Kockázatos útra léptek a szocialisták

A lakosság többsége alaposan kiábrándult a politikusokból, akik elherdálták a nemzeti vagyont, eladósították az országot, eközben – tisztelet a kivételnek – nagy vagyonokat harácsoltak össze. Az előző két év is az eddig érvényesülő neoliberális politika csődjét jelzi. Sem az oktatásban, sem az egészségügyi ellátásban, sem a mezőgazdasági politikában nem sikerült a lakosság többségének érdekeit képviselnie, még a határon túl rekedt magyarokéit sem. Mindez a lakosság többségének elszegényedéséhez és egyre fokozódó gazdasági kiszolgáltatottságához, az ország gyarmatosításához vezet. A kormányzat hetek óta tartó válsága mindnyájunkat arra késztet, hogy alaposabban elemezve az eltelt két évtizedet, igyekezzünk szembenézni a jövővel, és valóban vegyük kezünkbe sorsunk irányítását.
Magatartása alapján a rendszerváltozás előtti politikai elit többnyire három csoportba sorolható. Az első vagy félelemből, vagy lelkiismeret-furdalásból hátat fordított a politikának. Mások, kiküszöbölendő a csorbát, egy új szociáldemokrata pártban remélték a további tisztességes és felelősségteljes politizálást. A harmadik csoport kihasználva korábban felhalmozott vagyonát és kapcsolatait, a közvagyon megszerzésére törekedett. Ezekhez a szerencsevadászokhoz más pártok zászlaja alatt mások is bőven csatlakoztak. Ehhez azonban a gátlástalanságon túl vagy jó kapcsolatokra, vagy megfelelő beosztásra és találékonyságra is szükség volt. Könnyen lehetett pénzt és abból vagyont harácsolni a külföldiek által felajánlott vagy a hazaiaktól elfogadott baksisokból is.
Az újgazdagok többsége az MSZP és az SZDSZ választói között található. Ma már nemcsak köztiszteletre, hanem politikai szereplésre is igényt tartanak. E két párt politikai programja eredetileg egymással igen ellentétes. A szociáldemokráciának erős és gazdag államra van szüksége, hogy szociális elképzeléseit valóra válthassa. A liberálisok ezzel szemben az állam szerepét igyekeznek leépíteni. Volt azonban, ami e két pártot mégis összehozta: a hatalom gyakorlása és a meggazdagodás reménye. Az eredeti elvek – mert a pártpolitikában egyre inkább a vagyonosok szava és érdeke jutott érvényre – alaposan feledésbe merültek. A szociáldemokráciát hirdető korábbi pártvezetők kívül kerültek a párton. Akik közülük kitartottak, szerephez csak a választás előtt jutottak, de zsíros minisztériumi beosztásokhoz aligha. Most is csupán csendben zsörtölődhetnek. Az SZDSZ két korábbi tekintélyes vezetője se vállalt közösséget társai gátlástalan anyagiasságával, és elhagyta a pártot.
Az első szabadon választott kormány számos népszerűtlen intézkedésre kényszerült, s jóhiszeműsége és tapasztalatlansága révén a választók bizalmát hamar elvesztette. Feledve a Kádár-korszak keserűségeit, a nosztalgia segítette kormányra az addig egymásra acsarkodó pártokból létesülő első szocialista– liberális kormányt. Hamarosan kiderült, hogy ők nem a munka nélkül maradottak és bérből, fizetésből élők kormánya. Az előző rendszerben lassan és sajtóvisszhang nélkül terjedő gazdasági visszaélések ezúttal tömeges méreteket öltöttek. Az első világháború után elcsatolt országrészek lakossága hamarosan tapasztalhatta a hajdani szerb és román királyság területéről beáramló hivatalnokok hatalmi és anyagi viszszaéléseit, ezt Európa-szerte „balkáni állapotoknak” bélyegezték. Az ezredforduló táján a magyar közigazgatás és politikai élet is balkanizálódott. Ennek eredményeként a lakosság között is egyre nagyobb méreteket öltött a bűnözés, romlott a közbiztonság. A közgondolkodásban korábban nélkülözhetetlen közösségi szellem hanyatlására jó példa a parlagfű ijesztő térhódítása. A kormány és a lakosság egymásra mutogat, a társadalom képtelen az összefogásra, közös cselekvésre, még akkor sem, ha a saját érdekéről van szó. A szocialista–liberális kormány a palackból kiszabadult szellem visszazárására képtelennek bizonyult. Az egyre gyakoribb gazdasági visszaéléseket – olajszőkítés, Postabank-, Tocsik-, Nyírfa-ügy – a kormány igyekezett elhallgatni. A kormányfő a korábban Révai József által hangoztatott „kutya ugat, karaván halad” gyakorlatot úgy igyekezett érvényesíteni, hogy az olajszőkítést és a Nyírfa-ügyet titkosíttatta.
