Jog kontra igazság

Még a múlt évben hosszú riport jelent meg a Magyar Nemzetben, amelyben a riportot készítő újságírónő a vezető réteghez tartozó politikus feleségének bizonyítékokkal megerősített tájékoztatása alapján ismertette a férjnek a feleséggel szemben elkövetett felróható magatartását. A férj nem kért helyreigazítást, de büntetőfeljelentést tett az újságírónő és a felesége ellen aljas indokból, nagy nyilvánosság előtt elkövetett rágalmazás miatt. A bíróság a büntetőperben nem adott helyt a valóság bizonyításának, és a vádlottakkal szemben elmarasztaló ítéletet hozott.
Írásomban az üggyel érdemben nem foglalkozom, a tételes jog és az Alkotmánybíróság határozatai megfelelő eligazítást adnak a büntetőügy elbírálásához. Írásra az késztet, hogy az újság közlése szerint a bíró a vádlottak bizonyítási indítványát azzal utasította el: „Engem nem érdekel az igazság, csak a tényállás.”
A bírói érvelés gondolkodóba ejtett. A bíráskodásnak mindig – legalábbis elvben, de rendszerint a gyakorlatban is – alapelve volt, hogy a felek jogviszonyának rendezésénél együtt érvényesüljön a jog és az igazság. Pozitív jog esetén ezt rendszerint biztosítani lehet.
Ez a szándék az állampárt idején is érvényre juthatott, kivéve azokat az ügyeket, amelyeknél tárgyuknál vagy személyüknél fogva politikai szempontok is érvényesültek. Nem tudom, hogy a tárgyaláson elhangzottak a bíró jogi felfogását tükrözik, vagy az adott helyzetből adódó, át nem gondolt kijelentésről van szó. A közölt bírói vélemény megítélésénél figyelembe kell venni azt a grammatikai szabályt, miszerint nem ugyanaz az értelme bármely szónak önmagában vagy szókapcsolatot alkotva, szövegösszefüggésben. Miként J. Saresberiensis Metalogicon (ford.: Adamik Tamás) című művében írja: „A szövegező szándékát a beszéd körülményeiből, a szerző és a hallgatóság milyenségéből, a helyből és időből kell kihámozni, mert a beszélő szándéka, a szöveg jelentése viszonyfogalom, a kommunikációs folyamat összetevőinek egymáshoz való viszonyából adódik.”
E nyelvtani szabályokra és arra is figyelemmel, hogy tájékoztatás szerint a kijelentés a felek jogviszonyának rendezésénél, bírói székből hangzott el, a bíró kijelentését nem lehet helyénvalónak tekinteni. A meghatározás esetén nemcsak a kétértelműséget kell elkerülni, de minden olyan bizonytalanságot, amely homályt okoz, mert a közlésnek világosnak kell lennie. Ennek következtében „minden szó választása nemcsak precíziós vagy stiláris, hanem erkölcsi feladat” (J. Saresberiensis). A bíráskodás nem csupán jog- és államtudománynak, felelősségteljes gondolkodásnak és még felelősségteljesebb beszédnek vagy írásnak valamilyen ötvözete.
Megfigyelésem szerint nem egyedi eset, amikor a felek jogviszonyának rendezésénél az igazságkeresés háttérbe szorul, különösen nagy közérdekű ügyek elbírálásánál tapasztalhatjuk a jog és az igazság összhangjának hiányát.
A téves szemlélet több okra vezethető vissza. Mindenekelőtt figyelembe kell venni társadalmunk állapotát, azt a helyzetet, hogy két közvélemény létezik, anélkül, hogy az eltérő felfogásbeliek érdemleges párbeszédet folytathatnának. Inkább becsmérlően nyilatkoznak egymásról is. Ez inkább a baloldalra, a neoliberális irányzatokra vonatkozik, de akad jobboldali megfelelője is. Párbeszéd nélkül pedig nem alakulhat ki demokrácia. A párbeszédet az értelmiségnek kellene megteremtenie, ez lenne a feladata. Ám az értelmiség minden tagja fél az ismeretlentől, de a közelmúlt alapján fel tudja mérni a jövőt és az általa nyújtott alternatívákat. Miután az összes alternatívát nem találták elfogadhatónak, arra a következtetésre jutottak, hogy kényelmesebb fenntartani a jelenlegi állapotot a megszerzett pozícióval együtt. Vannak, akik tisztában vannak a helyzet veszélyességével, de a változtatás érdekében nem kockáztatnak, nem kívánnak elsőként fellépni.
