül, amibe kerül (adófizető polgároknak, vállalkozóknak). Ez a kormány versenyképességi bizonyítványa.
Tekintsük ezek után azt is, hogy mit kellene tenni annak érdekében, hogy a nem klientúrabéliek is versenyhelyzetbe kerüljenek, ideértve a munkavállalók seregét, akik az utóbbi tíz évben folyamatosan a rövidebbet húzták. Elsősorban általánosan javítani kell a tőkefelhalmozás versenyfeltételeit. Ezúttal azonban nem klientúraképző, hanem versenysemleges alapon, azaz függetlenül attól hogy ki a befektető. Ez elsősorban a termelőtőkéből származó jövedelmek adóinak csökkentésével érhető el. Ezt már az SZDSZ is mondja. Ma még nem látható, hogy milyen árat kér azért, hogy kihátráljon. A tőkeműködés hatékonyságának javulását segíti elő az infrastruktúrák fejlesztése: fel kell újítani a vasút, közút, hulladék- és szennyvízkezelési projektekkel kapcsolatos beruházásokat, de mindenképpen el kell érni, hogy legalább a már lekötött uniós pénzek ne vesszenek el.
Döntő fontosságú a kamatszintek kérdése. Alacsonyabb kamatszint a kis- és középméretű, elsősorban magyar tulajdonú vállalkozások versenyképességét növelné – amire nagy szükség van –, de javítja a vásárlóerőt is. A multinacionális cégek ugyanis már régóta külföldről, olcsó pénzből szerzik hiteleiket. A működő tőke normatív alapokon történő hatékonyságának javítása automatikusan együtt járna a munkaerő iránti kereslet megnövekedésével, és meghúzná felfele a bérszínvonalat. Ezt a felzárkózási folyamatot az állam tovább ösztönözhetné azzal, hogy évről évre tovább emeli a minimálbér szintjét úgy, ahogy azt az Orbán-kormány tette.
A 2004-es költségvetésben dől el végleg, hogy uniós tagként a klientúra vagy az ország lesz versenyképes, a kormány vagy mindannyiunk versenyképessége a fontosabb. Adó-, ár- és kamatemelések, valutaleértékelés, gyenge valuta és stagnáló közberuházások szolgálják a klientúrát, vagy csökkenő infláció, alacsonyabb adók, csökkenő kamatok, erősödő forint és az uniós forrásokkal alátámasztott közműfejlesztések a magyarság (munkavállalók, vállalkozók, adófizetők) versenyérdekeit. A klientúra vagy a magyarság többsége lesz-e túlélő és a csatlakozás nyertese? Magyarország sikerének záloga ma – jobban, mint bármikor – magukon a magyarokon múlik.

A szerző országgyűlési képviselő