Amiről szívesen hallgat a hatalom

Magyarország jogállam, és mindannyiunk érdeke, hogy az maradjon. Jogállamban a közhatalom gyakorlása és az emberi jogok rendeltetése összhangban áll. Magyarországon komoly problémák vannak az emberi jogok tiszteletben tartása terén. Ötödik jelentésünkben az elmúlt fél év tapasztalatait adjuk közre. A jelentés közzététele az emberi jogok napjához kötődik. Az Egyesült Nemzetek Közgyűlése 1948. december 10-én fogadta el az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát.

Alkotmánybíróság. A kormány és a mögötte álló politikai erők, valamint az őket támogató médiumok jellemző gyakorlatává vált az Alkotmánybíróság támadása minden olyan kérdésben, amelyben a testület állásfoglalásait – aktuálpolitikai megfontolásból – számukra kedvezőtlennek ítélik. Ilyen kirívó példát szolgáltatott az új igazságügyi miniszter, aki az Alkotmánybíróság határozatával szemben az állította, hogy a kettős állampolgárság megadása nemzetközi jogba ütköző lenne.
A kórház-privatizációval kapcsolatos népszavazási vita során az egészségügyi miniszter az Alkotmánybíróság határozatával szembehelyezkedve hamisan állította azt, hogy a testület határozata értelmében a feltett kérdésre adott igenlő válasz a már magánkézben lévő egészségügyi intézmények visszaállamosítását jelentené. Később állítását a határozathoz fűzött külön (kisebbségi) véleményekkel indokolta. Az Alkotmánybíróság határozathozatali rendjének ilyen semmibevétele sérti a testület tekintélyét, és alkalmas arra, hogy az állampolgárokat félrevezesse és elbizonytalanítsa.

Közigazgatás. A 2002-es országgyűlési választások után hatalomba lépő új kormány négy nagy hullámban hajtott végre változásokat a közigazgatás rendszerében, mint a jelek mutatják, e változások szakmai koncepciók nélkül, merő politikai haszonszerzés céljából valósultak meg.
Először: 2002 májusát, a kormányváltást követően a közigazgatás felsőbb régióban megtörténtek azok a személycserék, amelyek a kormányváltáshoz rendszerint kapcsolódnak. Egyes sajtójelentések szerint e mértéket jelentősen meghaladó személycserék történtek. Ezen túlmenően a nyár folyamán több minisztérium és országos hatáskörű szerv átszervezése elkezdődött, és ennek során leépítésekre is sor került.
Másodszor: 2002 szeptemberétől a közalkalmazottak és köztisztviselők részére a választási ígéreteket ugyan el nem érő, de mégis jelentős fizetésemelést biztosítottak. Sajtójelentések szerint a köztisztviselők átlagbére megközelítette a versenyszféra bérszínvonalát, és ennek következtében jelentős méretű létszámbeáramlás történt a közszférába.
Harmadszor: 2003 októberében az 1106/2003. számú kormányhatározattal meghirdették a kormányzati létszámcsökkentés programját, amelyet követően a területi és helyi költségvetési szerveknél hat-, a központi szerveknél pedig tízszázalékos mértékben kellett létszámcsökkentést végrehajtani. Most tehát létszámleépítést hajtottak végre.
Negyedszer: 2004 szeptemberétől kezdve újabb létszámcsökkentési kampány tanúi vagyunk: a 2005. évi költségvetés tervezetében baljós számok jelentek meg, így például a közigazgatás karcsúsítására 40 milliárd forintot irányoztak elő. A pénzügyminisztérium magyarázata szerint a közigazgatás előirányzatai öt százalékkal csökkennek a jövő évben, s ennek következtében akár 50 ezer főt is elérhet a leépítés. Ennek lebonyolítását szolgálja az említett előirányzat.
Az érintett szakszervezetek, így a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete, a Köztisztviselők Szakmai Szervezeteinek Szövetsége, valamint az egész területet képviselő Szakszervezetek Együttműködési Fóruma populistának és merényletnek nevezte az egyeztetések és előkészületek nélküli, több tízezer főt érintő lépéseket. Ezek következtében félelem uralkodott el a közigazgatásban: az átláthatatlan, egyes minisztériumok által már megjelölt, míg mások által még titkolt létszámcsökkenési tervek teljesen szétzilálják alkotmányos berendezésünk egyik alapintézményét, a közigazgatást. Az elmúlt két év változásaiban, intézkedéseiben tervszerűség, koncepció nem fedezhető fel.

