Az egyházak azt kérik, ami az állampolgárt megilleti

Sok szó esik manapság az egyházaknak nyújtott támogatásokról. Érdemes ezen kicsit morfondírozni. A volt egyházi ingatlanok azon része kérhető vissza, amely bizonyos feladatkör elvégzését szolgálhatja. Ha már olyan állapotban őrzik, hogy nem használható, vagy éppen az önkormányzat nem tudja nélkülözni, a működtetés megteremtéséhez az elvett ingatlan akkori értékét kaphatja meg a célnak megfelelő építkezésre az egyház. A törvény szerint kárpótlás illeti meg azokat az önkormányzatokat, akik ezeket visszaadják. Ez tehát nem hitéleti támogatás, hanem részleges kárpótlás.
Mivel visszavettünk és a hívek kérésére megnyitottunk iskolákat, ezek működtetésére megfelelő összegre van szükségünk. Nincs ugyanis olyan bevételünk, amelyből fenntarthatnánk azokat. (A háború előtt földek, bérházak stb. fedezték a fenntartási költségek nagy részét.) Az iskolák indítása előtt az akkori minisztériummal szerződést kötöttünk, hogy a fenntartási költségeket (normatíva és kiegészítő támogatás címén) a minisztérium biztosítja. A vatikáni megállapodás erre is kitért. Ezt mindkét oldal elfogadta. Ezért mertünk nevelési intézményeket indítani. Így a hívek igényét ki tudjuk elégíteni – átvállalva az államtól, az önkormányzatoktól ezt a feladatot. Sajnos a normatívát részekre bontották, és nem minden részletét kapjuk meg. Nem kapjuk meg azt a részt sem, amelyet az önkormányzatok a kincstárból igen, sőt részükre még a kistérségi támogatásokból is juthat. Ez számunkra kifejezetten tiltva van, és ők saját adóbevételeikből is pótolhatják, de mi ebből nem kapunk. Ugyanakkor egyházmegyémben ebben a gazdasági évben az iskoláim, óvodáim és kollégiumaim 117 millió forinttal kaptak kevesebbet, mint amennyit ki kellett fizetnem. Ezt az összeget – jogosan – a kincstárból meg kellett volna kapnom a vatikáni megállapodás alapján. (Ebben az évben két fizetésemelés volt, amelyek ellentételezésére egy fillért sem kaptam.) Ezek kifizetése nem hitéleti támogatás, hanem közszolgálati feladat kiváltása. Eddig megkaptuk a teljes normatívát, bizonyos kiegészítő támogatást, és amikor az év vége után meg lehetett állapítani, hogy az önkormányzati iskoláknak mennyi volt az éves kiadása, akkor annak középarányosa szerint kaptuk meg az előző évben általunk megelőlegezett összeget. Ezek tehát, ismétlem, nem hitéleti támogatások.
Csak minimális volt az építkezésekre vagy éppen semmi a felszerelésre nyújtott támogatás. Ismét a magam dolgaira hivatkozom: felépítettem egy helyen négy tantermet a meglevő, visszakapott négy mellé, s ugyanott tornatermet is. A többi hat iskolában ötben tornateremmel, máshol egy gimnáziummal és egy kollégium felépítésével fejlesztettem, és egy másik városban vadonatúj iskolarészt és tornatermet kellett építenem, mert a viszszakapott romos volt és kicsi. Minderre nem kaptunk segélyt, ezeket a hívek által adott pénzből építettük.
Ugyanígy az idősek bentlakásos intézményei sem hitéleti célt szolgálnak, hanem olyan feladatot, amelyre az önkormányzatokat kötelezték. Híveink közül többen szeretnének öregkorukban olyan környezetben élni, ahol hozzájuk hasonló gondolkodók laknak, ahol vallási igényeiket könnyebben kielégíthetik. Ezek indítására és fenntartására is hasonló volt a módszer, mint az iskoláknál. Eddig sikerült komoly veszteség nélkül működtetni ezeket az intézményeket. A következő év költségvetése azonban létüket teszi bizonytalanná. Pedig ezek sem hitéleti támogatások, a felépítésüket is a hívek adományaiból fedeztük. Papjaink részére befizetjük az egészség- és nyugdíjbiztosításokat is. Ezt központilag fizeti be a püspökkari titkárság a hívek által felkínált egyszázalékos bevételből. Tehát nem igaz, hogy járulékok fizetése nélkül vesszük igénybe az orvosi ellátást vagy a nyugdíjat. Ebben sincs hitéleti támogatás.
Nem hitéleti támogatás az úgynevezett járadék sem. A törvény szerint visszajáró ingatlanok egy részét – hogy ne okozzunk vele gondot az önkormányzatoknak –, bár felvették a jegyzékbe, és jogosságát megállapították, átadtuk az államnak, megállapítva értéküket; s ennek bizonyos kamatát kapjuk, amelyet felosztunk a központi és az egyházmegyés kiadások között. Megkapjuk a hívek által az adójukból felajánlott egy százalékot, s annak kiegészítését bizonyos százalékig. Ez számíthat egyedül igazán hitéleti támogatásnak, de ennek felhasználása nem fedezi, hanem segíti a templomok, plébániák fenntartási költségeit és a lelkipásztori fizetések biztosítását. Persze ezek összege sem lehet igazán nagy, hiszen nyugdíjasaink nagy része nem fizet szja-t, hiszen bevételeik alacsonyak, és nem adhatják le támogatásukat az evások sem, pedig országos méretű tömegről van szó. Ez az adónak csupán egy fajtája, itt nem jön számításba az áfa és a többi, állam által szedett adóbefizetés. Viszont igen sok műemlék épületünk van, ezek renoválására olykor szinte semmitmondó összegeket adnak. Legtöbbször a szaktervezést sem fedezik ezek az összegek. S noha ezek az ingatlanok az egyház tulajdonai, az egész ország kincsét jelentik. (Például jelentős turistaforgalmat bonyolítanak le.) A kiadásaink 25 százaléka ebből is az állam bevétele, és nem igényelhetjük vissza utána az áfát sem. Eddig, mint más kistelepülések, kaptak a plébániák is úgynevezett kistelepülési segélyt, hogy az apró falvakban biztosítsák a legszükségesebb igények kielégítését, így a lelki életét is. E lépés mögött is nemzetpolitikai szempontok domináltak.
Megoszlanak a vélemények a fakultatív hitoktatási óradíjakról. A törvény szerint fakultatív tárgyakat választhatnak a szülők gyermekeik részére, amelyek között szerepel a hitoktatási óra is. