A pénz megöli a humánumot

Köztudott, hogy a betegellátás egyre több pénzbe kerül az egész világon. Az is ismert, hogy az orvosilag lehetséges és a társadalmilag szükséges kategóriák között nagy különbség van. Nem mondok újat, ha állítom, hogy a kívánatos szolidaritás elvét (értsd mindenkinek egyformán, lehetőség szerint mindent) csak a nagyon gazdag országok tudják – megközelítően – megvalósítani. Ez tehát pénzkérdés. A nemzeti javak elosztásának módja politikai megfontolást igényel. A ráfordítás prioritásának meghatározása fontos döntés. El kell ismernünk, hazánk az Európai Unióban is szegény rokonnak számít. Kevés az elosztható ráfordítás. Annál fontosabb a pontos, becsületes, szakmai szempontokat figyelembe vevő tevékenység. Ennyiben tehát politikai kérdés az egészségügy irányítása. Másrészről a betegellátás, az egészségmegőrzés nem politikai kérdés (nem szabadna annak lennie). Egyszerűbben fogalmazva az adminisztráció, a kormányzat a valóság szükséglete szerint, a szakmai szempontok értékelésével akár pártja vagy más tárcák érdekével szemben is foggal, körömmel képviselje a beteg, ha úgy tetszik, az egészség érdekeit. Nem ezt tapasztalom.
Aggódom, mert az egészségügy súlyos válságban van. Pénzkérdés ez? Nem kizárólagosan. Nézzünk néhány példát.
A hazai halálozás 55 százalékát a szív- és érrendszeri megbetegedések okozzák. 2001-ben a születéskor várható élettartam hazánkban 72,3 év, míg Ausztriában ez a szám 78,7 év volt. A gutaütés (angol szóval stroke) miatti halálozás hazánkban megfelelő program beállításával 240/100 000 lakosról 180/100 000 lakosra csökkent. Ez a szám azonban Hollandiában 70/100 000. A kórházi ágyak száma 1990-ben 110 ezer volt, jelenleg 80 ezer körül van. A betöltetlen orvosi állások aránya 2000-ben 10,79, 2001-ben 12,39 százalékos volt. A fiatalok pályaválasztása érzékeny mutató. 1999-ben 785 orvos kapott diplomát, de csak 620 lépett be a szakorvosképzési rendszerbe, 2001-ben 719 diplomát adtunk ki, de csak 501 fiatal jelentkezett szakorvosképzésre. Az értékeléshez tartozik, hogy a jelenleg érvényes egészségügyi törvény lényegében csak szakorvosnak enged praktizálást.
Infláció van. Az általános pénzromlást meghaladó volt a gyógyítási kiadások inflációja.
„Ha figyelembe vesszük az inflációt, és az összegek reálértékét hasonlítjuk össze, akkor 1990-től napjainkig csaknem folyamatosan csökkenő számsort kapunk. Tehát ha az 1990-es év egészségügyi kiadásait 100 százaléknak tekintjük, akkor a következő évek ráfordításai reálértékben így alakultak: 89, 68, 64, 70, 59, 55 és 54,5 százalék. Ma már felmerül az egészségügyi ellátások biztosítási alapon történő finanszírozhatóságának kérdése is.” (Kovács Árpád ÁSZ-elnök cikke, Kis számvevői diagnózis, MOTESZ Magazin)
Akkor tehát a közös erőforrásokból többet kell az egészségügy finanszírozására fordítani. Így lesz ez 2005-ben is?
Ennek ellenére a magyar egészségügy szakmai színvonala egyes intézetek csúcsteljesítménye miatt külföl-
dön is elismert. Nyugatabbra dolgozó kollégáink alig hiszik el, hogy ennyi pénzből ilyen teljesítmény nyújtható. Az egyetemeinken tanult és diplomát szerzett német kollégák használhatóságáról, tudásáról a német orvosi kamara elnöke is nagy elismeréssel szólt. Kevés orvos és nővér nagyon sok beteget nagyon kevés ráfordításból közel európai szinten lát el. De a sajtó nem ennek, hanem a műhibák szenzációjának ad helyet.
