Tisztelt hölgyeim és uraim!
Ha erre a kérdésre nem tudunk nyugodt szívvel válaszolni, akkor a világ minden gazdagsága ellenére sem lehetünk boldog emberek. Ha nem tudjuk, kik vagyunk, az rosszabb, mint ha eltévednénk egy őserdőben. Úgy tűnik, ma még nem tudunk válaszolni arra, ma még csak vitatkozni tudunk arról, kik is vagyunk mi, magyarok valójában. Törött nemzetként újra és újra egy törött tükörben próbáljuk felismerni önmagunkat. Mindannyiszor nehéz szívvel és keserűséggel fordulunk el, mert nem ismerjük fel benne magunkat, mert eltorzítja vonásainkat.
Az összetört tükörben 84 éve nem látjuk az öszszetartozást, inkább csak a széthúzást, ellentéteket, bizalmatlanságot. A repedések egyre nőttek, a részek egyre távolabbra csúsztak egymástól. Egymást követték így a tragikus pillanatok. Feldarabolás, diktatúrák, világháború és megszállások: a XX. század megvadult áradata magával sodort minket, mert nem tudtunk összekapaszkodni. 1956-ban mintha eltűntek volna a törésvonalak, mintha tisztán láthattuk volna önmagunkat. Mire felocsúdtunk, már ismét csak szilánkok meredtek ránk, és egy idő után már abban sem voltunk biztosak, valóság volt-e vagy csak káprázat. Nemzeti öntudatunk tükre évtizedekre a padlásra került, és mi úgy tettünk, mintha soha nem is létezett volna: nem illett beszélni róla, nem is volt tanácsos. Eljött a rendszerváltozás, s már nem kellett hallgatnunk arról, hogy a magyar nemzet létezik.
Ám ahelyett, hogy örültünk volna, hogy még megvan, és újra összeilleszthetjük, arról kezdtünk vitatkozni, hogy mikor és mitől törött össze, és ez kinek a bűne volt. Tizennégy év sem volt elegendő, hogy visszaadjuk az állampolgárságot a határon túli magyaroknak. A késlekedésben mindenkinek megvan a maga felelőssége, a miénk is. Ám most nem a felelősség kiporciózásának idejét éljük, hanem a cselekvését.
A Magyar Köztársaság elnöke kiírta a népszavazást két kérdésben. Hivatalosan ügydöntő népszavazásnak mondjuk, de sorsdöntő népszavazásnak kellene hívnunk. Ez fejezné ki az igazságot, mert arról kell döntenünk, összeforrasztjuk-e, amit a történelem darabjaira tört.
Vajon hihető-e, hogy akkor lesz jobb, ha kisebbek maradunk? Hihető-e, hogy egy nemzetnek annál jobb, minél kevesebb állampolgára van? Hihető-e, hogy kockázatos vagy hátrányos, ha egy nép állampolgárainak számát tekintve a másfélszeresére nő? Miként jutottunk odáig, hogy ez a képtelen kérdés egyáltalán előkerülhetett? Miért érte meg a kettős állampolgárság az olaszoknak, a franciáknak, a briteknek, a spanyoloknak, az íreknek? Miért érte meg a románoknak, a szlovákoknak, a szerbeknek? Miért csak mi, magyarok vagyunk az egyetlen, elátkozott népe Európának, amely elhiszi a hamis próféták tanítását, hogy „tanuljunk meg kicsik lenni”?
Ha nemmel szavazunk, akkor marad a széttört tükör, amelybe mindig kínos lesz belenézni, mert érezzük: valami jót, nemeset, magasabbrendűt nem tettünk meg, valamit ismét elmulasztottunk, valamit ismét – ezúttal talán jóvátehetetlenül – elhibáztunk. Vannak dolgok, amelyekből nem jó kimaradni. A történelmi tettek, azt hiszem, ilyen dolgok: tízmilliós országból tizenötmilliós nemzetet újrateremteni történelmi tett lehet. December 5-én az összetört tükröt két mozdulattal, két igennel új és tiszta tükörré varázsolhatjuk, amelybe nyugodt szívvel és büszkén nézhetünk bele, mert meg tudtuk már válaszolni a kérdést, kik is vagyunk: tizenötmilliós, teljes nemzet vagyunk, a szabadság nemzete, amely annyi áldozatot hozott már a saját szabadságáért, hogy megtanulta becsülni mások szabadságát is. Büszke és erős nemzet leszünk ismét, amely biztonságos életet teremt magának, gondoskodik polgárairól, békességben él szomszédaival, és segít azokon, akik önmagukon nem tudnak segíteni. Ezek leszünk!
