Járt-e elegendő tanulsággal december ötödike?

A magyar nemzet újkori történelmébe a 2004. december 5-i népszavazás kimenetele és az akkor hivatalban lévő kormány, illetve a kormánypártok magatartása miatt olyan napként fog bevonulni, mint az Amerikai Egyesült Államok történelmébe 2001. szeptember 11. Ám minden rosszban van valami jó, azaz a bajból is lehet hasznot húzni, ha bölcsek vagyunk – már Herbert Spencer is ezt állította. Nézzük tehát az ebből származó, a későbbiekben talán hasznosítható tanulságokat.
Az első, hogy ugyanebben a tárgyban, de semmilyen más nemzetpolitikai kérdésben sem szabad kezdeményezni népszavazást. Mert ha – Magyarországon, de lehet, hogy másutt is – a népszavazás tárgyában egymással szembeszegülnek a kormánypártok és az ellenzék, biztos a sikertelenség. Egyébként is, stratégiai kérdésekben sehol a világon még nem döntöttek népszavazással.
A másik tanulság az, hogy a csaknem fél évszázadig tartó kommunista hatalmi rendszer nemzetrombolásának eredményeként – a rendszerváltozás óta eltelt tizenöt év ellenére is – Magyarországon a szavazásra jogosultaknak mintegy húsz százaléka mozgósítható össznemzeti célokért. Nézőpont kérdése, hogy ezt jó vagy rossz eredménynek tartjuk.
A harmadik tanulság az, hogy pénzelvű érveléssel legyőzhető az erkölcselvű érv.
A negyedik tanulság jelenti az újdonságot. Eddig is tapasztaltuk, hogy az emberek sajnos fogékonyak az idegengyűlöletre, a másság elutasítására. Könnyen lehet zsidóellenes, cigányellenes, arabellenes, mohamedánellenes, kínaiellenes, lengyelellenes érzelmeket kelteni széles tömegekben – a középkori és újkori európai történelemben példák garmada található erre. Az mégis elgondolkodtató, hogy eddig még nem akadt példa arra, hogy egy olyan országban, mint Magyarország, amelynek kb. 95 százaléka magyar nemzetiségű, az éppen hivatalban levő kormány és a kormánypártok – az „idegenek” ellen használatos – magyarellenes propagandával éljenek, félelmet keltve és gyűlöletet szítva a nemzetnek azon tagjai iránt, akik nem saját hibájukból és nem a Magyarországon maradtak hibájából váltak külföldivé. Ez a típusú magatartás, mely egzisztenciális félelmet akar kiváltani az ország lakosaiból az idegenek ellen az országba történő beáramlásukkal, élősködésükkel, élettérfoglalásuk veszélyének a falra festésével, ez az európai szélsőjobboldali pártok sajátja volt a XX. században, sőt ma is az övék, de ebben a magyar változatában merőben új és körmönfontabb, mint a fasizmus. Mert míg az a saját és a nyilvánvalóan idegen (más nyelvű, más nemzetiségű) között tesz különbséget a saját érdekének védelmében, addig ez a magyart állította szembe a magyarral oly módon, hogy a sajátjának a nemzet azon részét tekintette, amelyre hatni akart politikailag. A többit, de elsősorban a nemzet államhatárral elszakított részét állította azon idegenek szerepébe, akiknek esetleges beáramlásától, élősködésétől, élettérnyerésétől tartani kell. A nemzet saját soraiban keltett hasonló gyűlöletre a nácizmuson kívül eddig csak egy példa volt: a kommunista gyűlöletkeltés, amely az osztályharcban és az ideológiai harcban öltött testet.
Talán van egy okító következménye is a népszavazásnak: tapasztalható, hogy néhányan rájöttek, hibát követtek el, amikor nem mentek el szavazni vagy nem igennel szavaztak. És vannak, akik azt állítják: legalább rádöbbentünk nemzetünk állapotára. Van, aki azt mondja: ez volt az a katarzis, ami után csak javulás következhet. Kérdés, hogy lehet-e ilyen hatása annak a végtelen sok szennydobálásnak, amely a nemmel való szavazás kitalálói és támogatói részéről megtörtént. Be lehet-e gyógyítani a sebeket valaha is? Erre majd a jövő ad választ.
