Gazdatüntetés és nemzeti agrárstratégia

Emlékeink gyermekdalában még a gazda rétre megy. A megfordult világban ma térre megy, a Kossuth térre. Nem jókedvből, de a keserűség végső elszántságával, hogy a túlélésért és a magyar megmaradásért tüntessen. Németh Imre miniszter szerint ez tűrhetetlen szélsőjobboldali zavarkeltés, ami útját állja a gazdakövetelések szakmai megvitatásának. Ezért a tüntetés megszüntetéséig a gazdák érdekképviseletével még tárgyalni sem hajlandó. A gazdák igényeinek valóban semmi köze a politikához, hanem csak a területalapú támogatások elmaradt kifizetésének időpont-egyeztetéséről, a gabona intervenciós felvásárlásának megoldási módjáról, egyéb szakmai részletkérdésekről van itt szó.
Az államhatalomnak semmilyen társadalmi csoport alkotmányos véleménynyilvánítási jogát és gyülekezési szabadságát – a törvényes rend keretein belül – nincs joga megtagadni és/vagy gátolni. Úgy tűnik, az agrártárca vezetői elfelejtik, hogy Magyarország az EU egyik tagállama. Azé a szövetséges államé, amelynek alkotmánya és az annak alapjául szolgáló római szerződés alapintézményként szabályozza a közös agrárpolitika érvényesítését és ennek szervezeti, jogi garanciáit. Az agrártárca éppen a közös agrárpolitika egyik felelős végrehajtója. Így e politika alanyainak, a föld- és agrárpiac hazai szereplőinek helyzete, követelései és azok megvitatása, jogszerű érvényesítése a legközvetlenebb politikai ügy, a közös agrárpolitika rendszerének szerves részeleme. Ennek politikai és társadalmi súlyát nem lehet a zsákutcába terelt szakmai álvitává süllyesztéssel eltüntetni.
Mit mond az EU alkotmánya a közös agrárpolitika rendeltetéséről? Azt, hogy „a mezőgazdasági népességnek megfelelő életszínvonalat biztosítson, elsősorban a mezőgazdaságban élők egy főre jutó jövedelmének növelésével”. Az európai mezőgazdaságban ez az életminőség stratégiai távú felvállalásának követelménye, amelynek csak a többfunkciós agrármodell tehet eleget, mert azonos súllyal törekszik a gazdaság, a társadalom és a környezet követelményeinek a teljesítésére. Az a kormány, amely a gazdáknak alanyi jogon járó juttatások kifizetését is alaptalanul késlelteti, illetve megtagadja, felrúgja a közös agrárpolitika alapcéljait, durván rombolja az agrárnépesség életminőségét, sőt a termelők zömének a létét fenyegeti, hiszen minimális támogatás nélkül, önerejéből a termelő – a támogatások versenyén alapuló agrárpiacon – ma már egy termelési ciklust sem élhet túl. A gazdatüntetés tehát maga a politika forró katlana. Mégpedig nemcsak a közös agrárpolitikába ágyazottsága miatt, hanem tágabb társadalmi összefüggései okán: ha a falurombolást, a vidék megsemmisítését, a kis- és középüzemi gazdák tömegeinek az ágazatból kiiktatását a hatalomból kirekesztettek legszélesebb politikai és civil összefogása nem gátolja meg, úgy elkerülhetetlenül a gyarmati alávetés vár a társadalomra.
Szakmai szempontból a gazdatüntetés különösen tragikus, mert az álságos kormányzati agrárpolitika miatt a gazdák zöme még csak nem is sejtheti, hogy mai ellehetetlenítésük csak előjátéka a nemzeti agrárstratégia címén megtervezett egzisztenciális megsemmisítésüknek. Ez az állítás nem látnoki jóslat, és a legkevésbé sem túlzás. Ki hitte volna például, hogy Szanyi államtitkár úr 2003-ban tett politikai vihart keltő hírhedt kijelentése, miszerint a magyar mezőgazdaság 80-100 ezer főnél több főfoglalkozású gazdát nem tarthat el, jól megalapozott, de még idő előtti, reális előrejelzése volt a később megfogalmazott, egy évtizedre szóló agrár- és vidékfejlesztés nemzeti stratégiájának?