Az Orbán-kormány idején e két párt szövetsége jó politikai érzékkel a közvéleményt arról igyekezett meggyőzni – ebben nagy segítségére volt a külföldről szerződtetett rágalmazási szakértő is –, hogy egy párt sem mentes a gazdasági visszaélésektől. Az MSZP egy akkori tekintélyes politikusa egy politikai vitában így fogalmazott: „Igaz, annak idején mi is loptunk, de a mostani kormánypártok is tolvajok.” Sajnos ehhez a korábban a kisgazdapártot meghódító és hozzá csatlakozó szerencsevadászok valóban sok okot szolgáltattak. A Fidesz vezetőinek rágalmazása és a választások előtt elhangzó gátlástalan ígérgetés azonban utólag kétélű fegyvernek bizonyult.
A második szocialista–liberális kormányt megválasztók előtt népszerűnek ígérkezett az új kormányfő kiválasztása. Sokévi politikai és pénzügyi szereplése kínálkozott garanciának. Azt már sokan elfelejtették, hogy a pénzügyi tárcát csak akkor vállalta el, amikor Bokros egyensúlyba hozta az államháztartást. Ő is jelentős vagyont gyűjtött, ez a baloldali közvélemény előtt szakértelmét bizonyította. A kormányzat első felelőtlen és a liberális elvekkel homlokegyenest ellentétes intézkedése az államtitkár-helyettesek számának növelése és a minisztériumi állomány 23,5 százalékos felduzzasztása volt. Az adófizető lakosság nyakába ez újabb, elviselhetetlen anyagi terheket rótt. Kipattant a Kulcsár Attila nevével jelzett sikkasztási botrány, amelynek kivizsgálásában és megtorlásában a vizsgálat nem halad. Feltehető, hogy ebben sok rangos kormánypolitikus is érintett. A kormányfő a gazdasági minisztert a túlságosan drágán vállalt útépítés miatt felelősségre vonta, erre az SZDSZ elnöke megvonta pártja bizalmát tőle. A külföldi gyártulajdonosok egymás után zárják be hajdani gyáraikat, és dolgozók ezrei kerülnek az utcára. Ezzel egyidejűleg a budapesti főpolgármester nyilatkozott, hogy ő a jelenlegi állása és fizetése mellé a brüsszeli állást és fizetést is lelkiismeret-furdalás nélkül hajlandó vállalni.
Érthető, ha mindez az MSZP szociáldemokrata irányt képviselő vezetői körében is jogos felháborodást kelt. Az Országgyűlés elnöke a múlt esztendőben így nyilatkozott, habár később ezt gyakorlatilag viszszavonatták vele: „…minden pártban, így az MSZP-ben is egyszerre három párt van jelen, egy ideológiai, egy technokrata és egy zsákmányszerző párt”. Keserű tapasztalat, hogy az MSZP által hangoztatott szociáldemokrata irányzattal szemben az SZDSZ neoliberális politikája érvényesült. A kormányzatban is egyre többen találhatók, akik a szocializmus elkötelezett prófétáiból marxista terminológia szerint a komprádor burzsoázia – az ipari, kereskedelmi és banktőke egyesítésének szerencsés tulajdonosai – soraiba küzdötték fel magukat. Nekem is, de másoknak is aggályos, hogy ők a jövőben alkalmasak lesznek-e a bérből, fizetésből élők anyagi és erkölcsi érdekeit képviselni. A leköszönő kormányfő joggal idézhetné a hajdani elítélt hírhedt velencei ólomkamra falára rótt sóhaját: „Attól védj meg, Uram, akiben megbízom, akiben nem, attól megvédem magam.”
Az MSZP most igen kockázatos és felelősségteljes választásra kényszerül. Vagy visszatér a szociáldemokrata irányzathoz, de akkor elveszítheti burzsoá tagozatától a választások idején várható, gazdagon csörgedező pénzforrást. Vagy vállalva az új hazai burzsoázia vezetését, elveszti a bérből, fizetésből élők szavazatát, akik e párttól jogosan várhatnák sorsuk jobbra fordulását.

A szerző egyetemi tanár