A werberi háborús hangvétel bukása

Június 13-án nem csupán az Európai Parlamentbe küldendő magyar képviselők személyéről döntöttek az ország választópolgárai, hanem mérlegre került a hazai politikai erők elmúlt két esztendőben nyújtott teljesítménye is. Lehetőség nyílt arra, hogy széles tömegek mondjanak véleményt a Medgyessy-kormány tevékenységéről, emellett fordulóponthoz érkeztek azok a kisebb pártok is, amelyeknél már évek óta a további fennmaradás a tét.
Az eredmények napok óta ismertek, és természetesen magyarázkodásokban sem volt hiány. A parlamenti ellenzék látványos győzelmet aratott, míg a kormánykoalíció kapott egy hatalmas pofont a választóktól.
Elhibázott volt a negatív kampány
A legnagyobb vesztes az MSZP lett. A rájuk leadott 1 054 368 szavazat azért jelent történelmi mélypontot, mert utoljára a rendszerváltást beteljesítő 1990-es parlamenti választásokon szereztek ennél kevesebb szavazatot, természetesen nem számítva a helyhatósági voksolásokat. A kormányzás nehézségeivel és az önmaga által gerjesztett költségvetési hiánnyal küszködő szocialisták kampánya teljes csődöt mondott. A 2002-es tarolás után megbukott a Ron Werber által kreált háborús hangvétel. A vereség csak azért nem tekinthető katasztrofálisnak, mert az Európai Unió baloldali pártjainak átlagához képest valóban nem rossz a szocialisták 34,31 százalékos teljesítménye, különösen akkor, ha a közép-európai országok eredményeit vesszük figyelembe. A vereségen mint tényen az sem segít, hogy az MSZP az alacsony uniós részvételi arányokat emlegeti mentségéül: ott ugyanis már 1979 óta választanak képviselőket ötévenként az unió brüszszeli törvényhozásába, míg nálunk mégiscsak ez volt az első voksolás. Tény viszont, hogy az MSZP erősebbnek és ütőképesebbnek bizonyult a lengyel és cseh kormánypártoknál – de ez az érv meg azért nem valódi magyarázat, mert a piros szegfűsök éppen annyival szerepeltek jobban a régióbeli testvérpártjaiknál, amennyivel a magyarországi pártrendszer is szilárdabb a környező országokénál. A kudarc okait tehát itthon kell keresni.
A választásokat követő héten rövid idő alatt egyértelművé vált, hogy a szocialista párt berkeiben kirobbanó indulatok legfőbb céltáblája nem Medgyessy Péter kormányfő lett, hanem Kovács László pártelnök, aki talán már belátta azóta, hogy milyen stratégiai hiba volt elvállalnia az EP-választásokon a listavezetői helyét. A több lovat is megülő külügyminiszterre már régóta fenekedő elnökségi tagok támogatását ügyes manőverezéssel megszerző Medgyessy átmeneti győzelmet ért el azzal, hogy az MSZP egyes prominenseivel összefogva közös erővel kikényszerítették a kongresszus októberre történő előrehozatalát és a teljes tisztújítást. A párton kívüli miniszterelnök látszólagos fölénye azonban könnyen pirruszi győzelemnek bizonyulhat. Hiába valószínűsíthető, hogy ősztől egy számára kedvezőbb összetételű pártvezetés veszi kézbe a kormányrudat a Köztársaság téren, a vészesen magas költségvetési hiány legkésőbb a jövő esztendő elejére az ő pozícióit is megrendítheti. Még egyszer nem játszható el az a komédia, amelynek nyomán a közvélemény előtt sikerült László Csaba pénzügyminisztert bűnbakká tenni a 2003-as esztendő deficitjéért. Bármi történik az államháztartás terén az év végéig, a teljes politikai felelősséget Medgyessy Péternek kell majd viselnie.
