A folytatást az alkotmány cikkelyei jelentik. Most azonban nem a tételes joggal kívánok foglalkozni – nem is az én asztalom –, hanem e kiragadott, de a szövegösszefüggéseket nem sértő mondatok gazdaságfilozófiai hátterével. Nem másról van ebben szó, mint kimondva-kimondatlanul a szociális piacgazdaságra való törekvés megfogalmazásáról. Sokan beszélnek a szociális piacgazdaságról, s kevesen tudják, valójában mit is jelent e szóösszetétel. Gyakran összetévesztik a jóléti állammal, s a jóléti vívmányok minden megnyirbálásában az elv sérelmét látják – nem feltétlenül jogosan. Egyesek abban a hitben vannak, hogy alapeszméje európai találmány, s ebben az értelemben szembeállítják a liberalizmussal, az Újvilágból kisugárzó globalizmus társadalmi-gazdasági rendszereivel.
A történeti hűség kedvéért tisztáznunk kell néhány fogalmat. Mindenekelőtt rögzítsük: a „liberalizmus” szó jelentése a magyar és jobbára az európai szóhasználatban a laissez faire eszmével rokonítható. Hagyjuk a gazdaság törvényszerűségeit szabadon érvényesülni, az majd kialakítja a társadalom szerkezetét, de végső soron mindenkinek nagyobb jólétet teremt, mint ha nem engedjük e törvényeket hatni.
Variációk állami beavatkozásra
Igen ám, de Amerikában a liberálisok a nagy válság utáni politikai helyzetben éppen az állami beavatkozás hívei voltak. Az egyik amerikai bestseller szerzőpárosa (D. Yergin–J. Stanislawski: The commanding heights Touchstone books, 2003) éppen azt mutatja be, hogyan döbbentette meg az USA-t az „insullizmus”, a Samuel Insull által felépített lufi-holding összeomlása, amelyben kisemberek tömege vesztette el minden vagyonkáját, s hogyan döntött F. D. Roosevelt egy olyan intézményrendszer kiépítéséről, amely – az államtól független – intézményekre alapozott szigorú szabályozás és ellenőrzés megvalósítására volt hivatott. Ugyanakkor a világ más részein a válság és a munkanélküliség hatására teret nyert az állami beavatkozás sokkal drasztikusabb formája: a széles körű államosítás és a központi állami tervezés. Olaszországban az állami tulajdonban lévő IRI holding kebelezte be a fizetésképtelen magáncégeket, s államosította ily módon az olasz ipar jelentős hányadát már a nagy válságot követően. (És lett a bázisa a korporatív fasiszta államszervezetnek.) Angliában a háború alatt a Beveridge-jelentés fogalmazta meg az államosítás szükségességét, s 1945 után sor is került számottevő tulajdoncserére. Ugyanez a folyamat elindult Franciaországban is, de ott a hidegháború kirobbanásakor megtorpant. Tovább élt viszont a franciáknál a kommunista országok gyakorlatából átvett központi állami tervezés, igaz, szelídebb, ismétlődő formában. A szovjet dominancia alá került országokban viszont mindenütt megindult a széles körű államosítás és a merev ötéves naturális tervezés. Hogy ne is beszéljünk Ázsiáról, az ottani hatalmas országokról, Kínáról vagy Indiáról. Kína pápább lett a pápánál, a nagy tanítómesternél, a Szovjetuniónál; s India is a tervgazdaság és az állami iparfejlesztés útjára lépett – kitűnő tehetségű, Oxfordban képzett matematikus-közgazdászokra támaszkodva. Hogy mindez később zsákutcának bizonyult, ma már tudjuk. Figyeljünk fel azonban egy érdekes tényre. Németország nem ezen az úton indult el. Az általa követett politika sokkal több hasonlatosságot mutat az amerikai liberalizmussal, mint az előbbi kísérletekkel. Már abban is sok hasonlóság van, hogy a nagy válságra adott válaszként itt is megerősödik az állami szabályozás. Más hangsúlyokkal ugyan, de ez a teljes gazdasági berendezkedés különbségéből fakad. Amerikában a tőzsde megregulázása volt az elsődleges cél, s a befektetési és kereskedelmi bankok szétválasztása, szorosabb felügyelete. Később azonban az amerikai gyakorlat kiterjedt az ár- és versenyszabályozásra, s annak változatos intézményeit hozta létre.
