Rosszkedvű Magyarország

Nemcsak a nosztalgia mondatja velem, de négy-öt éve egy bizakodó, tervezgető, gyarapodó és optimista országra emlékszem. Az emberek örömmel fogadták a diákhitel lehetőségét, amelynek segítségével azok a fiatalok is el tudtak jutni a felsőfokú tanintézetekbe, akik a szüleik nehéz helyzete miatt korábban ezt nem tudták megtenni. A minimálbérnek e négyéves ciklus alatti megnövekedése több mint a duplájára (19 500 forintról ötvenezer forintra) viszszaadta a munka becsületét, és egyben visszaszorította azt a megalázó és egyben nyugdíjcsökkentő gyakorlatot, hogy a munkaadók tömegesen zsebbe fizettek a hivatalos megoldás helyett.
A bérlakásépítést, az új- és használtlakás-vásárlási támogatást is segítő otthonteremtési kedvezmények bevezetése több százezer családnak adott lehetőséget arra, hogy végrehajtsa több éve halogatott lakáscseréjét vagy -vásárlását. A lakáshitelkamatok a 30 százalékos szintről leestek négy százalékra, így a havi törlesztőösszegek megfizethetővé váltak. Több mint tíz év után új bérlakások épültek, amelyek lehetőséget nyújtottak a fecskeházprogramon keresztül azoknak a fiataloknak is, akiknek rövid időn belül önálló lakásra nem futotta. A nyugdíjasházak építésével pedig komfortos, korszerű, orvosi ellátásról is gondoskodó megoldást találhattak az egyedülálló nyugdíjasok, miközben a leadott lakásuk árából sokuk unokája hitelfelvétel segítségével megint csak megvalósíthatta élete álmát: az első lakását.
A millenniumi megemlékezésekkor újra összekapcsolódhattak azok a faluközösségek, amelyek tagjai közül sokan a városokba költözvén egyébként már csak ritkán látogattak haza. 2000-ben és 2001-ben a zászlóátadások alkalmából nemcsak kicsinosították az utcákat és a tereket, hanem új köztéri szobrok és közösséget szolgáló létesítmények is születtek. Mindezeken túl még számos kezdeményezés történt, elég csak a trianoni sebeket részben orvosolni képes státustörvényre vagy a mindennapi megélhetést segítő, a rendszerváltozást követően egyedülállóan sikeres családi gazdaságok új támogatási rendszerére utalni.
Ezek az idők sajnos elmúltak. Ahogy járom az országot, rendre bosszús, elégedetlen és rosszkedvű embereket találok. Nem a tervezés, hanem a túlélés jár az emberek gondolataiban. Nem az együtt megélt közösség ereje és magasztossága (bár félve írom le ezt a szót, hiszen a mai kor uralkodói csak a nyers anyagi érdekeket ismerik és hangoztatják), hanem a megosztás, az irigység táplálása a cél. Ahogy az emberek jobbik énjét is elő lehet konkrét intézkedésekkel hívni, úgy a mindenkiben lakozó negatív tulajdonságokat is lehetséges rosszul megválasztott eszközökkel ösztönözni. És sajnos ez történik. A státustörvény megalkotásakor nem emlékszem kicsinyes és számító, fals hangokra – legalábbis akkor, abban a hangulatban nem kaptak erőre.
A törvény konszenzuson alapult. Lehet, sőt valószínű, hogy az akkori szocialista támogatás nem volt őszinte, de az adott helyzetben a közhangulattal szemben nem merték azt megtenni, hogy ne támogassák a javaslatot. Azóta a helyzet – a kormánysajtó támogatásával – megváltozott, s ennek volt a mélypontja a kétigenes népszavazás. A szocialista magatartás két szempontból is rendkívülinek minősíthető. Egyrészt azért, mert kormánypárt hatalmi pozícióból még soha nem produkált ilyen agresszív negatív kampányt. Másrészt azért, mert ezt a nemzetstratégiai kérdést ezen a módon pártpolitikává silányították. Miközben az egész fejlett világ drámaian elöregedik, és egyúttal más kultúrájú és szocializációjú népesség tömegesen jelenik meg (Európában az arabok és a volt gyarmatokról származók, míg az Egyesült Államokban a zömében mexikói származású spanyol ajkúak), addig mi a velünk egy nyelven beszélő, velünk ezer évig egy államban élő honfitársainktól tagadjuk meg a közösséget? Miközben ők nem is akarnak tömegesen a mai Magyarország területére költözni. Fontos tapasztalatot jelentett a státustörvény utóélete. A törvény megszületését követően ugyanis csökkent az áttelepedők száma.