Németh miniszter – a gazdatüntetést leszerelendő – kijelentette, hogy virágozzék minden virág: a kormánynak egyformán kedves minden agrártermelő és üzemtípus, az állam az esélyegyenlőségüket biztosítja, teljesítményük mérését pedig a piacra bízza. 2004. augusztus 30-án a közös agrárpolitika 2003. június 26-i reformjához illesztett hazai agrárstratégia azonban az „életképes gazdaság” intézményének normatív érvényesítésével már kimondta a halálos ítéletet a magyar gazdák és üzemeik csaknem 90 százalékára. Hogyan lehetséges ez? Közösségi és nemzeti agrártámogatásra csak az életképes üzem jogosult, amelynek fogalmát és támogatási feltételrendszerét a tagállam saját hatáskörében határozza meg. A kormány az üzem életképességének küszöbszintjét a két európai méretegységet (EME), tehát a 612 ezer forintot meghaladó standard fedezeti hozzájárulással rendelkező üzemeknél vonta meg. Ez azzal jár, hogy a – 2000-ben még 960 ezer, majd 2003-ban már 20 százalékkal csökkent, 766 ezer – magángazdaság közül csak 87 ezer gazdaság, vagyis e szektornak csak 9 százaléka éri el a fejlesztési támogatások nyújtásához szükséges, a két európai mértékegység mércéjét meghaladó alsó gazdaságméretet. A félig önellátó gazdaságoknak csak töredéke, mintegy 24 ezer,
5–10 hektáron gazdálkodó válhat a támogatás jogosultjává. Ezért fogalmaz úgy a nemzeti agrárstratégia, hogy „az agrárpiaci szereplők körében az észszerű szelekciós folyamat nem akadályozható meg! Ez azt jelenti, hogy versenyképességet megteremtő, szilárdító támogatásokban csak a potenciálisan életképes gazdaságok részesíthetők.”
Ez bizony sajátos ésszerűség: a génalapú növénytermesztésre és a hormonkezelt állatok tenyésztésére szakosodott, iparszerű nagybirtokrendszer tőkehasznosulásának, elsajátítási egyeduralmának a diktátuma, amely más gazdasági szereplőt nem tűr az ágazatban, a vidék népességének elenyésző részét pedig legfeljebb bérrabszolgaként hajlandó befogadni. Ennek jegyében szögezi le a stratégia, hogy „a jövő birtokszerkezetét 80-100 ezer életképes árutermelő magángazdaság és 6-7 ezer társas gazdaság fogja döntően meghatározni”.
Ez tehát a mezőgazdaság jövőképe, a modernizáció, a versenyképesség ígérete, ahol a közös agrárpolitika alapcélja, az életminőség igénye már fel sem merül, sőt az is közömbös, hogy hányan dolgoznak az ágazatban. A stratégia szerint az agrárgazdaság eltartóképességét a jövőben elsősorban nem a foglalkoztatottak számával mérjük, hanem a jobb megélhetés, a magasabb életszínvonal jellemzőivel. (Ez talán az ágazat elhagyására kényszerített földönfutóknak jut?) A fentiekhez számos – itt címszavakkal sem sorolható – tény járul, amelyek összhatása nemcsak a gazdákat, hanem az egész mezőgazdaságot és a társadalmat megsemmisítő következményekkel sújtja. Például szakértői javaslat a két európai mértékegységnyi üzemi életképesség-küszöböt négy európai mértékegységméretre kívánja emelni. Ezzel felére, harmadára zuhanna a támogatható kis- és középüzemek mai aránya, a magángazdaságoknak még tíz százaléka sem juthatna beruházáshoz, az üzemvitel fenntartásához. A fejlesztési támogatás így kerülne összhangba a szántóföldi bázisterület gabona, olaj, fehérje és egyes rostnövények termelőit közvetlen kifizetésként megillető agrártámogatással, ami 90 százalékban a regisztrált termelők öt százalékát illeti meg: ennek haszonélvezője a csaknem háromezer nagybirtokos.
A nagyüzemi föld- és eszközkoncentráció az utóbbi 4-5 évben drámai módon felgyorsult, ami a kis- és középüzemek felszívását, gazdáiknak az ágazatból kizárását jelzi. Ma 12 500 gazdaság, vagyis a gazdaságok 1,6 százaléka már a termőterület 75 százalékát birtokolja. A nagybirtokrendszer kiépülése megpecsételi a globális agrárcégóriások diktátumát: a periféria olcsó bérmunkára épülő mezőgazdasági nagyüzeme a tömegtermelésre, a nyers- és alapanyag előállítására szorítkozzék, míg a hozzáadott értéket (nemcsak a munkamegosztásból eredően, hanem tőketulajdona alapján) a centrum hozza létre, azt az értékteremtéssel többszörözze, tehát a profit őt illesse meg. E folyamat egyik bizonyítéka, hogy már 1990 és 2003 között, uniós tagságunk előtt, a hazai mezőgazdaság bruttó hozzáadott értékhez való hozzájárulása a negyedére (14,5 százalékról 3,7 százalékra) esett vissza.