A német birodalomban a harmincas években a bankfelügyelet megerősítése mellett a szövetkezeti mozgalom szabályozása, a társadalombiztosítás továbbfejlesztése és a költségvetési politika aktivizálása volt napirenden.
Tanulmányaim alapján bátran állíthatom, hogy a német gazdaságpolitika keynesiánus volt már azelőtt, hogy ezt a fogalmat a jeles brit közgazdász munkássága alapján megalkothattuk volna. (Mellesleg a háború után az amerikaiak is vállalták ezt az eszköztárat. Mindnyájan keynesiánusok vagyunk, mondta Nixon a hetvenes évek elején, kicsivel azelőtt, hogy az állami költségvetési konjunktúra-szabályozás a stagfláció tényén megbukott.) Az más kérdés, hogy Németországban a háború előtt a kisemberekre koncentráló politika diktatórikus rendszert vezetett be, s a nagyipar mágnásai az állami megrendelésekkel ösztönözve és a politikai nyomással késztetve beálltak a náci rendszer szolgálatába. (De ez volt a helyzet a vichyi Franciaországban is. Ott a háború után a kollaboráció büntetése volt többek között az államosítás.)
A német út, avagy a piac valódi szabadsága
A háború után azonban megnyílt az esély egy demokratikus német állam megteremtésére, amely azonban nem valami oweni szocializmus, nem az állami tulajdon, hanem szigorúan a magántulajdon alapján állt, s Ludwig Erhard, az ordoliberális eszmék elkötelezett híve vezette be. Az ordoliberalizmus határozottan elutasította a szocialista állami beavatkozás gyakorlatát. Hitt a piac allokációs képességében, de ennek feltétele a piac valódi szabadsága. Úgy vélték ezek a gondolkodók, köztük a svájci W. Röpke, hogy a tényleges szabadságot csak a piac szigorú állami szabályozása biztosíthatja, ami megakadályozza monopolhelyzetek kialakulását, s biztosítja a piacra lépés szabadságát. Tanulságos a történelmi környezet: Erhard a nürnbergi egyetem munkatársa volt, de nem nevezték ki egyetemi tanárnak, mert nem lépett be a náci pártba. Mint ahogyan Köln polgármestere, Adenauer sem tűzte ki a náci zászlót a hivatal épületére, majd hosszú éveket töltött meggyőződéses kereszténydemokrata álláspontjáért börtönben. 1945 után azonban őt mint politikailag nem kompromittált személyt állították az amerikaiak az új államszerveződés élére. Erhardot pedig, aki a náci érában visszavonult az üzleti életbe, s piackutatással foglalkozott, az átmeneti kormány gazdaságügyi vezetőjévé tették. Erhard sem lelkesedett azért, hogy az amerikai parancsnok önhatalmúan dönt olyan kérdésekben, mint például a valutacsere. Mintegy válaszul, ugyancsak önhatalmúlag, rendeleti úton eltörölt valamennyi, korábban érvényes korlátozó szabályt, amely az áralkut és a piaci alapon történő kereskedelmet akadályozta. Clay tábornok, a Bizónia parancsnoka rémülten hívta fel: – Mr. Erhard, a tanácsadóim azt mondják, ön nagy hibát követett el! – Ne is törődjön vele, tábornok úr – válaszolta Erhard –, az én tanácsadóim is azt mondják.
A katolikus egyház társadalmi tanítása
A dolog azonban működött. A piacok megélénkültek, az áruellátás javult. Ugyanakkor megindultak a szociális lakásépítések, a munkavállalói érdekvédelem törvénybe foglalása, a kis- és középvállalatok intézményes segítése. A Kreditanstalt für Wiederaufbau a Marshall-segélyt éppen ebből a célból csatornázta kedvezményes feltételekkel a kis- és középvállalatok felé. Megerősödtek a társadalombiztosítási jogok, javultak az ellátások. Németország – a megnyert választások után, Adenauer kancellár majd másfél évtizedes kormányzása alatt – sikeresen építette a szociális piacgazdaságot.
