Magyar Nemzet augusztus 23-i Hétvégi Magazinjában Juhász György Tömegsír a stadionban című cikkében többek között azt állítja, hogy „az anyaország hallgatott” a vajdasági magyarság Belgrád általi meghurcolásakor, az Antall-kormány nem támogatta a VMDK autonómiatervezetét, Antall Józsefnek „a Balkánról hiányosak (voltak) az ismeretei”, „külügyminiszterénél azonban még mindig tájékozottabb” volt, s hogy 1991-ben Magyarország a horvát fegyvereladás után – helytelenül – „egyenlő távolságot” tartott Zágrábbal és Belgráddal. Mindezt tetézi a leginkább elképesztő tétel, hogy Antall 1991 februárjában „belekényszerítette” hazánkat a visegrádi „kvázi szövetségbe” egy horvát–szlovén–magyar szövetség helyett.
Ezen állítások érdemi cáfolata sokkal nagyobb teret igényelne, mint az eredeti írás, ezért csak vázlatosan sorolunk föl néhány tényt.
A VMDK akkori vezetőit első jelentkezésüktől fogva számos alkalommal fogadta a miniszterelnök, annak külpolitikai főtanácsadója és a külügyminiszter. Autonómiatervezetüket támogattuk, külképviseleteink terjesztették azt. Antall József és külügyminisztere közbenjárására Európa-szerte számos fővárosban fogadták Ágoston András akkori pártelnököt, aki személyesen tudta bemutatni a vajdasági magyarság súlyosbodó helyzetét, valamint a belső békét és a magyar közösség fennmaradását hosszú távon biztosító autonómiatervezetet.
Még a horvát és szlovén függetlenségi nyilatkozat előtt, de látva Jugoszlávia erősödő belső feszültségeit, amikor a világ dogmaként ragaszkodott az egységes Jugoszláviához, az Antall-kormány figyelmeztette nyugati partnereit a konfliktus veszélyére, és annak elhárítására Jugoszlávia-konferencia összehívását javasolta. Ezen az együttélés (konföderáció?), illetve a kiválás módozatait kellett volna eldönteni, nemzetközi elnöklet és közvetítés mellett. Amikor pedig a délszláv háború megindulása után ennek esélye csekély lett, a magyar kormány diplomáciai úton és konferenciákon számos lépést tett a békés rendezés érdekében. 1991. október 28-án Antall József miniszterelnök George Bush amerikai elnökhöz írott hatoldalas levelében részletes és reális javaslatokkal állt elő.
A magyar kormányfő mindent elkövetett, hogy a szerb atrocitások ne terjedjenek át a Vajdaságra. 1991. szeptemberben Szabadkán találkozott Markoviccsal, a még fennálló államszövetség miniszterelnökével, majd a harcok megindulása után a világ vezetőitől kért védelmet a vajdasági magyarság számára, többek között 1992. január 8-án Bush elnökhöz írott újabb levelében.
A külügyminiszter ezt a politikát képviselte írásban és szóban minden lehetséges nemzetközi fórumon és a kétoldalú kapcsolatokban. 1991. december 8-án azonos szövegű levélben fordult az Európai Közösség akkori elnökségét ellátó Hollandia külügyminiszteréhez és a közvetítéssel megbízott Lord Carrington volt NATO-főtitkárhoz, valamint Cyrus Vance volt amerikai külügyminiszterhez. Ebben – még a boszniai harcok kitörése előtt – többek között azt javasolta, hogy „az Egyesült Nemzetek igyekezzen azonnal békefenntartó erőket küldeni nemcsak Horvátországba, de Jugoszlávia ama területeire is, ahol a törékeny béke még fönnáll: Boszniába és a két – korábban autonóm – tartományba, a Vajdaságba és Koszovóba. Enélkül nagyarányú mészárlástól lehet tartani…”
Amikor eljött az ideje, a legszélesebb nyilvánosság elé is kiálltunk rendezési javaslatainkkal. A New York Times és az International Herald Tribune 1992. január 16-i számában megjelent cikkében Jeszenszky Géza – már Horvátország és Szlovénia európai elismerése után – e lépés követését javasolta az önrendelkezés elve alapján született Egyesült Államoknak, továbbá autonómiát a koszovói albánok, a vajdasági magyarok, valamint a horvátországi és boszniai szerbek számára.
Megdöbbentő, hogy Juhász György a visegrádi együttműködést rosszallva helyette a Horvátországgal és Szlovéniával kötött szövetséget kéri számon. Ne felejtsük, hogy éppen Antall József és külügyminisztere alapozta meg a különlegesen jó viszonyt két „új” szomszédunkkal. Mégis, különleges szövetség vagy formális együttműködés kötése velük 1991-ben teljesen irreális lépés lett volna a délszláv helyzet kiforratlansága miatt, de azért is – s ezt Juhász Györgynek tudnia kellene –, mert a jugoszláv–szerb politika akkoriban a világ előtt Magyarország (valamint Németország és Ausztria ellen) a „fasiszta jugoszlávellenesség” vádját terjesztette, ezzel is megosztani próbálva a reakciókat, és leplezni saját bűneit.
A visegrádi együttműködést megvédenünk ez alkalommal felesleges. Javasoljuk, hogy a szerző olvassa el az általunk és mások által erről írt elemzéseket. Ez a formáció Antall József egyik nagy stratégiai alkotása volt – s hetek alatt elvezetett a Varsói Szerződés katonai szervezetének a feloszlatásához. Az Európai Közösség, majd a NATO is a visegrádi országokkal szerződött elsőként, illetve hívta meg tagjai sorába. Ha nemzeti céljainknak nem felelt volna meg, nem újította volna fel működését – sikerrel – Orbán Viktor és kormánya.
A vajdasági magyarság keserűségét megértjük, sorskérdéseik megoldása az 1990-es évek elején szívügyünk volt, és most is az. Mi is szeretnénk, ha másfél évtized magyar külpolitikai erőfeszítéseinek végre beérne az eredménye. Úgy véljük, hogy most itt az alkalom – egyben a kötelezettség –, hogy a kettős állampolgárság felvetése nyomán a magyar külpolitika – a kormány és az ellenzék közösen – az egyetemes magyar érdekeket szolgáló megoldást találjon a Vajdaság és az egész Kárpát-medence egyik súlyos problémájára.
Természetesnek tartjuk, hogy aki a Délvidéken él vagy onnan származik, ma is a fájdalom és a tehetetlenség hangján szólal meg. Az érzelmek tiszteletre méltók, de elvárható, hogy ha valaki a külpolitikát minősíti, az szerezze meg a szükséges információkat, és lépjen túl a kávéházi politizálás színvonalán.
A szerző volt külügyminiszter, volt államtitkár
origo.hu
Menczer Tamás: Elég bátor vagy, Peti? - videó