A tartalékok kimerülőben vannak. Az egészségügyi szervezés, finanszírozás csak papíron politikai prioritás. A 2003. évi költségvetés tárcánk részére 7,6 százalékos bővülést tartalmazott. A Miniszterelnöki Hivatal azonban 83 százalékos (!) támogatást kapott az előző évhez képest. Most készül a 2005. évi költségvetés vázlata. Mekkora lesz az inflációt meghaladó, a reformhoz szükséges többletköltségvetési szám? Az egészségügyi kormányzat vesse latba a tekintélyét! Nem értek a gyógyszerárak képzéséhez, de kormányonként változik az álláspont és az orvosságok ára – azonos technológia és ráfordítás mellett –, az inflációt meghaladóan nő. Törvény készül a gyógyszerpiaci rendtartásról (Orvosok Lapja, 2004. május, 14. oldal). Miért most, amikor már ég a ház?
Május 1-je óta az Európai Unió tagja vagyunk. Ügyeleti rendünk, az azért járó fizetség az Európai Bíróság döntése szerint nem méltányos. Jogi, pénzügyi nehézségekkel küszködik a szakma. Önként vállalt túlórák, fizetés nélküli többletmunka, törvénytelen foglalkoztatás, szakorvoshiány van. Aggódom, mert nincs egységes állásfoglalás, rendelet, utasítás. Készül törvény is. Miért most, miért nem május 1. előtt? A kórház-privatizáció és orvosi jogállásról szóló törvény kis különbséggel kormányonként a parlament elé kerül. Megszavazzák, hatályon kívül helyezik, alkotmánybírósági vétó születik, népszavazást kezdeményeznek. Pártharcok vannak. Pedig tőkeinjekció kell a gyógyítás korszerűsítéséhez, mindenekelőtt innovációjához. Most exlex állapot van. Nincs törvény, ellenben van profitérdekelt rész- és fű alatti privatizáció.
Mintha tudatosan csökkentenék az orvosi presztízst. Az átkozott paraszolvenciát csaknem minden orvos homlokára rábélyegzik. Mi lesz az orvos-beteg, az orvos-orvos, valamint az orvos és más szakma (oktatás) viszonyával? Az üldözött, rágalmazott gyógyítói kör erkölcse pedig sajnos automatikusan csökken. Az orvosi perek száma nő. A perektől való félelem defenzívvé teszi a gyógyítást. Az előírt minimál-feltételrendszerrel szinte egyetlen intézmény sem rendelkezik – beruházás hiányában. Az osztályok zöme ideiglenes működési engedélyt kapott csak. A tényleges vagy vélt műhibákra szakosodott ügyvédek milliókkal csökkentik a gyógyításra fordítható pénzt.
Betegellátás nem lehetséges orvosok nélkül. A média számára csak a szenzáció megjelenítése rendezőelv. A siker unalmas. Nem is kap nyilvánosságot. Pedig bizalomépítő, megnyugtató lehetne. Közben a kuruzslás megkapja ezt a lehetőséget. Megalakultak a szakmai kollégiumok. A rendelet a demokratikus önszerveződést korlátozza. A miniszteri jelölések, kinevezések lehetnek helyesek, de alapelvként támadhatóak. Ez centralizáció. Az Igazságtalan megkülönböztetés (Magyar Orvos, 2004. május, 14. old.) című cikk az MTA kifogását rögzíti. A helyes rendeletalkotás nem kerül pénzbe!
Az irányított betegellátás bevezetése napjaink fő vitatémája. A szakemberek ellentmondó véleményen vannak. Jó az, hogy a tervezet társadalmi vitára került, de aggodalmam lényege mégis megfogalmazható. Az egészségügyi ellátórendszerek finanszírozása magánkézbe kerül. A biztosító és a szolgáltató közé egy elosztó, szervező egység kerülne. Ez pénzbe kerül. Milliárdokba. Lehet az alulfinanszírozott egészségügytől még pénzt elvonni? Azt mondom, lehet, ha óriási pazarlás van. A szervezés, a kontroll megtakarítást jelenthet. Csakhogy nincs ilyen felesleges, elfekvő tartalék az egészségügyben. Sanda gyanúm, hogy ha a szolgáltatást nem sikerült magánosítani, akkor a finanszírozást magát kell megragadni. A rendelettervezet szerint 10–15 fős bt vagy kft. maximum egymillió lakos ellátását, irányítását szervezné. E munkacsoportban kötelezően legalább egy orvosnak kell közreműködnie. Hol van itt a szakmai irányítás? Ki fogja eldönteni, hogy egy betegségben hányszor, milyen időközönként kell CT-vizsgálatot végezni? Hol a szabad orvosválasztás ingyenes joga?