Mi az oka annak, hogy most olyan pesszimista és letargikus a hangulat? Nyilvánvalóan lehet ezt azzal magyarázni, hogy nőtt a munkanélküliség, emelkedtek az árak, és csökkentek a reálkeresetek. Mindez azonban még nem lenne elégséges magyarázat az egész országot eluraló negatív hangulatra. A legfontosabb ok szerintem az, hogy ennek a kormánynak semmilyen pozitív és vonzó jövőképe nincs. Ezért nincs is miért lelkesedni. Ha nincs cél, akkor nincs célirányos kormányzás sem. Csak sodródás. Csak újabb és újabb ígéretek. Csak újabb és újabb ellenségképek gyártása. Ha egy kormány a teljesítményével nem tud népszerűvé válni s új híveket megnyerni, akkor árokásásba kezd. A Medgyessy–Gyurcsány-kormány – immár nem először az eltelt három évben – nem megnyerni, hanem elijeszteni próbál. Nem tud pozitív célokat megfogalmazni, így a vetélytárs démonizálásával próbál elrémiszteni. Elbizonytalanítani és passzívvá tenni: ez a cél. Elterelni a figyelmet a valós problémákról (miközben sorra érik egymást a tüntetések, az elbocsátások, a kormány elleni perek), s az ellenzék ellenzékeként hol arról panaszkodni, hogy Orbán Viktor milyen agresszív, hol pedig arról, hogy nem elég markáns és erőteljes. Lassan elterjedt már a szocialistáknál az a werberi gyakorlat is, hogy azzal vádolják politikai ellenfelüket, amivel éppen ők élnek.
A csökkenő gyerekszám és az elöregedő társadalom nyilvánvalóan más hangulatot áraszt az országban, mint egy olyan, ahol sok a gyerek, és előre tekintenek. Én ezt személyesen akkor tapasztaltam meg, amikor a nyolcvanas években az akkor még nyugati országnak számító Jugoszláviában jártam, ahol Európához képest köztudomásúan a legnagyobb arányban éltek fiatalok. Az élet pezsgő és lüktető volt, s ehhez nyilvánvalóan az is hozzájárult, hogy a hagyományos szocialista országokhoz képest a szórakozásnak sokkal nagyobb tere volt, mint Magyarországon. Ma a szocialista lakásépítés csak a kis alapterületű lakások építését tartja társadalmilag hasznosnak. Ezzel mintegy azt is üzeni, hogy a szingli és az elvált állapot az ideális. Megint csak nem a gyarapodás és a közösségek (családok) pártját fogja, hanem a szétforgácsolódást segíti.
Óriási kihívás előtt áll a polgári jobboldal. Miközben eredményesen meg kell vívnia a harcát a semmitől vissza nem riadó és a hatalmat is bitorló szocialista kormányerőkkel, aközben vonzó jövőképet is fel kell tudni mutatnia. S nem szabad figyelmen kívül hagynia azt a körülményt sem, hogy 2006-tól már nem tudja ott folytatni az építkezést, ahol 2002-ben abbahagyta. Magyarország – a Fidesz-kormányzás alatt még vezető – gazdasági versenyképessége a térség államai közötti rangsorolásban mára sereghajtóvá vált, hatalmas költségvetési hiánya, eladósodottságának a mértéke pedig drámai fordulatot vett. A felzárkózás és a tömegek számára az igazi felemelkedés nehéz feladat lesz, de a nemzet érdekében nem adhatjuk alább.
És akkor a legendához hasonlóan mi is ki tudjuk húzni magunkat önnön hajunknál fogva a mocsárból.

A szerző országgyűlési képviselő (Fidesz)