A nemzeti szolidaritás szent ügye

A gőzerővel dúló, a kettős állampolgárságról szóló vitában a nem oldal, illetve a magyarországi kormánypártok képviselői közül senkiben sem vetődik fel a kérdés: ugyan miért is kérik a határon túlra került magyarok a kettős állampolgárságot? Ugyanazok, akik erről le akarnak beszélni, csakis arról beszélnek, hogy ez milyen veszéllyel jár. S akik most húzzák a vészharangot, nem tudják felfogni, hogy aki végleg el akarja hagyni szülőföldjét, az egyszer úgyis elmegy.
Akik így gondolkodnak, azok nem ismerik az utódállamokban élő magyarok helyzetét. De nem is nagyon akarják megismerni, inkább erővel ránk akarják tukmálni az eddigi hivatalos magyar álláspontot, amely lemondott – egyértelműen és mindenestől – a határon túlra került magyarságról, illetve nem akar tudomást szerezni arról, hogy az legnagyobb részében továbbra is a magyar nemzet részének tekinti magát. Miközben mi itt váltig hangoztatjuk, hogy kettős a kötődésünk, mármint román állampolgárok vagyunk, de a magyar nemzethez tartozunk, az úgynevezett anyaország letud minket, nem tart már minket a magyar nemzet részének.
Miről feledkeznek meg a mai urak, akik az egykori elvtársak örökébe léptek? Arról, hogy ők is magyarok, illetve arról, hogy mi is azok volnánk. Az elemi logika szintjén mindebből az következne, hogy mi egyek volnánk, s ebből le kellene vonni egy-két következtetést, mármint bizonyságot is kellene erről tenni. A kérdés: ugyan miért megy ez olyan nehezen, hogy ne mondjam, sehogy? Miért olyan nehéz kimondani azt, hogy a magyarság egy és oszthatatlan? Miért nem tudja ezt kimondani a magyar kormány, amely nemcsak a magyarországi magyarokért tartozik felelősséggel, hanem a magyar nemzet egészéért? Miért nem akarják kimondani ezt ma sem egyes magyarországi pártok? Ugyanis nemzetpolitikát csakis ebből az alapállásból lehet megfogalmazni, persze, ha egyáltalán akaródzik.
Honnan ez a torz helyzet/állapot, hogy egymást verik le a lábukról az illetékesebbnél illetékesebbek, hogy miért nem kell igennel szavazni a kettős állampolgárság megadására? Miért kerül a tagadás az igenlés elébe, mi ennek az oka?
Régen is nehezményezték, rosszallták egyesek, hogy miért kell nekünk itt magyarkodni, miért nem olvadunk be az egyetemes emberibe vagy valami hasonlóba. S mondták ezt fennhangon olyankor is, amikor ez – politikai és más következményeivel – egyenesen nemzeti létünket veszélyeztette. Hol világpolgárok, hol a világ proletárjai kerültek szembe a magyarokkal, s a magyarnak nyelnie kellett egy nagyot saját hazájában, mert a hatalom, a tényleges hatalom azoknak a kezében volt.
Nem arról volt szó, hogy a világpolgárokat vagy a világproletárokat valaki is el akarta volna magyarosítani. Dehogy, élhettek boldogan a maguk eszmeiségében, és terjeszthették azt. Csak amikor ők kerültek hatalomra, változott meg a világ. Akkor bűn és szégyen volt magyarnak lenni, mi több, nemcsak a határon túliak identitáshoz való jogát vonták vissza mindinkább, hanem az anyaországban is le kellett mondani a magyarság hangoztatásáról és mindarról, ami abból következett. És évtizedeken keresztül elvárták ezt, lefitymálva azt, ami magyar, bűntudatot ébresztve azért, ha valaki mégis kiállt magyarsága mellett. Több mint négy évtizeden át ebben a szellemben folyt a nevelés, és van, ahol ez még mindig módi. Innen van az, hogy határon innen és túl, a nemzeti elkötelezettség szemszögéből ítélkezve egyesek moderáltakról és radikálisokról beszélnek, és arról, hogy az utóbbiak a nemzet egységét bontják meg radikális (?!), valójában csak elkötelezett viszonyulásukkal. Tehát, mint annyiszor a négy évtized során, a természetes nemzeti kötődés a bűnös viszonyulás, az azt fumigáló pedig a dicsérendő. Ma ebből az alapállásból ítélkeznek azokról az utódállamokban élő magyarokról, akik merészelnek magyarok lenni, és ennek az elkötelezettségüknek kifejezéseként igényt tartanak a kettős állampolgárságra.