A jelenben azonban törvényszerűen más kérdések kerülnek a figyelem középpontjába. Az például, hogy az állampolgárság ügyében a nemzettel szemben állók oldalán látszólag magabiztosan feszítő kormányfő a javaslatok sorozatait zúdította ránk, így kívánván azt bizonyítani, hogy ő az igazi, a nemzetnek elkötelezett politikus, sőt államférfi, tizenötmillió magyar gondviselője, aki a Nemzeti felelősség programjának megfogalmazója, az új nemzetpolitika szülőatyja. Noha úgy tűnik, nem érti, nem érzi, mit jelent a nemzettel való azonosulás. Egyébként nem mondott volna olyan sületlenséget, hogy „a magyar állam legfontosabb célja az, hogy hozzásegítse, támogassa a határon túli magyarokat abban, hogy többes identitásukat a szülőföldjükön őrizhessék meg, együttműködésben azzal a politikai nemzettel, amelyben kisebbségben élnek”. Nyilván nem tudja, hiszen honnan is tudná, hogy az embernek ugyan lehet többes kötődése, de identitása csak egy, némelyeknek ennyi sem szokott lenni. Arról sem lehet fogalma, mi a nemzetpolitika. Egyébként az adópolitikát, a bérpolitikát és a lakástámogatást nem említette volna a nemzetpolitika részeként. De azt sem mondta volna, hogy más az állampolgárokkal szembeni kötelezettség és más a nemzettel szembeni kötelezettség – mintha az állampolgár nem lenne, nem lehetne a nemzet része. Mert nyilvánvaló, hogy az állampolitika más, mint a nemzetpolitika, de nem azért, mert e kettő összeegyeztethetetlen lenne, hanem azért, mert a magyarok esetében a nemzetpolitika többet jelent, mint az állampolitika. Vannak nemzetek, amelyekre ennek a fordítottja igaz.
Botcsinálta nemzetpolitikusként a miniszterelnök, nemcsak ötletszinten, hanem a szóhasználatában is nemzeti felelősségtudatát kívánta bizonyítani már a gyászos emlékű népszavazás előtt is. Azt mondta, nem kettős állampolgárságot kell adni az elszakított magyarságnak, hanem „magyar útlevelet”, „nemzeti vízumot”. Közben kiderült, hogy tisztázatlan fogalmakat használ. Mert „magyar útlevél” nem magyar állampolgárnak olyan sajátos okmányként, amelylyel államhatárokat lehet átlépni, nincs. Ha viszont a magyarigazolvány okmányszerűségét megerősítenék, Magyarország területén akár korlátozott állampolgári jogokkal járó jogosítvánnyá válhatna. A „nemzeti vízum” pedig fogalmi zavar. Mert magyarul a „nemzeti” nemzethez tartozót, a nemzetből eredőt, a nemzetet szolgálót jelenti. Amiről pedig a miniszterelnök beszélt, annak semmi köze sincs a nemzethez, csupán az államhoz, ugyanis azt a vízumot jelenti, amelyet Magyarországra való belépésre adnak ki, és nem jogosít fel onnan való továbbutazásra egy másik államba. A miniszterelnök lenézően azt gondolta, hogy most mond valami nagyot ezeknek a „nemzetieknek”, amit nem utasíthatnak el és majd elrágódnak rajta. Közben a szavak csapdájába esett, mert szó szerint lefordította, vagy lefordították neki magyarra a „nationality” angol kifejezést, amely a szövegkörnyezettől függően jelenthet nemzetit és államit, de az ő általa használt szókapcsolatban – az angol nyelvben is – mindig állami vonatkozása van. Volt dolguk hivatalnokainak, hogy ezt a bakit megmagyarázzák.
A miniszterelnök és az MSZP elnöke az elmúlt hónapokban felkaptak néhány olyan kifejezést, amelyeket azóta már el is felejtettek. Az egyik ilyen a „nemzetpolgár”, a másik a „határon túli magyar közjogi” meghatározása volt. Ha éppen ők, illetve pártjuk nem támadta volna még elfogadása előtt, majd nem tették volna tönkre kormányra jutásuk után a státustörvényt, hanem támogatták volna az eredeti elképzelés szerint való megalkotását, akkor mindkét fogalomnak lenne már gyakorlati jelentősége.