Nem lehet itt nem megemlíteni, hogy mindez alapvetően a katolikus egyház társadalmi tanításával teljes összhangban zajlott. E keresztény társadalmi-gazdasági nézeteket az evangélikusok is a magukénak vallották. Egyszer, amikor a protestáns Wilhelm Röpke előadást tartott a szociális piacgazdaságról, megkérdezték a hallgatóságból: Ugye, maga katolikus? Röpke – mint ezt egyik cikkében leírta – azt válaszolta: Nem kell ahhoz katolikusnak lenni, hogy az enciklikák tanításával az ember egyetértsen.
Európát az a békét, igazságot és szolidaritást sugalló keresztény tanítás alapozta meg, amely a Rerum Novarum és a Quadragesimo Anno enciklikákban fogalmazódott meg. Ezt a szellemiséget osztotta a háború utáni mélyen katolikus francia és olasz politikai vezetés is. Ennek köszönhető, hogy az Európai Unió alapjait jelentő szerveződések létrejöttek, s hogy a kiengesztelődés véget vetett az évszázados francia– német gyűlölködésnek. Gazdaságfilozófiailag azonban most az a legfontosabb, hogy a német modell nem adta fel a magántulajdont. A verseny szabadságához és tisztaságához azonban szigorúan ragaszkodott: a versenyhátrányban lévő kicsik piacra lépését segítette.
Kialakult egy olyan társadalmi-gazdasági szerkezet, amely erős középosztályra épült. A kisember itt öntudatos, a vállalatvezetésbe beleszóló alkalmazottat, kistulajdonosi egzisztenciát jelentett. E kisvállalkozók beszállítóivá lettek a világversenyre képes nagyoknak. Versenyhelyzetnek kitettségük kicsiségük ellenére is biztosította hatékonyságukat. Olyan gazdaságszerkezet alakult ki, amelyben az állam védte és támogatta az önfoglalkoztatást, a kicsik versenyét elevenné tette, a kisebb egzisztenciák fennmaradását ugyanakkor nem engedte piaci erőfölénnyel ellehetetleníteni.
Az a társadalmi berendezkedés, amit ma Európa boldogabbik felén találunk, nem a szociális piacgazdaság, hanem az átlényegült szociáldemokrata politika következménye. A költségvetési gazdaságbefolyásoló, újraelosztó politika elburjánzása annak a következménye, hogy a háború után a szociáldemokrácia feladta korábbi államosítást követelő elveit, de megerősítette a szociális célú újraelosztás kiterjesztésének követelését.
A politikai váltógazdálkodásban aztán a pártok egymásra licitálva igyekeztek választóikat megnyerni, s ez bizony túlelosztáshoz vezetett. Kialakult a szegény költségvetés és a módos polgárok ellentéte, ami korrekcióra szorul. Ezt végrehajtani nagyon nehéz, mivel a népszerűtlen lépések meghozatalát a jelenlegi politikai rendszer csak akkor tenné lehetővé, ha a kényszerű intézkedések elkerülhetetlenségéről meg lehetne győzni a polgárokat.
Az eredeti világnézeti alapoktól messze került politikai valóságban az önkéntes áldozathozatalra való rábeszélés idealista útját aligha járhatjuk. S legyünk méltányosak: az eredeti kereszténydemokrata eszmék is azért kaptak széles körű legitimációt, mert jobb létet tudtak ígérni és teremteni polgáraiknak a meglévőnél. Rosszabb létre, romló feltételekre rábeszélni az embereket kudarcra ítélt vállalkozás, hacsak nincs belátható közelben a várható javulás.
De ne csüggedj, ó emberiség. Tudja az Úr, mi lakik tebenned. Ami nem megy önként, a sors kényszere majd rávezet.