Erre mondhatunk igent december 5-én, egy nappal Mikulás ünnepe előtt. Tudják, ezek a napok olyanok minden esztendőben, amikor a varázslatok sikerülnek, és a vágyak teljesülnek. Mikuláskor még azok a fiatalok is újra gyermekek lesznek, akik a világot egyébként koravén gyanakvással szemlélik, fiatalon is „öregecskedve”. Nekik üzenjük: „Ezen a napon ne hallgass a krampuszra, legyél inkább Mikulás!”
Kedves magyar fiatalok!
Merjetek jót tenni! Segítsetek, hogy a határon túli magyar gyermekek december 6-án reggel az ablakba tett cipőikben ott találhassák a szabad és biztonságos élet reményét jelentő kettős állampolgárságot!
A december 5-én esedékes esküvőre nyolcvannégy éve küldték el a meghívókat: mi, magyarok nyolcvannégy év óta várunk egy napot, amikor igent mondhatunk. Igent egy új korszakra, igent a múlt lezárására és igent egymásra. Igent mondhatunk arra, hogy közösen egybekelve lépünk a XXI. századba, a magyar nemzeti összetartozás korszakába. Az esküvő mindig arról szól, hogy két félből egy pár lesz. Részből egész. A teljességhez, az egészhez közös akarat és két igen szükséges. Nem érdekházasságra készülünk, nem a pénzre, hanem egymásra akarunk igent mondani. Ezért nem hajthatunk fejet a csupasz üzleti érdek előtt, nem engedhetjük, hogy árcédulákat ragasszanak ránk. Az esküvő egy életre szóló összetartozás, egy életen át egymásért viselt felelősség megpecsételésének a pillanata.
Nyolcvannégy évi készülődés után nehéz magyarázatot adni arra, hogy miért mondunk nemet. Az utolsó pillanatban, az oltár előtt visszavont igen megszégyenít és megaláz. Olyan mély sebet szánt, olyan magas falat húz, olyan megosztottságot szül, amelyet az egybekelni készülő családok sohasem gyógyíthatnak be, bonthatnak le vagy hidalhatnak át. Korábban kellett volna meggondolni. Ha nem gondoltuk komolyan, miért nem értesítettük róla őket időben? Miért hitegettük őket évtizedeken át? A házasságszédelgőnek sehol a világon nincs jövője, ezért arra kérjük az ország vezetőit, ne mondják le az esküvőt! Ne keményítsék meg a szívüket, inkább emeljék fel azt. Inkább együtt, közösen nyugtassuk meg azokat, akik elbizonytalanodtak, akikben felütötte fejét a kétség. Adjunk nekik garanciát! Mi készen állunk. Mi garantáljuk, ha az igenek lesznek többségben, megalkotjuk az új állampolgárságról szóló törvényt. Mi garantáljuk, miként Európában, a kettős állampolgárság nem kerül majd pénzébe, adóemelésébe a határon belüli magyaroknak. Mi garantáljuk, hogy összhangban az alkotmánnyal, a két igen senkinek korábban szerzett jogát nem érintheti.
Ha igent mondunk, ha házasságot kötünk, családot is alapítunk. Olyan család leszünk, amelynek nem a történelem formálja a jellemét, hanem jelleme a történelmét. Ha úgy akarjuk, saját történelmünk lesz megint. Kimondani a boldogító igent jó dolog, a szíve mélyén minden ember valójában jó akar lenni, jót akar magának, és jót akar másoknak is. Elüzletiesedett világunkban gátlásossá váltunk, nem divat megvallani a mélyebb érzelmeket. Az a tévhit kapott lábra, hogy gyenge az, aki kimutatja az érzéseit, és az a legerősebb, akinek egyáltalán nincsenek is érzései. Nos, ennek éppen az ellenkezője az igazság: éppen az érzések megtagadása a gyengeség legbiztosabb jele. Valójában egyetlen igazi erő létezik: a szív ereje.
