A mester és az ő hazugnak nevezett országa

Nemcsak a volt kormányfőnek lehetett déja vu érzése a Gyurcsány–Orbán-vitán, hanem azoknak is, akik kicsit is nyomon követték Gyurcsány Ferenc eddigi közszereplését. A kormányfő úgy vágott bele a számpárbajba, hogy lényegében egy az egyben felmondta az addigi megnyilatkozásaiból és a kormányzati hirdetésekből ismert paneleket. Ha úgy tetszik, egyfajta reklámtáblának kívánta felhasználni Orbán Viktort. Szereposztásra alapozott taktikája odáig fajult, hogy Orbán is megjegyezte azt, amit egy elemző Gyurcsány tanár uras stílusának nevezett: a kormányfő folyamatosan a bíró szerepében igyekezett tetszelegni. A népszerűbb párt népszerűbb vezetője erre természetesen nem volt vevő, hanem hárompontos javaslatával átvette a kezdeményezést.
Ez szemmel látható zavarba hozta a kormányfőt. Tekintete, arcjátéka és elvörösödő fülei azt bizonyították, hogy egy jól felépített koreográfiát akart eljátszani és eljátszatni, de vagy lélekben nem készült (naiv módon) ellenfele spontán reakcióira, vagy lámpalázas volt, netán a kormányzati orbanofóbia tette görcsössé. Úgy látszik, Gyurcsány Ferenc látványos törekvése a politika végletekig történő perszonalizálására (lásd erről február 5-i cikkemet a Magyar Nemzetben) új erőre kapott. Az év elején, mint írtam, Gyurcsány és baloldali kormánysajtója igyekezett előre hozni az Orbánnal való választási versenyt, ami eltereli a figyelmet a kampány első számú témájáról: a szocialista kormányok és kormányfők kiábrándító gazdasági teljesítményéről. A pénteki vita kierőszakolása ennek a stratégiának az eleme.
A köztársaság miniszterelnöke hetek óta nyílt és burkolt személyes támadásokat intézett Orbán Viktor személye ellen: uralkodói attitűdje van, tekintélyelvű, nem úriember, nem egyenes ember, sápítozik, megfutamodik. Megtörtént, hogy egyszer „egy ilyen ember” kitétellel illette Orbánt, míg magát a „mester” szerepében festette le, és a szabad demokraták előtt meghirdette azt, hogy „az isteni Orbánt vissza kell hozni a földre”.
A kormányzati orbanofóbia forrása közé tartozik Gyurcsány Ferenc személyisége is. Kormányfővé választása után lelkesen mutatta meg a közönségnek egocentrizmusát és exhibicionizmusát, és olyan karizmát próbál kiépíteni, ami Orbán Viktorral, tehát egy másik politikai személyiséggel való konfrontálódásból állna elő. Gyurcsány mintha nem elégedne meg azzal, hogy tetteivel és teljesítményével spontán és egyre növekvő elismerésre, tiszteletre, tekintélyre tegyen szert a ciklus végére, hanem úgy akarja azt kivívni azonnal, hogy maga is kiveszi részét a másik tekintélyének rombolásában. Ez a probléma a baloldalra általánosan jellemző, de helyhiány miatt itt bővebben ki nem fejthető tekintélyi válság része: ha már jó ideje nincs politikai tekintély a sorainkban, hát a mások oldalon se legyen. A köztársaság miniszterelnöke mint mesterjelölt, ezért is akarja földre hozni az „isteni” Orbánt, amivel viszont akaratlanul is elismeri a választók előtt, hogy ő még csak pályázik egy ilyen tekintélyre. (Ezzel közvetve elismeri és megerősíti Orbán tekintélyét.) A vitából az is kiderült, hogy számára Horn Gyula vagy Medgyessy Péter nem szolgáltak tiszteletre méltó példával, nem tekintélyek, nem mesterek. De Gyurcsány Ferenc nem úgy akar a baloldal tekintélyévé válni, hogy teljesítményével kiemelkedik közülük, túlnő rajtuk. Orbán Viktorra tapos, hogy így lépjen túl rajta, s váljon nem egy másik, hanem kizárólagos tekintéllyé. Ez a magyarázata a vita azon abszurd elemének, hogy Orbán négyéves teljesítményéhez úgy viszonyítja saját produktumát, hogy annak kormányzati munkaként értékelhető része, a száz lépés programja éppen csak beindult, és mindösszesen alig egy évet tölthet (még) el effektív kormányzással.