E sorokban nem egy középkori prédikátor hangja szólalt meg, hanem a reálpolitikus közgazdászé. A globalizmus liberalizációs versenye – s itt most az európai értelemben használom a szót – rákényszerít a jóléti állam átépítésére. Ott, ahol jelentős magánvagyonok vannak, nincs indokoltsága a költségvetési vagy járulékfizetésekből való jóléti szolgáltatásoknak állampolgári jogon. Rászorultsági alapon természetesen mindig indokolt a korrekció, mert a piac még a legregulázottabb formájában is jelentősen differenciál, s rossz dolog az utolsók utolsójának lenni. Még ha ez a helyzet más országokban felér is az átlaggal.
A kulcsszó itt a „más országban”. A szociális piacgazdaság–ordoliberális rendszer arra lett kitalálva, hogy van egy szigorú szabályozásra képes állam. Ez előírhat a vállalkozóknak sok mindent, és segítheti a hátrányos helyzetből indulókat. Nem képes azonban erre, ha a nemzetközi méretű liberalizáció következtében beszűkülnek a belső jog ezen lehetőségei. Azért sem, mert a szabad tőkeáramlás következtében a tőke elkerüli azokat a helyeket – vagy elmenekül onnan –, ahol a többi országnál nagyobb közterheket, szabályozási terheket ró rá a jogrend.
Ahol átépítés helyett leépítés zajlik
Valójában az a legnagyobb baj, hogy a most Európához csatlakozó országokat a megelőző kísérletezés alaposan leszegényítette. Ha egy mozgó vonatra akarunk felszállni, s az első osztály elöl van, mi meg jócskán lemaradva ácsorgunk a pálya mellett, nagy rohanással, óriási erőfeszítéssel is csak fapados helyre tudunk felkapaszkodni. Ha mindnyájunkra egyformán érvényesítik, hogy tessék hozzájárulni a szerelvény átépítéséhez, az a tehetőseknek is áldozatot jelent, de alig lehetséges azoknak, akiknek nincs mit a kalapba dobni. Akinek van mozgósítható magánvagyona, megtakarítása – s ez a fejlett országokban széles kör –, az átvállalhatja a nagy rendszerek, oktatás, egészségügy, nyugellátás jelentős részét magánalapon.
Ott, ahol tömegek élnek máról holnapra, csak a jólét csökkenéséről lehet szó. Ott nem átépítés, ott leépítés zajlik. Hát igen: a globalizmus világában számos olyan ország található, amelynek gazdasága kisebb államilag szervezett szolidaritással, alacsonyabb járulékterhekkel képes termelni. S itt most nem is térek ki az USA-ra, amelynek helyzete olyan speciális, előnyei olyan egyedi és megismételhetetlen körülményekből – magából a nemzetközi pénzügyi rendszerből – fakadnak, hogy azt egy cikk keretében nincs mód kifejteni. Annyit mindenesetre megjegyzek, hogy alacsonyabb adó- és járulékszinteket enged meg magának, s fizetésimérleg-gondjai sem oly szorítóak, mint nekünk, európaiaknak. Ezt alapvetően a dollár világvaluta-szerepének köszönheti, bár kétségtelen, hogy az amerikai társadalomlélektan és az ottani munkaszokások is mások, mint Európában.
A bürokrácia hétfejű sárkánya
Ami most ránk, európaiakra – és magyarokra – vonatkozik, az az európai alkotmány helyes értelmezése. Ha valóban a preambulum szerinti jövőt akar a közösség mindenkinek, még a legszegényebb ország legszegényebb polgárának is át kell gondolnia közösségi szinten a szolidaritás hatékony formáit, amelyek mellett Európa versenyképessége is biztosítható. Ha ez elvész a bürokrácia hétfejű sárkányának föld alatti barlangjaiban, akkor vagy nem lesz versenyképes Európa, vagy nem lesz szolidáris.
A szerző egyetemi tanár (PPKE)
origo.hu
Orbán Balázs: Ez a háború nem a mi háborúnk - videó
