Krisztus király

Az advent előtti utolsó vasárnap Krisztus király vasárnapja, s az adventet lezáró ünnep a karácsony, a király születése. Gazdaságkor szekularizált világában az ünnep elsősorban kereskedelmi esemény. Jobb vagy inkább rosszabb esetben nagy zabálással egybekötött jámbor szokás, amikor az anyaszomorítók, a sikkasztók, a hazaárulók és a megrögzött hazugok –, akiknek az „atyjuk az ördög, és atyjuk kívánságát akarják követni. Gyilkos az kezdet óta”. (Jn 8, 44.) – is ellátogatnak a nagymisére. Némelyek közülük ostyát csórnak, hogy meggusztálják, milyen íze van az Istennek.
A napkeleti bölcsek azon az első karácsonyon a zsidók királyát keresték és találták meg. Nem Heródesben, aki akkoriban Palesztina trónján ült Jeruzsálemben. Holott szemrevételezték, beszéltek is vele, mai szóval mondhatnánk, hogy Heródes igazolta magát; ő a fölkent uralkodó. A bölcsek azonban átláttak rajta, fölismerték, hogy valójában csak egy hivatalnok, aki véletlenül sodródott az állam élére. Ezzel természetesen Heródes is tisztában volt, hiszen ezzel engedte el a három bölcset: „Menjetek, tudakozódjatok gondosan a gyermek felől. Ha megtaláltátok, jelentsétek nekem, hogy én is elmenjek és hódoljak neki.” (Mt 2, 8.) Tudjuk, hogy Heródes hazudott, meg akarta gyilkolni az Üdvözítőt, ám azzal, hogy hódolatról beszélt a nyilvánosság előtt, elárulta, hogy van fogalma az igazi királyról. Ő maga csak a hatalomig jutott el. Hamvas Béla különböző helyeken ezt írja a hatalommal kapcsolatban: „Hatalmi ösztön: a becsvágy őrülete: Isten trónjába beleülni.”
„Hatalom: a sokaság féken tartása erőszakkal, vagy ahogy éppen lehet. A hatalom merőben anyagi, önmagában sem értelme, sem igazsága nincs, ha az uralom szelleme nem szentesíti, gonosz lesz; az uralom és a hatalom a történeti közösségben egymást soha sem fedi; a szellemi valóság elnyomására épül; aki él vele, elveszti; csak a démonok hatalmasok, Isten: van. A hatalom egyetlen feladata, hogy a szellemnek érvényt szerezzen; tiszta kézzel nem gyakorolható. Platón a lehetetlent kísérelte meg, amikor az uralommal próbálta vegyíteni; a világtörténelemben senki sincs, aki a hatalmat kibírta volna, ezért az élet dicsősége a hatalomról való lemondás.” (In.: Cz. G. Szótárkönyv)
Akad azért néhány komoly ember a világtörténelemben, aki elérte ezt a dicsőséget. Például Cincinnatus, a római gazda azzal, hogy miután polgártársai diktátorrá választották, ő az ellenség legyőzését követően azonnal visszatért az eke szarvához. Lao ce eleve visszautasította a miniszteri – mai szóval: kormányfői megbízatásokat. Pontosan úgy, ahogy a mi Deák Ferencünk, aki nem csupán a legmagasabb tisztségeket hárította el, hanem a hazáért végzett munkálkodásáért járó javadalmakat is. Közismert, hogy például az uralkodó párttól kapott, őket ábrázoló aranykeretes képet is kivette helyéről. A képet megtartotta, a keretet pedig visszaküldte a Burgba. Az arcátlanság netovábbja, hogy 2003-ban az igazi király vonásaival bíró Deák Ferencet szellemi ősükként ünnepelték enyveskezű hatalomtechnikusok.
Jézustól azért fordultak el a zsidók, mert úgy beszélt, „mint akinek hatalma van” és úgy is cselekedett, amikor vakokat, bénákat, leprásokat gyógyított meg és holtakat támasztott föl, ennek ellenére mégsem akarta kiverni a rómaiakat, s Izraelt világhatalommá tenni. Milyen király, milyen Messiás az ilyen?
Jézus királynak vallotta magát Pilátus előtt. Királyságának mélységes értelmét azonban a helytartó nem fogta föl. Föltámadásáig talán egyedül a három napkeleti bölcs ismerte föl őt, s ismerte el annak, aki, szülőhelyén, az istállóban, a barmok melegében. Ajándékaik, az arany, a tömjén és a mirha – a király, az Úr és a Messiás tisztelete mellett – az ő tisztánlátásuknak is jelképei. A bölcseket a hagyomány háromkirályoknak is nevezi. Talán azért, mert egyúttal királyok is voltak, ámde távolról sem a szó hatalomtechnikai értelmében.
Hogy a korabeli ember miként gondolkodhatott a király igazi természetéről, arról a leghelyesebb Hamvas Bélát, a hagyomány legjobb ismerőjét kérdezni. A Hamvas-szótárból vesszük idevágó gondolatait. Ezek szerint a király a valóság – fontos közbevetni, hogy Hamvas szerint az egyetlen valóság Isten. De folytassuk: „a király a nép lelke, a belső kocsihajtó – vagyis lelkünk vezérlője – az uralom királya, aki a természet és a világ fölött uralkodik, újjászületett, szellemi lény” – vö. Jézus és Nikodémus beszélgetését, Jn 3. skk. „A király számára a hatalom gyakorlása nem cselekvés, hanem művelés; nem cél, nem szenvedély, hanem rituális kötelesség. Király nélkül az emberiség sokadalom; nélküle az állam megszűnik, s a hivatal lép a helyébe.”
Látható, hogy Hamvas élesen szembeállítja a hatalom és az uralom fogalmát. Utóbbiról ezt írja: Uralom: a nem cselekvő szellemi vezetés, a lélek eredeti királyi tudata, mely az újjászületésből, a szellemi születésből ered, és a hatalmat szentesíti. Uralkodni: a törvény szerint élni; áldozat, önmegtagadás, alázat.
Jézus királyságát gyakorolta: ő valóban a benső kocsihajtónk, uralkodik a természet és a világ fölött. Itt, a földön, a törvény szerint élt, a kereszthalálig menő áldozatban, önmegtagadásban, alázatban. A gazdaságkori folyamatok előrehaladtával világosan látható, hogy nélküle sokadalommá, tömeggé bomlik a társadalom, ahogy a miénkkel is történik, az állam helyébe pedig a hivatal lép, vagy valami korlátolt felelősségű társaság, ami a népet a vállalkozás veszteségtermelő részének tekinti, az országot pedig kiárusítja.
Jézus a hatalmat elutasította. Nem tudta volna királyságával egyszerre gyakorolni? Nem akarta, hiszen a teremtés során mi, emberek kaptuk a Földet, s nekünk kell megvalósítanunk bolygónkon a hatalom és az uralom egységét.
Lehetetlen?
Hamvas ezelőtt fél évszázaddal úgy vélte, hogy a királyság nem valósítható meg, mert komoly igénye az emberiségből hiányzik. Helyette az emberek hol demokrácia után epekednek, hogy mindent szabadjon megtenniük, hol meg diktatúra után sóhajtanak, hogy kikecmeregjenek a zűrzavarból. A királynak egyik rendszerhez sincsen köze, a király országát nem a rendszer, hanem a rend jellemzi. A király országa nem külső, hanem benső. Akkor kezdhetjük el megvalósítását, ha visszafoglaljuk a karácsonyt a különféle üzérektől, s fölismerjük a kisdedben a benső kocsihajtónkat, és kellő alázattal át is adjuk neki a gyeplőt.