A közvélemény kialakításában meghatározó szerepet játszik a televízió, a hírlapírók törekvése, amely az általuk kezdeményezett vagy támogatott politikát érinti. Mindez nem meglepő, amikor még az „egyenes” hírek is előpuhított formában érkeznek a hírügynökségektől. A hatalmi rend nem erőszak alkalmazásával, hanem a hírközlő eszközök és a társadalmi tudatot formáló szellemi irányzatok ellenőrzésével biztosítja uralmát. Nem élünk pártállami időkre emlékeztető diktatúrában, inkább „a többség zsarnokságáról van szó, azokról, akik azt állítják magukról, hogy a többséget ők képviselik, s akiknek működését a tényleges többség azután hallgatólagosan tudomásul veszi”. Tocqueville előrejelzése a többség zsarnokságáról időszerű.
Egy demokrácia akkor tud hatékonyan működni, ha annak alapintézményei nemcsak létrejöttek, hanem a főbb politikai erők a társadalom bizalmát élvezik. Nemcsak a főbb intézményekről van szó, mint az Országgyűlés, a kormány vagy az alkotmány, legitimnek kell lennie az Alkotmánybíróságnak, a bíróságoknak, az ügyészségeknek, a rendőrségnek és más, törvényileg szabályozott független intézményeknek is. Ez utóbbiak azt biztosítják, hogy az államhatalom korlátozás és ellenőrzés alatt álljon.
A közintézmények nem mentesek a társadalmi hatásoktól és a hatalmi törekvésektől. A közvélemény és a különböző világnézeti, politikai társadalmi irányzatok a bíróságokra, az ítélkező bírókra is hatással vannak. Hatásuk a bírói munkánál csak akkor hárítható el, ha a bíró függetleníti magát a meglévő világnézeti, politikai, társadalmi előítéletektől és ideológiai beállítottságától, az alkotmányban biztosított jogait érvényre juttatja, kötelezettségét az abban foglaltak szerint teljesíti, és ebben a törekvésében az igazságügyi szervezetek támogatják. A bíró magabiztosságának előfeltétele szakmai tudása és műveltsége. Valamirevaló jogszolgáltatásnál a tapasztalat azt igazolja, hogy a jogerős ítéletek többsége fedi az életbeli igazságot, vagyis megfelel az úgynevezett anyagi igazságnak. Hogy nem mindig fedi még a legjobb igazságszolgáltatási rendszerben sem, az a közös emberi gyarlóságban leli okát.
A ténymegállapításnak is az igazságon kell alapulnia, mert az ítéletben megállapított tényállás a logika szerint épül fel. Aki nem ér el a logikához, nem jut el az igazsághoz, és ténymegállapítása nem fedi a valóságot.
A bíró, mint minden ember, szükségszerűen tudatában kell legyen saját korlátainak. Nem kapja készen az igazságot, feladata az igazság keresése, és ezzel egyidejűleg kerülnie kell a valótlanságot. A bírói munka olyan megértést igényel, amely egyfajta együtt érző részvételt ébreszt azon személyek élete, gondolkodási módja iránt, akiknek ügyében döntenie kell. Különbséget kell tenni a részrehajlás és az előszeretet között, az előzőtől tartózkodni kell, az utóbbi a bíró lelkiismeretéből fakadó jogosultság. Ehhez persze emberszeretet kell. Emberszeretet nélkül bíró, pap, orvos, tanár hivatásának nem tud megfelelni. Az igazságkeresés éltető erő. A bíró nem az abszolútumra törekedve, nem a végső bölcsességet keresve bírálja el az eléje kerülő ügyet, az életbeli anyagi igazságot és az erről alkotott saját elképzelését keresi.
Magát a színtiszta igazságot megragadni úgy, ahogy van, az isteni tökéletesség jele. Minél közelebb lép valaki ehhez, annál jobban keresi, szereti, vizsgálja és gyönyörködik szemléletében. A színtiszta igazság egyedül az Istené.

A szerző jogász