A miniszterelnök ezekben a hónapokban az elszakított magyarok autonómiájának bajnokává válhatott volna, ha nem viszonyul a témához horgászként, mondván, a „nemzeti halak” mostanában erre kapnak igazán. De ez is félresikerült, mint a kezdő halgazda beetető kísérlete. A miniszterelnök ugyanis a határon túli magyar szervezetek kérése nélkül vetette fel az autonómia kérdését, azt a látszatot keltve, hogy addig nem nyugszik, amíg ezt nem harcolja ki, „még ha bele is hal”. Ezzel egyrészt kiváltotta a szlovák politika tiltakozását, másrészt meghátrálásra és kényelmetlen, esetenként rögtönzött nyilatkozatokra kényszerítette a szlovákiai magyar politikusokat. A román kormányfő pedig ennek kapcsán – nem kevésbé meghökkentően – azt nyilatkozta, hogy ott már működik az autonómia, hiszen senki sem tiltotta be a csárdást. Az önmaga állította csapdából ugyanolyan módon igyekezett kihátrálni Magyarország miniszterelnöke, ahogy belerohant. Bizonygatni kezdte, hogy ő a kulturális autonómiára gondolt. „De hisz az már létezik, mert ahol van színház állandó testülettel, az már a megvalósult kulturális autonómia.” Így aztán lejáratta ezt a kérdést olyannyira, mint még soha senki.
A miniszterelnök által felvetett sok, derékból kapott ötletből kettőnek van gyakorlati értelme. Az egyik a jelenlegi állampolgársági törvény szerinti kedvezményes honosítás hivatali eljárásának az egyszerűsítése. A másik a szülőföldprogram. Ez utóbbi összecseng az Orbán-kormány idején elképzelt határon túli Széchenyi-programmal, amely a 2002. évi kormányváltás miatt nem valósulhatott meg. A szülőföldprogram működtetője a szülőföld alap lenne, amelynek rosszul sikerült törvénytervezete a parlamentben vár a végszavazásra. De egyelőre maga a program is fésületlen, hiszen 2004. november elején, a Máért csődbe jutott plenáris ülése előtt, amikor a miniszterelnök vagy valamelyik tanácsadója kiötlötte, még nem volt tartalma. Ezután bízták rá a kormányhivatalnokokra, hogy szabjanak köréje keretet és töltsék meg tartalommal. Ebből az ötletből még születhet egy valóban jó program, noha az alapról szóló törvény tervezete kevés reményt ad erre. Ne feledjük, hogy amikor az állampolgárságról szóló népszavazás napirendre került, sőt korábban is, az volt a nemzetpolitikában szakavatott körök véleménye, hogy az állampolgárság ügyét együtt kell kezelni a szülőföldön megtartó gazdasági, művelődési és politikai programokkal.
A „határon túli” magyarok szervezeteinek legitim képviselői azonban 2005. január 6-án Szabadkán és február 1-jén a Miniszterelnöki Hivatal által összehívott szakértői tárgyaláson is egyértelműen és határozottan leszögezték, hogy a miniszterelnök által bejelentett javaslatok, még ha támogatandók is részükről, vagy megvalósíthatók is, nem helyettesíthetik annak törvényes lehetőségét, hogy a magyar állampolgárságot a szülőföld elhagyása nélkül is vissza lehessen szerezni.
Mind a népszavazás keretében feltett kérdésnek, mind az állampolgársággal összefüggő kérdéskörnek egy sarkalatos pontja van: milyen összefüggés van az állampolgárság és a nemzet között?
Magyar szempontból megítélve a két összefüggés egészen nyilvánvaló.
Az egyik a magyar politikai nemzet egykori létéből ered, tehát a XIX. században kialakult, a korszellemmel összhangban álló magyar nemzetállami létből, amelynek keretében etnikai származástól függetlenül, egy sok évszázados, több mint ezeréves államnak alkotórészeként élhette meg az ember a napi, történelmet formáló életét. Ennek nyomai csaknem egy évszázados távlatból is élesen követhetők. A trianoni döntéssel elszakított és szétszórt magyarok számára, illetve a magyarságnak össznemzeti keretek között gondolkodó részében ennek az állami létnek és politikai egységnek a megszűnése máig fájdalmas élmény. Az új államok esetében a magyar állami múlt államalkotási gyökereik hiányában érhető tetten. Az ezekhez az új államokhoz kötődő személyeknél esetenként a monarchiához kapcsolódó nosztalgiában vagy a múlt tudatos, esetleg dacos elutasításában, sőt maghamisításában és letagadásában jelenik meg.
