Lendületben a kezem

Mondom az asszonynak: te, elkényezteted ezeket a gyerekeket. Ezret adtál a fiadnak az uszodára, hallottam, azt mondtad, ebből még egy üdítő is kijön. Ahelyett, hogy beosztaná az a kölök a heti százasát, ahogy a Gyurcsány gyerekek. Néz rám az asszony, mint egy ütődöttre, hát ezek szerint nem nézte a Szulák-show-t.
Visszaszól nekem az ajtóból, hogy te azt se tudod, mit beszélsz, jobb, ha hallgatsz. Én meg erre: na, te meg fogd be a szádat. Ő meg csípőre teszi a kezét, és azt mondja: hogy beszélsz velem, nem vagy te miniszterelnök, hogy ide süllyedj.
Szerintem az asszonynak van valakije.
Minden délután eltűnik itthonról. Azt mondja, a lányunkért megy az iskola elé. Mindenxnap elmegy érte. Mit tutujgatod, kérdezem tőle, nem óvodás az a gyerek, tizenhárom éves anyányi lány. Nem úgy van az, mondja az asszony, a tizenhárom éves lányok körében mozgalom indult, mennek az ellenőrzőjükkel az iskolából egyenest a Szemlőhegyi útra. Állítólag már sátrat is vertek ott, forralt bort főznek esténként, a Zengő védői tőlük tanulják a kitartást.
Van valakije az asszonynak, érzem.
Nem jött haza este se. Hol voltál, csak nem a Szemlőhegyi úton, kérdeztem tőle ironikusan, hogy lássa, nem csak a „fogd be a szád” megy nekem nagyon jól. Inkább te is jönnél velem oda, legalább másnaponként, mondja szomorúan. Nem törődsz a lányoddal, pedig holnap ő kerül sorra. Azt mondta, vége a szülői terrornak, joga van neki is Gyurcsányéknál aludni. Mindenkinek ágyat húznak, mielőtt véletlenül megtalálják.
Elbőgi magát az asszony, mire azt mondom neki, figyelj, miért baj az, hogy ha a Gyurcsányéknál alszik, ne féltsd, nem a cunami kapta el. Nagyon vicces voltál, mondja undorral.
Van valakije, tudom.
Ebben a hónapban jól kerestem, csak az asszony ezt nem hajlandó érzékelni. Nem veszi tudomásul, milyen jól élünk mi, keveset tévézik, hát nem tudja. Esténként csak annyit mond, megyek a Szemlőhegyi útra, hátha a mi lányunk kerül sorra, hát legyen kéznél az anyja, ne csak a sajtó meg az MSZP-képviselő.
Azt hiszi, mindent megetethet velem.
Jól élnénk pedig. Kifizettem a januári gázszámlát, maradt harmincezer forintunk. Mindkét gyerek megkapta a heti száz forint zsebpénzét, a fiam ordítozott, hogy ő az egyetlen, akinek olyan hülye az apja, hogy elhisz mindent, és követeli, mint régen, az ezrest, mert kiröhögik az osztálytársai.
A lányom tegnap este nem jött haza. Telefonálok a Gyurcsányéknak, hát egy MSZP-képviselő veszi föl. „Jó estét, elvtárs – hallom. – Hol lófrál a lánya? Már nagyon várjuk, itt van a sajtó is. Vettünk neki rózsaszínű hálóinget, a Klárika már megágyazott neki, gőzölög a paprikás krumpli és a pezsgős homár.” Nem szóltam egy szót se, bántott nagyon, hogy a lányom átvert. Kujtorog valahol, mint az anyja, pedig szerepelhetett volna a Fókuszban.
Nem tudtam elaludni. A feleségem éjjel jött haza, szemfestéke kicsit elmaszatolódva. Gondoltam, most kell előállnom a farbával. Lerúgtam a takarót, kiugrottam az ágyból, éreztem, lendületben a kezem. Lassan mondtam neki, hogy megértse: köztársasági elnöknek jelöltetem magam. Csak legyintett, fáradtan, mint aki gyalog jött le a Szemlőhegyi útról a Lujza utcába. Mit legyintgetsz, mondtam, még azt se tudod, hogy nem kell engem az ellenzéknek megszavaznia, teszünk rá, mit mondanak, tuti befutó vagyok. Fogd be a szád, mondta. Látod, mondtam, én köztársaságielnök-jelölt leszek, te meg máris úgy beszélsz, mint egy miniszterelnök. Hát ez a progresszió, nem a cukrászda Bécsben.
Szeretném visszanyerni a becsületemet a feleségem szemében. Vártam, hogy szól valamit, de csak a fejére húzta a paplant.
Reggel kimentem a konyhába kávét inni, az asztalon egy cetli: „A lányunk elköltözött, elhagylak én is. Még fiatal vagyok, miért kellene nekem egy ekkora ökörrel leélni az életem?”
Tudtam, hogy megcsal.