Gyurcsány szerint őt és Orbánt a teljesítmény hitelesíti. Ezt legfeljebb a jövő tavasszal mondhatná, talán egy áprilisi kampányvitában, mégis bátor volt azt mondani: az emberek teljesítményt akarnak látni, „mi ezzel politizálunk”. Így viszont az Orbánénál szerinte nagyobb saját személyes teljesítménye lényegében egy önmaga által saját magának kiállított biankó csekkből, valamint az őt is magában foglaló Medgyessy-kormány rossz teljesítményének és a 2002-es ígéreteknek az elhallgatásából áll. Arról, hogy elődjét és mentorát szégyenszemre le kellett cserélni, és ő az, akinek menteni kell az alig menthetőt, természetesen nem beszélhet. Nem véletlen, hogy a liberális Magyar Hírlap kérdését (július 1.), miszerint mennyiben vállal közösséget Medgyessy Péter kormányával, választási ígéreteivel, erősen hiányos választ adott: „Megvédem azt a programot.” A választási ígéretekről viszont egy szót sem szólt.
Gyurcsány Ferenc egy bukás szélére sodródott koalíció képviselőjeként és egy bukott kormányfő örököseként a bukott kormányfő elődjével van elfoglalva. Mintha Orbán ott és úgy akarná folytatni, ahol és ahogy abbahagyta, amiben meg az az abszurd, hogy a választók erre nem igazán vevők. Effektív kormányzati teljesítmény híján Gyurcsány most csak úgy lehet „hiteles”, ha minden tekintetben hitelteleníti Orbán Viktort. Azt, hogy erre egy évvel a választások előtt van elengedhetetlen szüksége, és nem vár arra, hogy személyes teljesítménye önmagáért beszéljen egy év múlva, csak azt bizonyítja, hogy önmaga is nagyon kételkedik abban, hogy a választók elégedetten csettintenek 2006-ban. Ezért történhetett meg, hogy a választópolgárok a Gyurcsány–Orbán-vita révén nemcsak egy idő előtti kampányrendezvénynek voltak a szemtanúi, hanem annak az anakronizmusnak is, hogy a köztársaság miniszterelnöke lényegében újravívta Medgyessy Péter 2002-es harcát Orbán Viktorral. Mintha Orbán Viktor lenne a hivatalban lévő miniszterelnök, akinek számot kell adnia kormányzásáért az ellenzék őt kihívó miniszterelnök-jelöltjének, Gyurcsány Ferencnek.
Gyurcsány kommunikációs offenzívája egy átlátszó, bár a média által elhallgatott taktikai fordulaton alapul. A kormányfő úgy védi meg az ország renoméját Orbán „hazugságaitól”, hogy nem is olyan rég még ő maga volt az ország ostorozója. A száz lépés programjának bejelentése előtt közvetlenül a köztársaság miniszterelnöke még azt nyilatkozta a baloldali Népszabadság április 30-i számában, hogy Magyarország kisstílű fortélyokra alapuló, sok kis hazugságra épülő, trükkös és mutyizó ország, ahol a simli az úr. Nem is értettem Orbán Viktort, hogy miért nem emlékeztette erre a vitapartnerét legalább akkor, amikor Gyurcsány Ferenc felhánytorgatta az ő kongresszusi beszédét, hiszen – ellentétben a kormányfő vádjaival – maga is azt mondta: „egyfolytában csak arról folyik a közbeszéd, hogy mit, miért nem tudunk megcsinálni. Miért nem tudjuk visszaadni az áfát a vállalkozóknak? Miért nem tudjuk kifizetni a gazdáknak a nekik járó támogatást? Miért nem tudjuk megfékezni az árakat? Miért nem tudjuk csökkenteni az adókat? Mit miért nem lehet? No, ezen kellene változtatni.” Beszédében Orbán nagyjából azt hirdette meg, amit Gyurcsány a vita során a fejére olvasott: „vissza kell adni Magyarországnak ezt a fajta lelkületet, életerőt, mert csak akkor leszünk képesek jó kormányzati teljesítményre, majd ha eljön az ideje, ha az egész ország megváltozik, ha ismét visszanyeri önbizalmát, önbecsülését, optimizmusát és életerejét”. Valamikor nemrég a kormányfőre rátörhetett az érzés, hogy eljött az idő, és egyszerűen „lenyúlta” Orbán társadalomfilozófiáját, hogy ellene fordítsa azt. Ennek dramaturgiai jelentőségét azzal érzékeltethetjük, hogy elképzeljük, mi mindent mondana most Gyurcsány Ferenc, ha Orbán Viktor vádolná országát mutyival, simlivel és hazugsággal.