A választások abszolút győztese a Fidesz. 1990 óta még egyetlen pártnak sem sikerült ilyen mértékben megközelítenie az ötvenszázalékos álomhatárt. Még plasztikusabban szemlélteti a nagyobbik ellenzéki párt sikerét az a tény, hogy százezerrel több szavazatot kapott, mint például az 1998-as parlamenti választásokon. Az eddigi megméretések ismeretében kijelenthető, hogy egy nem túl magas, hatvan százalék alatti részvételi arány esetén akár a most megszerzett másfél millió szavazattal is megnyerhetők a 2006-os országgyűlési választások. Túl sokáig azonban nem szabad örülni a frissen megszerzett győzelemnek: a Surján László és Szájer József EP-képviselősége miatt a közeljövőben kiírandó soproni és szécsényi időközi képviselő-választások újabb komoly kihívást jelentenek. Azt is látni kell, hogy a meglepően jó budapesti eredmények (13-9 a Fidesz javára, egy kerület döntetlen) főleg annak tudhatók be, hogy az MSZP két évvel ezelőtti támogatói közül sokan otthon maradtak, és a fölényes biztonsággal megszerzett megyei győzelmek is részben az MSZP elhibázott kampányának és a baloldali szavazók passzivitásának tudhatók be. Ugyanakkor az is tény, hogy a voksolást megelőző egy-két hétben katasztrofálisan kommunikáló szocialista pártvezetőkkel szemben a Fidesz felelősei gyakorlatilag nem hibáztak. Különösen Orbán Viktor megfelelő időpontokra időzített vidéki körútja bizonyult komoly mozgósító tényezőnek.
Az SZDSZ relatív sikere
A 2006-os parlamenti választások egyik legnagyobb kérdőjele az lesz, hogy a szocialisták kampánygépezete képes lesz-e kimozdítani otthonából a frusztrált és csalódott nagyvárosi szavazóit, ugyanis az ellenzék jelenlegi vidéki fölénye még akkor is nehezen lesz behozható, ha azt feltételezzük, hogy a leendő kampányban a baloldali dominanciájú önkormányzatok végképp nem fognak válogatni az eszközökben.
Amennyire egyértelmű, hogy a Fidesz dicséretes ötössel kollokválta az első magyarországi EP-választást, annyira nem egyértelmű a kisebbik kormánypárt mostani sikere. Az SZDSZ 237 519 szavazattal érte el a 7, 73 százalékos eredményt. A szabad demokraták több mint százezerrel kaptak kevesebb voksot, mint az eddigi legalacsonyabb részvétel mellett lezajlott 1998-as parlamenti választásokon. Hasonlóan nagy a lemaradásuk a 2002-es voksolásokhoz képest is: a kormányváltás óta csaknem hetvenhatezer támogatót veszítettek el. Bár a két megszerzett mandátum nem rossz eredmény a kontinens többi kozmopolita pártjához képest, mégis furcsa érzés hallani, hogy az SZDSZ vezérkara diadalittas győzelmi jelentésként kürtölte világgá ezt az eredményt, azt sugallva, hogy újra hárompólusúvá vált a hazai pártszerkezet. A két nagy párt fölényét valóban sikerült némileg csökkenteniük, és elismerésre méltó a tíz százalékot meghaladó budapesti eredmény, de arról sem szabad elfeledkezni, hogy a vidéki bázisuk tovább szűkült, és a most megkapott szavazatszámmal az SZDSZ nem jutott volna be 2002-ben az Országgyűlésbe.