Mit is jelent – ha még jelent – magyarnak lenni, akár Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján vagy Délvidéken, illetve Magyarországon? Azt, hogy magyarnak valljuk magunkat. Ez viszont azt kellene jelentse, hogy – határon innen vagy túl – egyek vagyunk. Ugyanolyan gondolkodásúak. Nem feltétlen a politikában, csak abban az egyben, hogy magyarnak valljuk magunkat. Több mint 1100 évig ez így volt: 1918-ig, 1940-ig, majd 1944-ig és azután is a magyarság többségének esetében, még a legsúlyosabb időkben is. Csak a társadalom felsőbb régióiban sütkérezők mondták, hogy munkásság, parasztság, értelmiség, meg dolgozók, meg proletárok, miközben szégyellték kiejteni azt a szót, hogy magyarok. Kivételt tettek a nemzeti ünnepek alkalmából, amikor a néphez szólva csak meg kellett említeni a magyarságot. De két ünnep között folyt az agymosás a különböző izmusok és korszerűségek jegyében. Ez folyt a háború után, évtizedeken át és napjainkban is. Hogy nincs már szükség magyarságra, meghaladott ez a gondolkodásmód, maradi, nacionalista, netán sovén, mifelénk akár irredenta is. Így is szólítják/nevezik azokat, akik ezt szóvá merik tenni, így is tartják nyilván őket az illetékesek. Ugyanis az agymosók és az agymosottak ugyanott ülnek, ugyanonnan diktálnak és marasztalnak el, hoznak nemzetstratégiai fontosságú döntéseket. Ők ugyanis vonatból, kocsiból, az Országházból (melyik ország, melyik ház?) integetnek nekünk, és mennek tovább a világ polgárai vagy a világ proletárjai felé. S közben legyintenek: szegény rokon. Szegény rokon! Ha akarják, észrevesznek, valamelyik kedvükre alkalmas pillanatban. Igen, pillanatban, mert ők a pillanat emberei, számunkra és a magyarság számára egyaránt. És mégis ők mondják meg nekünk, hogy mi másmilyen magyarok vagyunk. Tehát ne is akarjunk olyanok lenni, mint ők. (Nem is akarunk.) Ezt mondják, mert így nevelték őket. És nem értik, hogy valaki ugyan magyarnak születik, de nem biztos, hogy meg is marad annak. Ezt mi, kívül rekedtek tudjuk a legjobban. Mi vállaltuk magyarságunkat, netán meg is küzdöttünk érte. Naponta ezt tesszük. Amit nem értünk, hogy egyes magyarországiak azt nem tudják, hogy magyarnak meg is kell maradni, hogy néha ezt bizonyítani kell, tettekkel. Nem hét keresztlevéllel, hanem tettekkel.
A magyarság az egység megvallása a magyarság jegyében. Más szóval szolidaritás. Igen, az azonosság és az ebből következő összetartozás tudata az, ami bennünket összekapcsol. Ha ebben egyek vagyunk, és magyar érdekben gondolkozunk, megértjük nemzettársaink gondját, velük érzünk, rájuk figyelünk, segítünk rajtuk, bárhol éljenek is. Ha ez nincs így, ha nem létezik ez a szolidaritástudat, tegyenek róla az urak és elvtársak, mert ez kötelesség. Magyarország, a magyarok kötelessége, mert más ezt fel nem vállalja. Talán meg kellene érteni, hogy magyarnak lenni feladat, kötelesség, és ennek eleget kell tenni, akár elválaszt bennünket akár nem valamilyen határ, vasfüggöny, KGST, Varsói Szerződés, Schengen stb.
A határon túlinak nevezett magyarság – hosszú szünet után – hovatartozását és szolidaritását szeretné újólag kifejezni, egyben a kettős állampolgársággal növelni biztonságérzetét. Van-e, aki – magyarként – ezt a jogot megkérdőjelezi? Tudja-e valaki másként biztosítani a határon túli magyarság ilyen irányú igényét? Ha igen, álljon elő, ha nem, úgy ne akadékoskodjon, ne járasson le itthon és külföldön, egyaránt.
A nemzeti szolidaritás szent ügy, amelyet ápolni kell. Aki nem érzi erre képesnek magát, álljon félre, de ne pózoljon magyarként, mert nem hiszünk neki.

A szerző kolozsvári
RMDSZ-es parlamenti képviselő