Aggódom a szakszerűség elvesztése, a bankárszemlélet térhódítása miatt is. A szervező csak minőségromlás árán juthat nyereséghez. És nyereséghez fog jutni, ezen az áron is.
A szakszerűség csökkenése más területeken is megnyilvánul. Említettem a szív- és érrendszeri betegségek nagy számát, az emiatti magas halálozást hazánkban. E kulcskérdést a rendszerváltás óta minden kormány felismerte. Született számos elképzelés (stroke-program, „sárga könyv”, Egészséges nemzetért népegészségügyi program, Johan Béla népegészségügyi program). De távlati gondolkodást az jelentett volna, ha az előző kormány prevenciós programját a mostani is folytatta volna. (Ugye, a szakma nem politikai kérdés?) A végrehajtás tehát hiányos, bár elismerem, ez pénzkérdés is. Ott, ahol tüzet oltunk, nincs lehetőség a távolba nézni.
Ténykérdés és nem pénzfüggő azonban, hogy az érgyógyászat szakmai kollégiumát 1995-ben megszüntették. Pedig e testület (belgyógyászok, érsebészek, neurológusok, bőrgyógyászok, intervencionális radiológusok, patológusok) sűrű egymásutánban hallatták hangjukat annak visszaállítására. Legutóbb a 2004. január–március közötti időszakban, amikor az új szakmai kollégiumi rendszer kialakulása körvonalazódott. Három írásos, két szóbeli – testületileg alátámasztott – kérésünkre a mai napig nem kaptunk választ, de a javaslatot elutasították. A sebészeti és belgyógyászati kollégiumok szakcsoportjaként – az összetartozó szakterületek szétválasztásával – kaptunk némi kompetenciát.
Akarunk-e a siralmas mutatókon javítani?
2004. július 2-án vettem kézhez a meghívót július 5-re, a minisztériumba. Minden egyeztetés, véleménykérés és jól megfogalmazható indok nélkül tizenhárom (!) klinikai szakmát képviselő országos intézet vezetőjével közölték annak megszüntetését. Közöttük az Országos Érsebészeti Intézet is szerepelt. Az angiológia így szervező-képviselő alakulat nélkül marad. Ismeretlen az itt dolgozók sorsa, a dologi keretek jövője, de még az intézkedés végső konkrét ideje is. Aggódom a metodikai osztályok orvosai, informatikusai, adminisztrátorai, a szakmaiság térvesztése miatt. Furcsa, de a lázas hirtelenséggel hozott döntés nyomán aggódom a minisztérium, az adminisztratív irányítás miatt is, mert elesnek fontos országos adatoktól, amik egy jól előkészített döntést megalapozhatnak.
Amikor e sorokat írom (július 8-án), a tizenhárom klinikai szakma irányító testületének megszűnéséről egyetlen sor sem jelent meg az írott vagy elektronikus sajtóban. No comment.
Itt be is lehetne fejezni. Nem teszem, mert a betegellátást nem lehet befejezni. Tudom, nincs pénz, sajnálom, hogy nincs valódi reform, néha bosszant, hogy felesleges látszatintézkedések történnek, elszomorít, hogy minden deklaráció ellenére egészségünk nem politikai prioritás. És elrettent, hogy a pénz megöli a humánumot – ide jutottunk.
Szeretném, ha nem áskálódásnak, különösen nem árokásásnak tűnnének soraim. Horatius arra int, ne sértődj meg, ha ébresztőt kiált valaki: „Fidis offendar medicis, irascar amicis, cur me funesto properent arcere veterne.” (Sért hűsége az orvosaimnak, bánt a barát, mert a végzetes álomkórból ki akarnak emelni. Horatius, Levelek.)

A szerző orvosprofesszor, egyetemi tanár