Demszky rémhírei a kampányfinisben
Semmi jele annak, hogy a polgárok körében bármiféle rokonszenvet keltett volna a szabad demokrata miniszterek gyengécske kormányzati teljesítménye. Az adócsökkentés ígéretére épülő programjuk csupán arra volt elegendő, hogy a gondos elemző- munkával nyilvántartott törzsszavazóik aktivitását ébren tartsák. Tény, hogy a párt propagandagépezete ezúttal is jól vizsgázott, hiszen a megfelelően időzített kampánnyal sikerült az eredeti célt, azaz a két mandátum megszerzését elérni. Az SZDSZ aránylag jó szerepléséhez még az is hozzájárult, hogy Kuncze Gábor képes volt időben eltompítani a belső vitákat, és a pártvezetés viszonylag gyorsan helyreállított egysége megállította a szavazótábor 2003-ban még erőteljesnek tűnő erózióját. A liberális politikusok közül kétségkívül Demszky Gábor főpolgármester a választás legnagyobb nyertese, hiszen újra bebizonyosodott, hogy a mögötte felsorakozó budapesti szavazóbázis a legfőbb garanciája az SZDSZ életben maradásának. Azt persze a Strasbourgba készülő Demszkynek is tudnia kell, hogy amennyiben nem kezdődik meg a következő önkormányzati választásokig a négyes metró építése, akkor szinte borítékolható a bukása. Mellesleg az SZDSZ frontembere több esetben is rémhírekkel próbált pánikot kelteni a választók körében: hol a Budapest utcáit elöntő vérözön, hol pedig pusztító tornádó jelent meg a fantáziájában. Mindez azért furcsa, mert a fideszes pártvezetőknek a várható áremelkedésekre és megszorító csomagra utaló kijelentéseit dühödten támadó baloldali véleményformálók, szokásukhoz híven, ezúttal is elengedték a fülük mellett azokat a riogatásokat, amelyek némileg felidézték a 2002 tavaszáról ismert huszonhárommillió román vendégmunkás rémképét.
Belső leszámolás előtt az MDF
Érdemes megvizsgálni az MDF eredményét is. Tény, hogy a kisebbik ellenzéki párt által egy kalap alá hozott minipártszövetség átsurrant az ötszázalékos küszöb fölött. A 163 891 szavazat a június 13-i választói passzivitás miatt elegendő volt a hőn áhított egy mandátum megszerzéséhez. Ezzel együtt nem igazán látszik megalapozottnak az az optimizmus, amely az MDF vezetését jellemzi a június 13-i végeredmény közzététele óta. Ahhoz, hogy a mostaninál valószínűleg lényegesen több szavazót megmozgató 2006-os országgyűlési választásokon sikerüljön újra az ötszázalékos küszöb fölé kerülni, gyakorlatilag meg kellene duplázni a jelenlegi másfél százezres szavazótábort. Ez egyrészt azért lesz nehezen kivitelezhető, mert a további előrelépéshez egyben kell tartani az FKGP-vel, az MDNP-vel és a Vállalkozók Pártjával létrehozott együttműködést. Az elmúlt másfél évtized történései azonban azt bizonyítják, hogy az ingatag, egy-két százalékon billegő, önmagukban életképtelen törpepártok tartós összefogása hosszabb távon nehezen kivitelezhető (lásd a Centrum pártnak az elmúlt két évben bekövetkezett elolvadását).
A másik probléma az, hogy az MDF több közvéleménykutató-intézet szerint nem kis részben az MSZP-ből kiábrándultak egy részét nyerte meg magának. Ameddig a szocialista párt a jelenlegi lázas beteg állapotában imbolyog, addig nem lesz probléma a normális Magyarország meglehetősen homályos ígéretével a jobbközép oldalon tartani ezt a szavazói csoportot. Kérdéses, hogy mi lesz akkor, ha a nagyobbik kormánypárt – felfűtve a kampánymozdonyát – újra megpróbál benyomulni a politikai centrumba, hogy visszaszerezze a két esztendeje elvesztett híveit. Szintén nyitott kérdésnek számít, hogy sikerül-e helyreállítania Dávid Ibolyának a Fidesszel megromlott viszonyát, és megállapodnia a nagyobbik ellenzéki párt irányítóival egy közösen kivitelezett kampánystratégiában még a 2006-os parlamenti választások előtt. Sajnos az olyan lépések, mint például a magas taglétszámú és rendkívül sikeresen kampányoló budapesti II. kerületi alapszervezet erőből való feloszlatása, aligha fogják majd elősegíteni a párt további erősödését. Illene visszaemlékeznie az MDF jelenlegi vezetőinek arra, hogy az 1996-os szakadás, amelyet szintén hosszú belső viszálykodás előzött meg, milyen végzetes hatással volt a szervezet további működésére. Ha nyolc év után újabb hasadás következik be az amúgy is szűk bázisra épülő pártban, akkor ez negatív hatást gyakorolhat a polgári oldal 2006-os választási esélyeire.