Katonai szolgálat. A polgárok személyes szabadságának korlátozása, közfeladat ellátására való kötelezése közérdekből csak indokolt esetben fogadható el. A kötelező katonai szolgálat eltörlése vélhetően megfelel Magyarország jelenlegi helyzetének, és remények szerint az erre vonatkozó döntés felelősségteljes, a nemzeti érdekeket nem sértő volt. Az azt megelőző politikai vitát azonban az egyoldalúság jellemezte. Egyes politikai erők és maga a kormány sem a politikai konszenzus megteremtésén és kifejezésén munkálkodtak, hanem elsősorban a rövid távú politikai haszon kisajátítására és bezsebelésére törekedtek. Így a kormány és a mögötte álló politikai pártok érvei felületesek és hiányosak voltak. Kihasználták a ma élő nemzedékeknek a kommunista hadsereghez kapcsolódó rossz tapasztalatát, a hadsereggel kapcsolatos előítéleteket, aggodalmakat és az érintettek nemzeti értékek, hagyományok és érdekek iránti közömbösségére építettek, sőt azt még szítani is törekedtek. Ezáltal azonban nem a nemzet szolgálatának egy jelenleg indokolatlan és remélhetőleg történelmileg meghaladott formája eltörlését indokolták meg kimerítően. Sajnos, az érvelés ezen túlment, és egyrészt visszamenőleg megalázó színben tüntette fel nagyon sok ember – sorkatona és hivatásos katona – bár nem önkéntes, de áldozatos szolgálatát; másrészt tovább rombolta a nemzetért vállalt önzetlen szolgálat presztízsét. Mintha leplezetten megtörni törekedtek volna ennek nemes hagyományait, a vele kapcsolatban az emberek lelkében élő elvárást önmagukkal és másokkal szemben. Ez – a társadalom jelenlegi mentálhigiénés állapotában – nem csupán egy esetlegesen elavult forma, hanem a tartalom elvetéséig is sokakat eljuttathat.

Pénzügyi felügyelet. A kormány láthatóan kielégíthetetlen vágyat érez arra, hogy a független pénzügyi intézményeket – így végső soron az alkotmányosságot is – saját igényeinek megfelelően módosítsa. A pénzügyi intézmények elleni támadás új színtere most a Magyar Nemzeti Bank (MNB), ürügye pedig a monetáris politika. Mint ismeretes, az egész világon érvényesülnek azok az ellentétek, melyek keretén belül a jegybankok a hosszabb távú pénzpolitika érvényesítése során az inflációcsökkenésben, a hazai pénz védelmében érdekeltek, míg ezzel szemben a kormányok a rövid távú költségvetési követelményeket és igényeket kívánják érvényesíteni. Ezt a konfliktushelyzetet Magyarországon a baloldali kormány úgy kívánta kezelni, hogy először 2004 nyarán a sajtón keresztül támadásokat indított a jegybank elnöke ellen. Ezt követően összehangolt politikai és sajtótámadás indult az MNB mellett működő monetáris tanács ellen a szerintük helytelen kamatpolitika miatt, majd ezután, 2004 szeptemberében szocialista és liberális képviselők törvénymódosítási javaslatot nyújtottak be azzal a meghirdetett céllal, hogy a monetáris tanács személyi összetételét megváltoztassák, illetve benne a kormányfő által jelölt tagok számát növeljék, valamint a jelenlegi elnököt és alelnököket távozásra kényszerítsék.
Miközben a pénzügyminiszter és a miniszterelnök az euró bevezetésének dátumát a lehangoló pénzügyi helyzetre tekintettel két évvel elhalasztotta, az MNB függetlenségét sértő törvényjavaslatot a parlament szakbizottsága 2004. október 20-án kormánytöbbséggel tárgyalásra alkalmasnak nyilvánította, és már kitűzték a parlamenti elfogadás időpontját is. Az MNB eközben nyilatkozatban tiltakozott a törvényjavaslat ellen, amelynek mind tartalmát és célját, mind pedig az előkészítés módját alkotmányellenesnek és feleslegesnek tartja. A MNB elnöke szerint a törvénymódosítás kulturálatlan és törvénysértő, az ügyvezető igazgató pedig úgy fogalmazott, hogy „ostoba játékot” játszik a parlament a bankkal, s ennek az euró bevezetésének újabb halasztása lehet a következménye. Az Európai Központi Bank hasonlóképpen nyilatkozva leszögezte, hogy a jegybankról szóló törvény módosítása szükségtelen, mivel a jelenlegi szabályok amúgy is garantálják a központi bank függetlenségét.

