A szakminiszter lehelete

Nem attól lesz valaki jó hazafi, ha a nemzet szóval öblöget reggeltől estig – csillogtatta meg metaforizáló képességét egy korábbi nyilatkozatában az oktatási miniszter. Ám Magyar Bálint valahol mégis érzi, hogy szüksége volna az öblögetésre, ezért az esélyegyenlőség szóval kezdett el gargalizálni.
Sajnos ezzel sem ért el egyebet, mint hátrahőkölést. A tárcaakció lényege, hogy megküldették véleményezésre a civil szervezeteknek, egyházaknak a hátrányos gyermekek felzárkóztatásával kapcsolatos jogszabályozási terveket, majd a katolikus egyházi véleményezés kiragadott részleteit kiszivárogtatták, és nyilvánosan elítélték a püspöki konferenciát állítólagos antihumánusságáért, előítéletességéért, a modern pedagógiában való járatlanságáért. Ráadásul a sajtójukon keresztül azt sugallták, hogy a püspöki kar háza tájáról juttatta el „egy neve elhallgatását kérő személy” az adott napilap szerkesztőségébe a tárcának küldött levelet. E lódítás miatt is gyanítják a katolikus vezetők képviselői, hogy éled a soron következő egyházellenes hecckampány. Holott jobban tenné Magyar, ha megbecsülné magát abban a bársonyszékben, amelyet már többször is csak a koalíciós alkuhelyzet és nem szakmai integráló képessége tartott meg az ülepe alatt.
Apropó, integrálás, integráció. Ez is a kényszeres öblögetések alapanyaga. Világgá köpi ezt az idegen szót úton-útfélen, majd komor arccal körbenéz, visszaszólnak-e valamit a leköpöttek. Elitistázik és előítéletesezik – éppen csak nem rasszistázik – a Magyar Katolikus Püspöki Konferenciára mutogatva, mert annak titkára azt fogalmazta meg, hogy az egyház óvja a minisztériumot az erőltetett integrációtól. Pusztán attól, hogy azokat a külön nevelt gyermekeket is kivegyék gyógypedagógusaik szárnyai alól, akik most még – vagy később is – esélytelenek a nem sérült, nem hátrányos hátterű gyermekekkel való lépéstartásra vagy az azokhoz való felzárkózásra. Emlékezhetne a szakminiszter, hogy ízig-vérig liberális elv a szabad iskolaválasztás alkotmányos alapjoga. Ha a speciális iskolából, külön nevelésből olyanokat is a hagyományos iskolába löknek ki, valamely őrült álszakmai ukázra, akiknél nem mérlegelték személyre szabottan és kellően az egészségügyi, pszichés, családi és tágabb közösségi hátteret, ott a tanár nem haladhat a tananyaggal, ott mindenki „Dezsőkével” lesz elfoglalva. Már amíg marad ott osztály…
A szakminiszter előítéleteseknek nevezi az egyházakat, kétségbe vonva, hogy konyítanak valamit az esélyegyenlőséghez? Vajon hallott-e már a hazánkban is évszázadok óta tevékeny piarista rendről, amely éppen az utcagyerekek taníttatására alakult Rómában a XVI. században, áthatva ezzel a többi tanító rend oktatási ideálját? Értesült-e már arról, hogy a rendszerváltozás után alapított átlagos katolikus és református közoktatási intézményhálózatban jóval nagyobb arányban tanulnak sokgyermekes, hátrányos, sőt veszélyeztetett gyermekek, mint az önkormányzatiban? Elsétált-e már a Bethesda Református Gyermekkórház előtt, ahol kifejezetten szegény cigány honfitársaink egymásnak adják a bejárat kilincsét, mert ott még fogadják őket?
Éppen egy éve ilyenkor az volt a baj a keresztényekkel, hogy a pápa körlevelet intézett valamennyi püspökéhez a nemek igazi rendeltetéséről. Magyar lecsillapodhatna ezen a meleg nyáron, és ajánlhatná ezt pártbeli társainak is. Folytathatnának lihegésmentes meditációt például az egyházi közoktatási rendszer diszkriminációmentes támogatásáról.