Pótcselekvés valódi agrárpolitika helyett

Napjainkban a politikai elit kezdi beismerni, sőt bevallani, hogy EU-csatlakozásunk egyik legnagyobb kihívása az agrárium problémáinak megoldása. Nem kell különösebben érteni a mezőgazdasághoz, netán a közgazdasághoz, hogy saját bőrünkön tapasztaljuk: a magyar agrártársadalom a csatlakozással a legsúlyosabb helyzetbe került, nem elsősorban a csatlakozás, hanem a rendszerváltás óta eltelt mintegy tizenöt év katasztrofális agrárpolitikája miatt. A látszattevékenység egyik legjobb példája a legutóbbi kormánydöntés, amelyben moratóriumot jelentettek be a génmódosított kukoricamoly-ellenálló kukorica hazai termesztésére. Miniszterünk rádiónyilatkozatában beismerte, hogy a döntés tudományosan nem megalapozott, tulajdonképp gazdasági érdek se fűződik hozzá, hiszen a hazai kukoricatermesztést nem a kukoricamoly károsítja, hanem a kukoricabogár, amelynek épp ez a módosított növény nem áll ellen, tehát a drágább génmódosított vetőmagot úgyse fogja megvenni a természetesen józanul gondolkodó gazda. Majd a brüsszeli nagyfőnökök úgyis megmondják, hogy az ideiglenes moratórium – amelynek az előbbiek alapján semmilyen jelentősége nincs – ellentétben áll a világkereskedelmi egyezménnyel, valamint az EU döntéseivel, így nincs semmilyen alapja. Eközben pedig a magyar társadalom továbbra sem kap valós képet az agráriumot katasztrófába vivő gazdaságpolitikáról, bár vásárolhatunk kalocsai paprikának keresztelt brazil hulladékárut, ami még ráadásul gombatoxinokat is tartalmaz, de vehetünk majd antibiotikummal kezelt csirketápon nevelt baromfit, gyorsfagyasztott baktériummal fertőzött importhalat, netán dömpingáron behozott spanyol tojást, kínai mézet. A legfontosabb az, hogy az EU százszázalékos szubvencióval termesztett élelmiszereit eladjuk a hazai piacon, lehetőséget sem adva a 25 százalékos EU-támogatással, a magyar gazda verítékével előállított kiváló minőségű gyümölcseinknek és zöldségeinknek. Agrárkereskedelmünket maffiák tartják kézben, és továbbra is hiányoznak az EU egyes országaiban (lásd Dánia, Franciaország) jól működő szövetkezetek.
Nem beszélünk annak okairól, hogyan sülylyedhetett ilyen szintre a hazai állattenyésztés, amikor hiába van kiváló kukoricatermésünk, de nincs sertéstenyésztésünk, amelynek szüksége lenne erre a kiváló minőségű – és hála az agrárkormányzat döntésének – most már biztosan génmódosítás-mentes kukoricának. De minek termeszszünk ennyi kukoricát, ha kereskedőink nem tudják eladni se itthon, se szerte a világban? Itthon azért nem, mert a sertésállomány az optimális 8-10 millióról lecsökkent hárommillióra, külföldön pedig a takarmányok esetében inkább megveszik a kevesebb vegyszerrel kezelt génmódosítottat. Egyébként nem szabad szemet hunyni azon tény felett, hogy 2004-ben a világon több mint 81 millió hektáron termesztettek ilyen új precíziós nemesítésű növényeket.
De jó lenne feltárni azt is, miért ilyen alacsony a szarvasmarha-állomány, nem beszélve a juhról és más aprójószágról. Persze, aki egy kicsit is ismeri az elmúlt évek agrárpolitikáját, emlékezhet arra, hogy levitézlett, eredetileg állattenyésztést oktató miniszterünk rendeletileg tízezer forintot adott minden szarvasmarhatartónak, ha levágatja tejelő marháját. A következő évben pedig ennyit kapott, aki újra beállította. Ennek a kapkodásnak csak az lehetett az eredménye, hogy a szarvasmarha-állományunk csökkent, nincs mi lelegelje legelőinket, így majd importálhatjuk a százszázalékos EU-szubvencióval előállított dán tejet. Pedig ezt a kérdést is meg lehetett volna oldani, ha akkor nem kótyavetyélik el a mezőgazdasági feldolgozóipart. Most láthatjuk, hogy napjaink kiváló „agrárközgazdászai” privatizálják az utolsó állami gazdaságokat – bagóért. Tehetik, mert a földnyilvántartás továbbra is kusza és követhetetlen. (Néha azonban kibújik a szög a zsákból, azaz homokszem hullik a fogaskerékbe, így a mórágyi szőlőbirtokos most az atomhulladékban utazhat.) Széchenyi gróf idejében bárki megtudhatta, hogy a gróf birtokain ki gazdálkodik, hol és mit termeszt, milyen jószágot és mennyit tart, sőt mennyit adózik, de így volt ez később is. Ma pedig Sherlock Holmes legyen a talpán, aki megmondja, ki a tulajdonosa annak a bejegyzett társaságnak, akié a föld vagy aki bérli.
A legutóbbi választások eredményeként volt egy ideiglenes bankárkormányunk, de továbbra se lett agrárbankunk, amely az agrárium pénzügyi helyzetét lenne hivatott rendezni. Most viszont van egy, az állami vagyont ügyesen sajátjának konvertáló milliomos vállalkozói kormányzatunk, amely úgy látszik, továbbra is csak az állami vagyon utolsó morzsáinak lenyúlásában érdekelt. Továbbra se történt meg a mezőgazdaság konszolidálása, az továbbra is tőkeszegény.
Összegezve eme legutóbbi, nagy ívű kormánydöntést a moratóriummal kapcsolatosan, talán szerencsésebb lenne az agrártársadalmat alapvetően érintő kérdésekkel foglalkozni, mint az említett feltőkésítés, a korszerű értékesítési szövetkezetek kialakításának támogatása, az agrárolló nyitottságának csökkentése, a magyar élelmiszerek feldolgozása, csomagolása, piacképességének biztosítása, és annak a politikának a kidolgozása, amit bizonyítja, hogy a kisgazdaság megfelelő szervezéssel és támogatással ugyanolyan jól működhet, mint egy nagybirtok. Ennek egyik jó példáját láthatjuk Olaszországban. Ha nem lép fel az agrárkormányzat az ágazat érdekében, akkor előbb-utóbb arra ébredünk, hogy nincsenek gabonatábláink, csak darulegelőink, madárvártáink, és bizonyítatlan, sok esetben kétes eredetű élelmiszerek árasztják el az országot, napi élelmiszerbotrányok kíséretében.

A szerző az MTA rendes tagja