Oktatás. A kormány oktatáspolitikája nem képviseli az ifjúság oktatásának és nevelésének egységét. Az oktatás intézményeire nem úgy tekint, mint amelyek a gyermek szocializálódásának egyik terepéül szolgálhatnak. A pedagógus nevelő szerepének, mozgásterének csökkentésével, a fegyelmező eszközök nagyfokú megvonásával a kormányzat – az értéksemleges oktatás hamis elvét hangoztatva – az ifjúságot a társadalmi környezet kétes befolyásának automatizmusára bízza. Példa erre a gyermek jogainak aránytalan hangsúlyozásával a tanári titoktartás bevezetésére tett kormányzati próbálkozás éppúgy, mint a testnevelési jegyek eltörlése.
A közoktatás törvényi túlszabályozása szinte áttekinthetetlen helyzetet teremt, s végeredményben az oktatás elbizonytalanodását eredményezi. Bár az állam kötelessége az ifjúság oktatásának biztosítása, a pénzügyi szempontok előtérbe helyezése iskola-összevonásokhoz és iskolabezárásokhoz vezet, s ez megengedhetetlen módon a gyermekek kényszerű utaztatását vagy költözéseket, települések leépülését vonja maga után. A máig vitatott kétszintű érettségi rendszere azzal a veszéllyel jár, hogy a felnövekvő nemzedék műveltsége kettészakad. A társadalom súlypontját képező középosztály kialakítása helyett a jelenlegi kormány oktatás- és művelődéspolitikája egy tehetős szűk réteg elitképzésének és a széles néptömegek alacsonyabb képzettségének kettősségét, utóbbiak kiszolgáló szerepének biztosítását alakítja ki.
Itt kell szóvá tennünk a nyereségesen és színvonalasan működő állami tankönyvkiadó semmivel nem indokolható eladását, ami ráadásul egy kedvezőtlen pályázat elfogadásával annak kormány közeli magánkézbe való átjátszását jelentette.
Az egyetemek és főiskolák hivatásukat gazdaságilag és politikailag független intézményekként tudják ellátni. Ezzel ellentétes a kormány haszonelvű politikája, amelynek példátlan lépése a készülő felsőoktatási törvény tervezetének kidolgozása. Ennek 2004. november 8-i változata értelmében az oktatási kormányzat a felsőoktatási intézményeket a gazdasági szféra, a piac törvényei alá kívánja rendelni. Az egyetemek működését ellehetetleníti, ha bevételeik nagy részét (eredeti kormányzati szándék szerint negyven százalékát) a magánszférából kellene biztosítaniuk, mint ahogy autonómiájukat alapvetően sérti az egyetem vezetésének tervezett igazgatói tanáccsá alakítása, ahol megszűnne az egyetemi oktatók meghatározó szerepe. A törvénytervezet – mellyel szemben a szakmai szervezetek egyöntetűen felemelik a szavukat – a magyar felsőoktatásra és ezzel együtt nemzetünk szellemi életének egészére nézve végzetes következményekkel járhat.