Erősítsük meg hát a szíveket egymás biztatásával, barátsággal, szeretettel, imával, böjttel, adventi gyertyagyújtással, ki mivel teheti!
Képzeljük el egy pillanatra, mi járhat vajon egy sportoló, egy hármasugró fejében, mi játszódhat le a lelkében a verseny közben. Egymás után háromszor kell kihoznia magából minden erőt, minden ügyességet, hogy elérje a sikert, amelyért küzdött, dolgozott, és biztosan sok áldozatot is hozott. A háromból egyik ugrást sem vétheti el, mind a háromszor a legmesszebbre kell ugrania, ameddig csak bír.
A mi utunk is ilyen volt. Egy lendület a szabadság megszerzéséért 1989-ben. Második ugrás a millennium évében 2000-ben az ezeréves Szent István-i múltunk birtokba vételéért. És a végső, a harmadik elrugaszkodás most, 2004-ben, hogy egyesíthessük az egész nemzetet. Vajon mi jár az ugró fejében abban az ezredmásodpercben, amikor a harmadik elrugaszkodásra készül két nehéz, ám sikeres ugrás után? Vajon megfordul-e a fejében, hogy inkább mégis megáll, nem is próbálja meg a harmadikat, mert elfáradt, kimerült, mert már nem hisz a sikerben?
Emlékszem, amikor Romániában 1989 telén az emberek szembeszálltak az esztelen és könyörtelen elnyomással, együtt álltunk sok tízezren, hogy vért adhassunk a határon túl élőknek. Nem vitatkoztunk, nem szakadtunk pártokra. Emlékszem, 1989-ben együtt küzdöttünk, hogy Magyarország szabad és független hazánk lehessen. Emlékszem, 2000-ben közösen vettük birtokba a keresztény magyar állam örökségét. Egész éjszaka virrasztottunk, hogy láthassuk a méltó helyére költöző Szent Koronát. Együtt örültünk a státustörvénynek, a Mária Valéria hídnak, a sportarénának, az erdélyi magyar egyetemnek. Falvaink, városaink – pártállásra tekintet nélkül – boldogan fogadták mindenütt a millenniumi zászlókat.
Kedves barátaim!
Ma is sokan vannak a baloldalon, sőt megkockáztatom, a baloldalon is azok vannak többen, akik igent mondanak a nemzet közösségére, az összetartozás erejére. Arra kérem mindannyiunk nevében baloldali érzelmű, szocialista meggyőződésű polgártársainkat, hogy az utolsó, a harmadik elrugaszkodás előtt ne fogyjon el a lendületünk, ne gyökereddzen földbe a lábunk, ne adjuk fel, ne kullogjunk el vesztesen! Ne pártvezetők utasításait kövessük, ne engedjük a pártviták ingoványába szorítani a nemzetegyesítés ügyét, inkább lelkiismeretünk hangjaira figyeljünk, és kövessük a szívünk szavát!
Kérem, ne feledjük, sokan hoztak keserves áldozatot, hogy nekivághassunk a rendszerváltozásnak. Ha az utolsó, harmadik ugrást elvétjük, hiába volt az erőfeszítés, a lelkesedés, a részsikerek, az áldozat. Azonban ha összeszedjük maradék erőnket, ha bátorítjuk egymást, ha veszünk még közösen egy utolsó, nagy lendületet, nos, akkor sikerülni fog. S ha majd megmérjük a távolságot, és visszanézünk a megtett útra, akkor megvilágosodik majd a sokmilliónyi erőfeszítés értelme. Egy elnyomott, reményt vesztett, kimerült, lemondó, bezárt, jövő és távlat nélküli, megosztott, tízmilliós népből eljuthatunk a szabad, bizakodó, jövőjében reménykedő, gazdasági határait kitágító, egységes tizenötmilliós magyar nemzetig. A harmadik ugráshoz már csak szív és elszántság kell. Még egy hét kitartás. Hajrá!
Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!
origo.hu
10 erős mondat Magyar Péter volt barátnőjének interjújából
