Az éghajlatváltozásért az emberiség is felelős

Figyelemre méltó, de megválaszolandó írást közölt nemrég lapjuk (Kondor Attila Csaba: Földünk klímaingadozásairól kicsit másképpen, Magyar Nemzet, szeptember 30.). ELTE-s geográfushallgató szerzője (remélem, hamarosan kollégánk) sok fontos érvet sorakoztat föl az ellen a nézet ellen, amely szinte válogatás nélkül minden kedvezőtlen környezeti jelenségben az ember keze nyomát tételezi fel. A földtörténeti múlt jelentős klímaingadozásai nyomán arra a következtetésre jut, hogy bolygónk éghajlatának szeszélyességeit föltehetőleg inkább a földrajzi, csillagászati és egyéb természeti tényezők generálják, semmint az emberi tevékenység. A szerző mindehhez egy érzelmi jellegű megállapítást is fűz, mondván, naivitás, sőt talán nagyképűség azt gondolnunk, hogy az ember képes beleavatkozni bolygónk életébe és megváltoztatni az éghajlat menetét.
Nos, ezzel kapcsolatban az ősbűnt talán gyermekkorom egyik kedvenc könyve, az Értsük meg az időjárást című kis ismeretterjesztő kötet követte el. Rögtön azzal indul, hogy „a Földünket övező légkör igen nagy méretű, vastagsága több mint kétezer kilométer”. Ez a szakmai szempontból korrekt kijelentés azonban generációkat vezethetett félre. Mert miközben a légkör magassága valóban több ezer kilométer – sőt, valódi felső határa pontosan nem is definiálható –, azért a légkör teljes tömegének 80 százaléka az alsó tíz, 95 százaléka az alsó húsz kilométerben összpontosul. Magyarán, felfelé oly gyorsan ritkul, hogy (az éghajlat szempontjából) minden lényeges folyamata a fölöttünk lévő húsz kilométeres tartományban dől el. Ha Budapestet mint egy korongot élére állítanánk, a teteje már kilógna belőle. Nincs tehát félrevezetőbb gondolati kép, mint a „végtelen levegőóceán”. A légkör nagyon is véges, vékony képződmény, melyre az emberi tevékenység rendkívüli mértékű hatással van.
Cikkünk szerzője helyesen állapítja meg, hogy az elmúlt ötszázmillió évben egy sor klímaváltozás történt, jelentős flóra- és faunapusztulással, s ezekben értelemszerűen az ember tevékenysége nem játszhatott szerepet. Hasonlóképpen nem vettünk részt a szén-dioxid vagy az ózon múltbéli változásainak alakításában sem. Nem tér ki azonban arra, hogy e folyamatok milyen időtávon zajlottak le. Hacsak valami hirtelen behatás (vulkánkitörés, kisbolygó-becsapódás) nem történt, a változások jellemző léptéke a több ezer vagy több tízezer év. Az éghajlatot alakító tényezők közül a szerző által említett elemek (a Föld mozgásának pályaelemei, a kontinensek vándorlása, a földfelszín jég- és növénytakarója, a hegységek formációja) spontán módon ezen a hosszabb időtávon érvényesülnek.
Az emberi ráhatás bolygónk légkörére azonban az elmúlt ötven-száz évben addig soha nem látott méretekben bontakozott ki. Ezen földtörténetileg pillanatszerű idő alatt az éghajlatot vezérlő tényezők egyik legfontosabbjában, a szén-dioxid mennyiségében olyan nagyságrendű változást okozott, amely normális esetben csak évezredek alatt megy végbe. Az elmúlt néhány évtizedes időtávon a éghajlatot irányító többi elem egyike sem mutatott észlelhető változást (a Földnek a Naphoz viszonyított mozgása nem módosult, a kontinensek közeledése vagy távolodása pár centiméteres, a vulkánosság mérsékeltnek volt mondható). Ha tehát a klímát vezérlő erőket nézzük, állíthatjuk, hogy a vizsgált körülbelül százéves időszakban az összes fő tényező változásának mértéke elhanyagolhatóan kicsi, kivéve egyet, a szén-dioxidét, amely viszont példátlanul rövid idő alatt példátlanul nagy emelkedést mutatott. Az 1860-as évek óta légköri mennyisége 32 százalékkal nőtt – egyértelműen az időközben robbanásszerűen emelkedő emberi (ipari, energetikai, közlekedési, mezőgazdasági) kibocsátás, az elnyelésére képes trópusi és egyéb erdőségek irtása, valamint az olajtanker-balesetekkel elszennyezett óceánfelszínek felvevőképességének csökkenése miatt.
A szén-dioxid légköri mennyisége emelkedésének tényét nem érdemes vitatni, mérések ezrei bizonyítják. Koncentrációja a levegőben az elmúlt tíz-tizenkétezer év során nem haladta meg a 280 egységet, miközben az ipari forradalom óta erről a szintről 370 egység fölé nőtt. Múltbéli stabilitása tette lehetővé az emberi civilizáció kibontakozását és kedvező éghajlati feltételek melletti fejlődését. A jelenlegi egyszázalékos (és még mindig gyorsuló) évi felszaporodása 2050-re légköri mennyiségének megkétszereződéséhez vezethet, amihez a hőmérséklet két-három fokos emelkedése tartozik. Ezt alátámasztják a mérési adatok is. A huszadik században 0,6 fok melegedést észleltek, de ha az 1970-es évek óta felgyorsult melegedést az egész évszázadra vetítjük ki, háromfokos emelkedést kapunk. Itt globális értékről, a talaj közeli légkör átlaghőmérsékletéről van szó.
Ilyen nagymértékű emelkedést ilyen rövid időléptéken semmilyen spontán földi rendszer nem képes produkálni, és csak nagyon kevés biológiai rendszer képes elviselni – az erdőségek, a kultúrnövények nem, az ember nehezen, az alacsonyabb rendű lények bizonyára könnyen. Erre a globális változásra épül rá a regionális hatásrendszer. Nem tudni, hogy két-három fok globális felmelegedés esetén miképp alakul például a Kárpát-medence időjárása, de a jelenlegi modellek szerint ennél nagyobb hőmérséklet-emelkedéssel és csökkenő csapadékkal kell számolni.
Nos, egy mediterrán, helyenként sivatagi, helyenként szubtrópusi Magyarország veszélyét akkor sem kisebbíteném, ha a következtetésekben jelentős a bizonytalanság. Vagyis lehetséges, hogy a fentiek csupán 80-90 százalékig biztosak, és lehetséges, hogy a változáshoz az emberi behatás mellett hozzájárulnak természeti tényezők is. Mindenesetre mind az 1992-es riói, mind a 2002-es johannesburgi fenntartható fejlődés konferenciáknak, mind a most zajló moszkvai klímaváltozási világkonferenciának egyik vezérlője az elővigyázatosság elve, amely szerint a felismert veszélyek oly nagyok, hogy az okokat illető bizonytalanságainknak nem szabad megakadályozniuk az óvatos cselekvést és a védekező beavatkozást.
Nagyon is reális azt hinnünk, hogy éghajlatunk rakoncátlankodásához mi is jelentősen hozzájárulunk. Sőt: éppenséggel életveszélyes fölmenteni magunkat a globális emberi tevékenység környezeti hatásaiért viselt felelősségünk alól.

A szerző egyetemi oktató, fizikus (ELTE)