Egyházak. Az egyházak a lélekgondozás mellett a társadalom összetartozásának, lelki kultúrájának és erkölcsi rendjének alapvető tényezői. A vallásszabadság jogának érvényesítése, a vallásgyakorlás és a vallási tisztelet védelme a kormány elemi alkotmányos kötelessége. A közfeladatokat ellátó, oktató, ápoló, karitatív és kulturális tevékenységet végző egyházak működési feltételeinek biztosítása a kormánynak törvények és egyezmények által előírt feladata. Ezeken túlmenően, ha megfontoljuk a szocializmus évtizedeinek egyházellenes tevékenységét és a ma is táplált anyagelvű gondolkodás lélekromboló hatását, eme egyházak tevékenységének egyenesen pozitív elősegítése is a kormányhatalom feladatai közé kellene hogy tartozzék.
Ebben a helyzetben a mai kormány ott tanúsít megengedő magatartást, ahol nem kellene, és ott érvényesít megszorító intézkedéseket, ahol azt hasonlóképpen nem kellene tennie. Miközben a rendszerváltozás idejéből sajnálatosan érvényben van az egyházalapítást korlátlanul lehetővé tevő szabályozás. Ezen keresztül kapun belül vannak és állami támogatást kapnak olyan, egyháznak nevezett szervezetek, amelyek a magyar nemzet fenntartásához, összefogásához, tudati-lelki megerősítéséhez, kultúrájának alkotó gyarapításához látnivalóan soha semmivel sem fognak hozzájárulni. A kormányzat ráhagyó magatartásával liberális irányból váltig „vallási piacról,” „vallási kínálatról”, a történelmi keresztény egyházak bűneiről, a megváltható boldogságról, a könnyű sikerről, a „másság” dicséretéről, az igazság viszonylagosságáról és a parttalannak lefestett emberi jogokról hallhatunk különös összhangzatban.
A jelenlegi kormány egyházpolitikájának egyik legjellegzetesebb megnyilvánulása az egyházi iskolák kérdésének kezelése. E téren a kívánatos politikát először is hatásköri tisztázatlanság és átfedés nehezíti, mivel a témában az oktatási miniszter és a kulturális örökség minisztere, akinek felügyelete alá az egyébként igen súlytalan tevékenységet folytató egyház-politikai államtitkárság került, egyaránt illetékesnek tekinti magát.
A szocialista-liberális kormányzat jellegzetesen visszatérő törekvése az egyházi iskolák előírt és arányos állami támogatásának bizonytalanná tétele és csökkentése. Az oktatási miniszter 2004. október 28-án készített törvényjavaslata az egyházi iskolák támogatásának drasztikus megvonását helyezte kilátásba. Ez a lépés sérti a magyar kormány és az Apostoli Szentszék között 1997-ben létrejött megállapodást. A tények tanúsítják továbbá, hogy a keresztény oktató-nevelő intézményekben tanuló diákok között a nagycsaládokból kikerülő gyermekek aránya több mint kétszerese az önkormányzati iskolákban tanulókénak. Nyilvánvaló tehát, hogy amikor támogatás-elvonások történnek, akkor a kormány intézkedése családellenessé is válik.
A történelmi keresztény egyházakkal szembeni kormányzati és a kormánypártok oldaláról jövő támadásnak és hangulatkeltésnek számos jele tapasztalható. Emlékezetes folyó év márciusából a szocialista párt egyik neves képviselőjének, éppen az Országgyűlés emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottsága korábbi elnökének botrányos, Európa úgymond „lenyúlását” emlegető Vatikán-ellenes kirohanása. A kormánypártok által befolyásolt közéleti tényezők ez év áprilisától fogva támadást folytattak a református egyház és egyetem ellen, jogtalanul és illetéktelenül beleszóltak az egyház belső erkölcsi szabályozásának kérdésébe. A Magyar Televízió és a közszolgálati rádió ez év novemberében cenzúrához folyamodott a református egyház műsorában, s megakadályozta, hogy ott elhangozzék az egyház hivatalos állásfoglalása a kettős állampolgárság ügyében.

Média. A kormányfőváltás ellenére folytatódott, sőt fölerősödött az európai normákkal élesen szembenálló, az ellenzéki sajtót sújtó kormányzati diszkriminációs gyakorlat. Szembeötlő, hogy a máskor oly aktív, a sajtószabadságért aggódó hazai szervezetek nem emelik fel szavukat a nyilvánvaló sorozatos kormányzati jogsértések ellen. Az eddigi jelentésekben foglalt jelenségekhez képest új elem, hogy a kormányzati kommunikáció információs blokád alá helyezte az elektronikus írott sajtó legfontosabb ellenzéki vagy ellenzékinek ítélt orgánumait, a kormány tagjainak pedig megtiltotta, hogy e fórumok számára interjút adjanak, amellyel minden eddiginél szűkebbre vonta az alkotmányban garantált tájékozódási szabadság határait.

(Rövidített változat; a jelentés teljes szövege a www.mno.hu portálon olvasható.)