A népszavazási vita igazi kirekesztőiről

Kilépett medréből a Duna Charta, és politikai demonstrációt szervez. Mit gondoljunk erről a változásról? Igazából nincs itt semmiféle változás. Minden szabadon folyjék, távol legyen a dolgoktól az erőszak – Omnia sponte fluant, absit violentia rebus. Ez volt a Duna-mozgalom Johannes Amos Comeniustól származó jelmondata, amely számunkra akkor egyértelműen a Dunára vonatkoztatódott, a Dunára és a nemzetre, a vízlépcsőrendszer-építők ellen. Azok ellen, akik ezzel a bevízlépcsőzéssel a maradék ország gerincét is meg akarták törni, felszámolni az életnek azt a hatalmas áramát, amely a Duna képében a maradék országon még ma is keresztülzuhog. Hosszú küzdelem kezdődött el akkor, amelynek még ma sem látni a végét; mert a gátépítők, ha keresztbe rakni gátat egyelőre nem is próbálnak, a folyam hosszában építgetik most, igyekezve felbetonozni végig a partjait. Ezért követelte a Duna Charta és a Védegylet idén, május 15-i állásfoglalásában, ezért követeljük ma is a Duna-törvényt, amely feltétlen elsőbbséget ad az ivóvízbázisok védelmének és a biológiai sokféleség szempontjából kitüntetett jelentőségű vízi és vízparti élőhelyek megőrzésének, ezért tiltakozunk a Mosoni-Duna duzzasztásának legújabb tervei ellen.
Az a szabadság, amelyre akkor gondoltunk, s amelyre gondolunk ma is, ideje újra kimondani, nemcsak amolyan elvont szabadság, hanem magyar szabadság, a mi életünké. Miért féltjük még ma is a Dunát, miért nem bízunk sorsunk intézőiben? Trianon óta, a kurta nagynémet és a hosszú szovjet dominancián át, 1956 vérbe fojtásán keresztül a mai globalizátorokig próbál porig alázni s a föld színéről végképp eltörölni minket maga a Gonosz, sokféle néven és alakban, de kíméletlen következetességgel. A gátépítők és az egyetemi autonómia ellen támadók közt semmi különbség, a tan- és gondolatszabadságot ma ugyanúgy akarják gátak közé szorítani, mint 1998-ig a Dunát. Egy új nagybirtokrendszer kialakítása, a magyar földműves tönkretétele; az egészségüggyel való cinikus játék; az ország belehajszolása egy távoli nép elleni gyilkos háborúba, valamibe, amihez amúgy semmi közünk, de ami mindannyiunkra nézve roppant veszélyes; az ország utolsó kincseinek elkótyavetyélése – ez mind ugyanazoknak a köröknek a műve, s egyúttal roppantul természetellenes is.
S szabad-e megkérdezni innen – ebben a pillanatban talán még szabad –, mi igaz abból, amit már a verebek is csiripelnek: hogy ez a kormány tízéves moratóriumot készül adni Romániának a felszíni vizek mérgezésére – amelynek birtokában a verespataki halálgyárat nyugodtan megépíthetik? Nagybánya és Bős-Nagymaros kombinációja! S legrútabb és legtermészetellenesebb mindezek közül a nemzet egységére mondott miniszterelnöki nem. Bős-Nagymaros ez is – minden kapóra jön nekik. Volt itt már nyilasvircsaft, Rákosi-kormány, de ilyesmivel most találkozunk először. Van itt kormány, tagadhatatlan, de ez nem a magyarok kormánya már.
Ők az igazi kirekesztők: az MSZP és az SZDSZ. Nincs más hátra, nekünk kell újra Magyarországgá válnunk, különben megemészt minket a szégyen: vallási értelemben is igenné. Mint Szent Pál írta: „De hű az Isten, hogy a mi beszédünk hozzátok nem volt igen és nem. Mert az Isten Fia, Krisztus Jézus, nem lett »igen«-né is meg »nem«-mé is, hanem az »igen« valósult meg őbenne. Mert Istennek valamennyi ígérete őbenne lett igenné és Ámenné az Isten dicsőségére mi általunk.”

A szerző író, a Duna Charta elnöke