Politikailag korrekt ötágú vörös csillag

Néhány régi és még régebbi ifjú elvtárs ismét időszerűnek és modernnek gondolja az ötágú vörös csillagot. Ugyanők persze irtózatos zajt csapnának akkor, ha valaki itt a horogkereszt szabad használatát igényelné. Igaz, ez utóbbi jegyében gyűlöletet gerjesztettek a zsidók és bizonyos baloldaliak ellen, majd tömeggyilkosságokat követtek el. De vajon a vörös csillag hívei szeretetre buzdítottak-e a burzsoák, a kulákok, papok, katonatisztek stb. iránt, s a kommunista táborok és börtönök vajon üdülőtelepek voltak-e?
Nos, szó sem lehet arról, hogy valaki normálisnak tekintse a horogkeresztet, ellenben a tengernyi vér és szenvedés ellenére is annak kell(ene) tekinteni az ötágú vörös csillagot. Csak azért, mert bizonyos „haladó körökben” bizonyos embereket, társadalmi csoportokat üldözni, kiirtani nem bűn, hanem – mint tudjuk – történelmi szükségszerűség. Az pedig már a tudományos igazságot és az emberek javát jelenti. S ha eközben netán voltak is hibák, az a közhasznúságot nem érinti, hiszen elvégre is nem azokat érintette, akiket még kritizálni sem szabad, hiszen ők állandóan mások boldogulásáért áldoznak fel bárkit, aki gonoszsága miatt akadályozza az evilági paradicsom elérését a „haladó erők” uralma alatt.
Így a vörös csillag azoknak is felszabadulás, akik életüket, vagyonukat, egészségüket vesztik el, hiszen a jó érdekében gázolt át rajtuk a történelem kereke, amelyet – mint tudjuk – nem lehet visszafelé forgatni. Ők a forradalom és a hivatásos forradalmárok tisztító viharának jogos áldozatai, hiszen a mások (ellenforradalmárok) vérétől nem kell félni. De egyetlen haladó erő bebörtönzése, a burzsoázia bármilyen önvédelme, bármely ellenfél/ellenség hasonló ideológiája tűrhetetlen. Miként képzelik egyesek azt, hogy az ölés és ölés között egyenlőségjelet lehet tenni? Hogy erőszak és erőszak, diktatúra és diktatúra ugyanazt jelenthetné? Ugyanis van helyes gyilkosság, és van elfogadhatatlan gyilkosság. Ha a proletárdiktatúra gyilkol, rabol, nyomorít, az az emberiség jogos védelme, ha valaki a vörös csillag uralma ellen tör, annak azonnal le kell törni – minimum – a kezét.
Hiszen a vörös csillaggal még a burzsoák is szövetkeztek az antifasizmus jegyében. Igaz, utána nem átallottak védekezni a világforradalom történelmi szükségszerűsége ellen. De üzletelni még ekkor is üzleteltek a vörös csillag birodalmával (igaz, ezt megtették a horogkereszttel is). Pedig tud(hat)ták, hogy gulágok vannak, világos volt, hogy diktatúra van. Évtizedes együttélésben lett normális a vörös csillag, hiszen uralma alatt kultúra, vívmányok és önkéntes alkotó munka létezett. A vörös csillag reményt jelentett a tudatlan tömegeknek máshol, buta ifjak és értelmiségiek lelkesedtek a szocializmusért, ahol nem volt válság, kizsákmányolás, hazugság – nem volt semmi.
Vissza hát a vörös csillagot, az emberiség reményét, amelyet – vörös csillag nélkül is – visszaköveteltek tömegek nálunk is 2002-ben? Hogyan lehet kriminalizálni egy ilyen szimbólumot, amelyért emberek voltak képesek meghalni? (Mellékesen ez megtörtént a horogkereszt jegyében is.) Az nem érv, hogy betyárbecsületből is született mártírium. A vörös csillag nem hasonlítható bűnözők jelképeihez. Nem, egyszerűen azért nem, mert az mi vagyunk, a „haladó emberiség”, vagyis az isten, a mindentudás és a mindenhatóság jogos birtokosa. Aki ellenünk van, az a sátán, vagyis „fasiszta”, s így tulajdonképpen emberi joga sincs. Igazából ezek helye ma is a börtön vagy átnevelőtábor volna, hogy felismerjék a vörös csillag szimbolizálta történelmi szükségszerűséget, s így szabadokká válhassanak a drót mögött is.
Filozófusok, vállalkozók, ifjú szocialisták s más kiváló népség gyűlt össze a jelenleg még csillagtalan zászló alá, büszkén a múltra és a jelenre, ahol egyébként ismét háborút indít az MSZP, mivel Ron Werber segítségével immár újra tudja, mi a teendő. Mint egykor a Lenin nevű kopasz főterrorista is. A forradalmi öntudat lángja olthatatlan – főleg ha jut rá pénzmag szüntelen, hiszen az emberiségért sem lehet ingyen dolgozni, lerohanva az utcán a népet.
A sportminiszter feltűnése a sarló és kalapács alatt persze nem meglepő, hiszen számára azok ütöttek s vágtak utat mai helyzetéhez. Úgy is mondhatnánk – persze nem csak rá –, hogy belőlük azok csináltak embert, vagyis meg nem érdemelt pozíciójukat azoknak köszönhetik. A sok lelkes vörös egyébként méltán maradt volna a hiábavaló tömeg része, hogy ott legyen összeférhetetlen alak. A sarló és kalapács azonban ellenállhatatlan felhajtóerők voltak, s ma éhes milliárdosokként nótáznak a múlt eltörléséről, amelyből ők minden lettek.
Csodaszép érzés a hála, annak a szimbólumnak védelmében, amely másokra halált, félelmet, nyomort hozott. Igaz, azok fájdalma, akik nem mi vagyunk, vagyis az ellenségé, nem tartozik a humanizmus elhárítási feladatai közé. A mi halottaink az emberiség szégyenét jelentik, míg a sötétség erőinek halottai a „haladás” és humanizmus diadalának jelei. A szocializmus (és „liberalizmus”) erői és emberei tulajdonképpen felsőbbrendűek, míg a gulág, az ukrán éhínség, a németség már békében agyonvert részei, az antikommunista és kulák agyonvertek stb. partikuláris üzemi problémák. Aki ezt nem érti, az politikailag nem korrekt, nem eurokonform, s egyáltalán nem szalonképes.
Nem igaz, hogy kettős mérce volna, ez egy egységes mérce szerint van így. Ha valaki ezt elfogadja, felemelkedhet (üzletet csinálhat, sztár lehet stb.), aki ezt nem fogadja el, annak a történelem szemétdombján a helye. Az ő gyűlöletük kötelesség, mivel ez a szellem osztályharca és örök. Mert mindig háború van, s mi, magyar haladók a manicheus világnézet fényoldalát képviseljük a hozzánk hasonlók világszövetségében!