Végezetül szóljunk néhány szót azokról a pártokról, amelyeknek nem sikerült képviselői helyet szerezni az Európai Parlamentben. A Magyar Nemzeti Szövetség és a Szociáldemokrata Párt riasztóan gyenge eredménye már előre borítékolható volt, legföljebb annyit érdemes megjegyezni, hogy a két szervezet önálló indulása némileg gyengítette a polgári oldal eredményeit. Egyelőre csak reménykedni lehet abban, hogy ezek az életképtelen pártocskák 2006-ban sem fognak harminckétezernél több szavazatot elvenni az erősebb pártoktól. A Munkáspárt gyenge eredménye azért meglepő, mert a kórház-privatizáció megakadályozásáért indított népszavazási kezdeményezésük váratlan sikere azt sugallta, hogy némileg erősödhetnek a pozícióik. A legfőbb tanulság az lehet az elpusztíthatatlan Thürmer Gyula számára, hogy ha a Munkáspártnak nincs profi módon kiépített kampánygépezete, és hiányoznak a vonzó, a választópolgárok gondosan kiválasztott célcsoportjaira hatást gyakorló üzenetek, akkor egy ilyen kis pártnak nincs esélye az előrelépésre.
A MIÉP helyét a Jobbik veheti át
A MIÉP 2, 35 százalékos eredménytelensége szintén elgondolkodtató. A 2002-es választásokat elbukó nemzeti radikális erő mára gyakorlatilag elveszítette a vidéki szavazótáborát. Nem maradtak nyom nélkül azok a belső viták sem, amelyek szétzilálták a pártvezetést. Komoly taktikai hiba volt az is, hogy nem Csurka István vezette a párt EP-listáját, mert tényleges húzóerőt csupán az ő neve gyakorolt volna a szavazókra. Miközben Európa-szerte jól szerepeltek az integrációt ellenző pártok, a MIÉP összeomlott, pedig 2003 áprilisa óta több mint egy esztendeje volt arra, hogy maga mögé állítsa azt a félmillió szavazót, aki a népszavazáson a csatlakozás ellen voksolt. Véglegesen azért nem szabad leírni a szebb napokat is látott MIÉP-et, de ha nem történnek drasztikus változások a párt működésében, akkor 2006-ban végleg sírba szállhat a csurkizmus eszméje. Egy nyertese viszont egészen biztosan van a harmatgyenge eredménynek: az EP-választásoktól távol maradó Jobbik Magyarországért párt, amelyik így komoly ziccerbe került a nemzeti radikalizmus és az euroszkepticizmus játékterén.
2006-ig még sok víz lefolyik a Dunán, és számtalan szervilis Friderikusz-produkció fogja felborzolni az emberek idegeit. Az viszont gyakorlatilag visszavonhatatlanná vált, hogy a Fidesz látványosan nagyarányú győzelmével a választók szentesítették Orbán Viktor újabb miniszterelnök-jelöltségét, és néhány hónapon belül érzékeny búcsút fogunk venni minden idők legbőbeszédűbb pártelnökétől, Kovács Lászlótól is. Az még rejtély, hogy korunk Talleyrandja kap-e valamilyen szerepet az októberi kongresszus után az MSZP vezetésében, de a köztársasági elnöki ambícióknak véglegesen lőttek, és a jövőben már csupán az a kérdés, hogy az unalomig ismert diplomáciai okoskodásokat külügyminiszterként, vagy esetleg az Európai Unió Bizottsága magyar biztosaként fogja elpufogtatni.