Uniós tagságunkkal a föld- és agrárvagyon eredeti tőkefelhalmozása új szakába lépett, amelynek csaknem kizárólagos jogosultja a nemzetközi agrártőke. A kormányt a jogsértések kockázata sem tartja vissza attól, hogy az idegen tőkehasznosulás profitérdekeit minden egyéb szempont fölé helyezze, és intézményesen szavatolja – akár a hazai termelők alkotmányellenes alávetésével – a globális cégóriások itteni elsajátítási uralmát. Például a 2004. évi XXXVI. törvénnyel módosított földtörvény a csatlakozási szerződés ellenére, amely a külföldiek közül csak magánszemély számára kötötte ki a földtulajdon kivételes megszerzését, földtulajdont teremtett a külföldi jogi személyek javára is azzal, hogy az egyéni céget is önálló vállalkozónak minősíti. Eközben a belföldi társaság és szövetkezet változatlanul kizárt a tulajdonszerzésből, míg az EU által adott
3–10 évi átmeneti mentesség (a külföldi földtulajdonszerzés tilalmára) hamis fikció lett. Az agrárstratégia – alkotmányt sértve – a jövőben sem kívánja tulajdonosaiknak visszaadni a 15 éve befagyasztott, mára 1,5 millió hektárra fogyott részarány-tulajdonú földeket, hanem azokkal a bel- és külföldi spekulánsokat jelképes áron földtulajdonhoz juttatja, illetve a Nemzeti Földalap útján a nagybirtok földkészletét növeli. Erre szolgál a „földért életjáradékot” program is, amely egyszerre erkölcstelen és jogellenes. Megtagadja a földpiaci ár megfizetését, másrészt a földeladó halálára spekulál, és tisztességtelen szerződési feltételeket köt ki. Ez az intézmény a közösségi joggal is ellentétes, hiszen annak gyakorlata a korengedményes nyugdíjhoz kötődik, amely a gazdálkodással felhagyó termelőnek – földje bárki részére átadásáért – valós, földpiaci ellenértéket szavatol.
Az agrárstratégia 600-700 ezer kis- és középüzemi gazdától elveszi az életesélyt, háztartásokra és családtagokra vetítve pedig legalább kétmillió vidéki embert a kitaszítottak sorsára juttat. Ugyanakkor a kormány csak a háromezer nagybirtok tőketulajdonosainak érdekeit érvényesíti, sőt az egyetlen kitörési pontot, a vidékfejlesztés által nyújtható életstratégiát is elzárja a nem nagyüzemi agrárnépesség elől. A kormány ugyanis 2006-ig a nemzeti vidékfejlesztési terv uniós költségvetési forrásainak húsz százalékát el akarja vonni, és azzal a gazdaságok öt százalékát kitevő nagyüzemi szektor gabonatermesztési extraprofitját kívánja növelni. Itt korántsem a források kurtításáról van szó, mert az elvonás az egész vidékfejlesztést derékba töri, annak folyamata – azon belül a program gerince, az agrár- és környezetgazdálkodás – el sem indulhat. Érthető, hogy az idegen tőkehasznosulásnak csak útjában áll a vidék és annak fejlesztése, hiszen az nem több a profitszerzés helyszínénél, a népesség egy töredéke pedig legfeljebb alacsony bérű munkaerőként jöhet számításba.
A gazdatüntetés tehát nem a pénzről szól. Az igazi tétje nem az, hogy a jogosultak hozzájuthatnak-e az őket megillető támogatásokhoz. Ez csak a pillanatnyi túlélés esélye. Mindennél fontosabb, hogy az agrárnépesség meghatározó tömege – valós és hatékony érdekérvényesítéssel – érdemben beleszólhasson a sorsát eldöntő közép- és hosszú távú nemzeti agrárstratégia meghatározásába, arról ne a feje fölött, a tőkeuralom diktátumával szülessenek döntések. Ha ezt nem sikerül elérnie, akkor nem a gazdatüntetés bukik el, hanem a magyar társadalom. Amint 1997 óta nincs magyar élelmiszeripar
– mivel az már akkor 62 százalékos arányban külföldi tulajdonná lett –, néhány éven belül csak olyan magyarországi mezőgazdaság létezhet, amelyben többé nem lehet szava sem a hazai gazdának, sem a hazai fogyasztónak.

A szerző az MTA doktora, tanszékvezető egyetemi docens