Emlékezők és emlékeztetők

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A magyar történelemben az októberi hónapok bővelkednek nevezetes évfordulókban. Dicső ünnepek, szomorú vagy szégyenteljes események egyaránt történtek ősszel. Immár egy esztendeje szabadon és teljes szívből éljük át a gerincünket kiegyenesítő 1956-os októberi napok páratlan szépségét. A gyász és a kegyelet érzéseivel gondoljunk október 6-án az aradi vértanúkra. De ez nem elégséges. Emelkedő néphez és az öntudatát visszaszerző nemzethez méltón történelmünk egészét kell a magunkénak vallanunk. A sötét és szégyenteljes napokról sem feledkezhetünk meg. Ilyen dátum 1944. október 15-e, a nyilas puccs és hatalomátvétel napja, melyre ez az egyszerűségében is sokat mondó emlékmű emlékeztet, és amelyet most körülállunk.
Ha a szemünk elé táruló Duna-part, a Duna-parti kövek beszélni tudnának, budapesti zsidó honfitársaink 46 évvel ezelőtti szenvedéseiről és ártatlanul kiontott véréről szólnának. A krónikák eddig – jogosan – a hitlerista német fegyveres erők felelősségét domborították ki. De nem lehet mindent az ország megszállásával, a háborúval, az ostrommal magyarázni, mert a nyilas csőcselék rémtetteire nincs mentség és nincs magyarázat. Testvér ölt testvért, magyarnak magyar ontotta vérét, s a történelem előtt felelnünk kell arra a kérdésre, amit az Úristen először Káintól kérdezett: „Mit tettél? Testvéred kiontott vére kiált hozzám a földről.”
Nemcsak a magam és kormányunk nevében, hanem valamennyi jóérzésű magyar nevében szólok most, midőn megkövetem zsidó honfitársaimat az 1944-es tragédiáért, a német haláltáborokba való elhurcolásukért és elpusztításukért, amelyet mi – közös történelmünk örökösei – nem voltunk képesek megakadályozni. A magyarság egészét érte példátlan veszteség, hiszen a nemzet egyik alkotórésze pusztult el, s így megbomlott e szerves egység. Országunk, legfőképp fővárosunk, Budapest fejlődése elképzelhetetlen az itt élt zsidók szorgos munkája, tettrekészsége nélkül.
A múltból tanulnunk kell, ha már a megváltoztathatatlant nem tudjuk megváltoztatni. Milyen feladatokat ró ránk a vészkorszak tanulsága? Legfőképpen azt, hogy nem nézhetjük tétlenül, hogy a történelem játékszerévé váljunk, s ezért föl kell lépnünk kölcsönösen a gyűlölködés és a kirekesztés minden formája ellen.
E nap és ezen alkalom lehetőséget ad számomra, hogy ismételten megerősítsem a magyar kormány eltökélt szándékát: olyan Magyarország építésén fáradozunk, amelyben ezentúl senkinek sem kell félnie származása vagy vallási hovatartozása miatt. A gyűlölködés és a kirekesztés elítélése nem lehet puszta deklaráció, a tetteknek kell beszélniük. A vezetésem alatt álló intézmények és a hazai zsidó szervezetek között kialakult jó kapcsolat biztosítéka annak, hogy minden az általunk megismert és felderített zsidóellenes megnyilvánulásra megfelelő választ adunk, a törvény hatalmával élünk. A demokráciával járó nagyobb szabadság nem jelenti az uszítás és a gyűlölködés szabadságát.
A magyar zsidósággal szemben az új, demokratikus államhatalom különös felelősséget érez és speciális védelmet nyújt számukra. Alkotó együttműködésre törekszünk, ezért támogatjuk a hazai zsidóság vallási, kulturális és nevelési tevékenységének teljes kivirágzását. A békés, nyugodt alkotómunka légkörének biztosítását kell érezniük zsidó honfitársainknak a kormányzat ama igyekezetében is, ahogyan a Magyarország és Izrael közötti harmonikus államközi kapcsolatok megteremtésén fáradozik. Ezért is tartjuk fontosnak, hogy Izraelben magyar, Budapesten pedig izraeli kulturális intézet létesüljön.
Mindenkit – így a zsidó származásúakat is –, akik korábban emigrációba kényszerültek, hazavárjuk, hogy közösen építsük a megújuló, demokratikus Magyarországot. A bizalom szálainak tartós és szilárd szövésében vagyunk érdekeltek, ezért a hoszszú távú bizalomépítés is közös felelősségünk. Bizalomért bizalmat! Ez legyen a jelszavunk az élet hétköznapjaiban is.
Ez az emlékmű, amely jelképes sírhantnak is tekinthető, azonban nemcsak zsidóknak, hanem magyaroknak és cigányoknak, és minden más nemzetiségűnek is állít emléket, akiket a vészkorszakban elpusztítottak. Ez az emlékmű azt is hirdeti, hogy a nyilas rémuralom idején is voltak olyan magyarok – apácák és szerzetesek, diakonisszák és diakónusok, lelkészek és az egyházi világi tisztségviselői, katonák és civilek, egyszerű emberek, a humanista értékekért küzdők –, akik életük kockáztatásával siettek az üldözöttek megsegítésére. Nem egyet közülük szintén itt a Duna habjai nyeltek el örökre. Legyen áldott az emlékezetük!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Nem tudhatjuk, hogy a történelem miként emlékezik majd meg a mai napról, 1990. október 14-ről. Szeretném remélni, és tudom, hogy nem csupán egy nap lesz a többi októberi vasárnapok között, hanem az újrakezdés vasárnapja, miként a sebek és csontok a gyógyulás közben összeforrnak, úgy kell a magyarság minden rétegének, minden alkotórészének egybeforrnia. Szilárdan hiszem és vallom, hogy a gyógyulás útján járunk. Ezen emlékmű nemcsak a múltat idézi, hanem a jelennek is szól.
Hirdeti, hogy ártatlanul megölt honfitársainkat nem felejtjük el, emléküket kegyelettel megőrizzük. Tetteiket és értelmetlen halálukat számon tartjuk. Miként az 1956-os októberi napok elesettjei és később kivégzettjei, úgy az 1944-es mártírjaink is jelképei a magyarság élni akarásának. Hőseink és példaképeink ők az előttünk álló tennivalókban, az új magyar köztársaság megteremtésében. Ezen gondolatok jegyében tisztelgek és hajtom meg fejem emlékük előtt.

Dr. Horváth Balázs belügyminiszter beszéde 1990. október 14-én,
a nyilas uralom áldozatainak emlékműve felavatásán.