A kormányfő taktikai fordulata egy annak megfelelő szerepváltással egészült ki. Most ő a haza atyja, aki – hazafiként – megvédi az országot és becsületét az ellene fordult erőktől („az ország ellenzéke”), korábban viszont arra vállalkozott, hogy ő változtatja meg az országot, teszi tisztességessé és becsületessé, lehetővé téve egyben az országnak – idézem – a méltóság visszaszerzését. Taktikai fordulata előtt az ország még nem volt sikeres, hiszen a kormányfő kívánta azzá tenni. Mostanság azért kell mégis jelen idejű tényként megállapítania a sikert, hogy Orbán Viktort hazugságon kaphassa.
Gyurcsány Ferenc korábbi koncepciójában a jövő igazságos Magyarországának a jelen hazug Magyarországa volt az ellentéte. Mindezek után, az ország lehazugozása után, mesteri húzással állt az SZDSZ országos tanácsa elé: „Itt valakik tönkre akarják tenni a nemzet önbizalmát, lerombolni a hitét, elvenni az örömét közös sikereinknek (…).” Az ország lehazugozása után mondta saját közönségének: „nem én minősítem az országot, hanem az ország minősít engem”, „meg kell süvegelni ezt az országot”, „az országnak nincs szüksége kritikára”. A számpárbajt és kezdeményezést is önmagában minősíti az, hogy korábban magabiztosan jelentette ki: „a nyugdíj, a gyógyszertámogatás, az autópálya, a családi pótlék, a panelek felújítása, az adócsökkentés nem szópárbajokból lesz, hanem munkából”.
A lehazugozott ország hazugságoktól való megvédése során a politikai mesterjelölt valóságos mesterré nőtte ki magát. Krisztust idéző parafrázissal szögezte le: „Én meg azt mondom, hogy Magyarország, állj fel, mondd, hogy nem így van!” Mert ha a mester azt mondja, hogy lendületben az ország és a gazdaság robog, akkor az ország letépi a Fidesz mentális béklyóit, és felkel és jár. A köztársaság miniszterelnöke azonban bukott elődjének ideológiai és propagandamódszereinek felmelegítésével építi messianisztikus karizmáját. Az ország öntudatra ébresztése és az ellenzék hazugsága elleni lázadása, valamint a számpárbaj a Hazugságok és tények című pamfletsorozatnak és az Állítsuk le együtt a Fidesz hazugsággyárát! című kampányszlogennek a mutánsai. Medgyessy, kormányában Gyurcsánnyal, egyszer már nem engedte, hogy a hazudozó ellenzék a bolondját járassa velünk, csakhogy az – bizonyítván a sportminiszterből lett mester profán dilettantizmusát – tökéletesen csődöt mondott. A tekintélyre vágyó kormányfő ezt talán egyre tekintélyelvűbb személyiségjegyei miatt nem érzékeli. A vita során egy személyben volt bíró, tanár úr, vitát záró és értékelő médiamunkás.

A szerző politológus