A másik összefüggés a magyar kulturális összetartozásból és a nemzeti történelem közösségalakító élményéből ered. A Kárpát-medencei magyarság legmeghatározóbb történelmi és politikai múltélménye a több mint ezeréves magyar államisághoz kapcsolódik, beleértve az állampolgári köteléket is, amelynek magvát a Szent István országához és a magyar államiság legősibb jelképéhez, a Szent Koronához való tartozás tudata jelenti. Jelenélményének egyik legfontosobb meghatározója pedig a múltélmény folytatásának, folytathatóságának a hiánya és az ebből fakadó hiányérzet. Ez teszi kiszolgáltatottá a nemzet egy részét, de egyúttal fokozza benne az akár jelképes eszközökkel való folytatásra váró türelmetlenséget. A jelenkori nemzeten belüli konfliktus pedig abból következik, hogy a nemzet másik részéből a kommunizmus kiirtotta ezeket az értékeket és érzelmeket.
A történelmi magyar állam keretében az etnikailag meghatározható magyar nemzet, azaz a XXI. században is meglévő és működő entitás társadalmi keretek között ma is azokat a nyelvhasználati, közéleti, kulturális, azaz közművelődési és oktatási eszméket, valamint közigazgatási eszközöket keresi, amelyek a nemzeti léte szempontjából oly fontos és meghatározó állam megszűnése előtt léteztek. Ezek az eszmék azonban semmiben sem ütköznek a XXI. század korszellemével, eszmeileg azonosak vele, mert összhangban vannak az éppen időszerű és megteremthető lehetőségekkel. „Csupán” annyi az eltérés, hogy a nemzet elszakított és szétszóródott, mintegy négy-öt milliós része igényei szerint az elvárások kielégítésére nem rendelkezik a nemzetállam egyetlen hatalmi eszközével sem.
A magyar állampolgárság folytonosságának helyreállítása ezért nem csupán elméleti, hanem társadalmi és társadalomlélektani kérdés is, amelynek gyakorlati jelentősége is van. Ez két – közigazgatásilag is megjeleníthető – ágból tevődik össze. Az egyik a jogfolytonosság helyreállítása, amely nem helyettesíthető sem a honosítási, sem a visszahonosítási eljárással. Leginkább az állampolgári státusnyilatkozat útján való helyreállításával valósítható meg. A másik ága pedig azzal a kérdéskörrel kapcsolatos, hogy a magyar állampolgárság viszszaszerzésével hogyan lehet visszakapcsolódni a nemzet természetes vérkeringésébe. Ez főleg azt a lelki görcsöt lenne hivatva feloldani, amely abból a szükségletből következik, hogy ott, ahol a trianoni döntés miatt idegenként élnek ősi szülőföldjükön a magyarok, egy olyan kötelékbe tartozhassanak, amely bennük az otthonosság érzetét kelti.
E kérdésgubanc kibogozhatóságának esélye azonban továbbra sem látszik, mert nincs meg a cselekvéshez szükséges (politikai) erő, csupán az akarat szándéka látható.
Csak akkor lehet előbbre jutni ebben az ügyben, ha a megoldás ellenzői már nem tudnak döntően beleszólni. Vagy ha felfogásukban áll be gyökeres változás. Ha ugyanis az autonómiára való jogot az emberi jogok legnagyobb szaktekintélyének, néhai Ermacora professzornak az álláspontja szerint alapvető jognak tartjuk, akkor nem lehet másként tekinteni arra sem, hogy egy nemzet tagjai – ha igénylik – egy állam polgárai lehessenek, még ha lakóhelyük szerint különböző államokban élnek is.
A szemléletváltozás lehetőségére ad némi reményt az Európai Uniónak éppen most elfogadandó alkotmánya, amely a „nemzetállamok” joga mellé rendeli a polgárok jogát. De mi legye