A kritika jogának megtagadása

Vannak felnőttek, akik megszüntethetetlen infantilis (nárcisztikus) egocentrizmusban szenvednek, s képtelenek a rajtuk kívül álló világ – számukra fontos aspektusokon kívüli – megítélésére. Az ilyen embereknek a saját érdeke, közérzete és látása az egyetlen mérce. Például, ha ők jól érzik magukat, akkor a világ is tökéletesen rendben van, ami nekik nem jó (mondjuk az erős forint), az mindenkinek csak rossz lehet. Az ilyen figurák általában verbális hasmenésben is szenvednek, s összehordanak tücsköt-bogarat, amelynek az a lényege, hogy mindig más, mások a hibásak, ők maguk pedig mindent jól tudnak.
Gondolom, sokan ráismertek a mai magyarországi miniszterelnökre, aki nagy vagyon – mondjuk így – sajátos összezabrálása után előbb ideológusi funkcióban kevert, majd az MSZP-nek a makogó Medgyessy alatt bekövetkezett megroppanása után hatalmi pozícióba katapultálhatta magát. Vele annyit javult az eszmék és gondolatok híján zsellérkedő szocialista szerzési gárda, hogy most már eszmék és gondolatok nélküli fontoskodással előadott, tagolt szózuhatagot önthetett a boldogtalan magyar társadalomra. A csicskások és médiaszolgák hada bámulta és bámultatta az energikus szereplési vágyú milliárdost, aki látszólag mindenhez értett. De valójában csak egyben profi (Ron Werber igazi tanítványaként), abban, hogy hidegen és melegen egyaránt tud gyűlölködni.
Gyűlölködésének tartalmai – micsoda sajátos ellentmondás – egyenesen a kádárista kommunizmus kelléktárából származnak. Gyakorlati lépéseit is alig fékezi a jogállamiság (PSZÁF-ügy, Nemzeti Bank-ügy, legfőbb ügyész stb.). Ez az ember például képtelen felfogni azt, hogy a demokráciában ő nem határozhatja meg az ellenzék pozícióját, mondandóját. Az a csúcs, amikor Orbán Viktort a szája befogására szólította föl. Ez a kritika jogának egyértelmű tagadása. Mit gondol ez az ember, kicsoda ő? Ezt a kérdést még akkor is fel kell tenni, ha egy szocialista nőfórumról nem szabad semmiféle gondolati színvonalat feltételeznünk, hiszen ott, mint emlékezhetünk csasztuskáikra, csak a lóvéig jutottak.
Nos, hát ez idegesítette fel a hiperaktív, immár a magánéletét is kiteregetett pillanatnyi miniszterelnököt is.
Ő tudja jól, hogy félrevezetett híveit leginkább csak a lóvé foglalkoztatja, s ránézve az nagyon veszélyes, ha nem tudja hihetőleg elmagyarázni, hogy hol a pénz/ zsozsó. Az óriási adósságemelkedésből ugyanis még az észben egyébként sem fényeskedő szocialista derékhad sem látott semmit, viszont terheit már ők is kezdik érezni. S bár még erős az egyetlen cementező erő, az Orbán Viktor elleni gyűlölet, de meddig? S akkor jön Gyurcsány (Kádár) János bácsi, és kacsingatás nélkül bejelenti, hogy azt a nagyon sok pénzt a népnek szétosztották, ebben-abban s leginkább autópályában. (Amely utóbbival csak egy baj van: többnyire csak befejezték az előző kormány munkáját, másrészt a koncesszióba adással a távlatos eladósítást fokozzák.)
Gyurcsány úr persze számíthat a szocialista nőkre (régen ezek mindegyike szinte biztos parlamenti befutó „fejőnő” vagy traktorista lehetett volna), s a süllyedő iskolázottságú magyarokra is, akiknek a hazafiság is zsebkérdés – s az a felelősség benne, hogy nem érdekel a másik, a testvérem sorsa. S most Gyurcsány, a milliárdos, Orbán Viktort kádárizmussal vádolja, miközben ő arról beszél, hogy az adósság azért van, mert „osztottak” a népnek, mint régen is. Tudja-e, mit beszél? Baloldalisággal vádol egy állítólag baloldali milliárdos közösségi felelősséget számon kérő embereket! Lassan csak a Lipótmező logikát követhetjük abban, hogy a magyarországi miniszterelnök beszél – gondolkodás és a közjóért végzett kormányzás helyett. Elképesztő az, hogy valaki a demokrácia jegyében mindenben norma, kinyilatkoztatás akar lenni. El kellene tudni fogadni azt, hogy más nézetek, legalább annyira autentikusak, mint az övé.
Több mint százéves balos hagyomány működik itt persze – önkinevezett „európaiak” örökké hatalmi helyzetű „modernizációs” programokkal bűvölik szegény honfitársaikat. Ígérnek, ígérnek, s aztán a szegény szegény marad. Erre jó volt a kádárizmus pártalapú totális rendelkezési joga – magántulajdon nélkül – és most jók a „liberalizmus” abszolút privát jogosultságai (alkalmi jótékonykodással). Egyszerűen elképesztő, hogy a kádárizmusban fogant mai szocialisták hadováját erkölcsileg becsületes ember vállalni tudja. A józan ész eme megcsúfolása persze jó tanulság minden radikális racionalistának, s alázatra intő minden őszinte keresztyénnek. Miről is szól az élet?
A mai magyarországi miniszterelnök persze pöföghet szüntelen – még kisegítő iskolásokat is menthet demokratikusan s egyben végtelenül nevetségesen –, a hazudozásoknak, még ha végtelennek is látszik is tőkeerejük, egyszerűen vége szakad, mint a világot többszörösen elpusztítani képes atomarzenállal a semmibe hulló egykori Szovjetuniónak. A gonosz és hamis győzelme mindig átmeneti. Milyen szép és tisztességes program is volna a szegények és hátrányos helyzetűek valóban szociáldemokrata programja! De hát erre hiába várnak a tapsoló nőtagozatban nem képviselt szocialistákra szavazott szerencsétlenek. Nagyon jó lenne tisztességes politikai ellenfelekkel vitatkozni, s például nem hazudozó, hívő tagozatos karrieristákat nézegetni. De ma itt tart egy többre hivatott ország, miután azért nőtt óriásit az adóssága, mert azt szétosztották a népnek.

A szerző történész, egyetemi docens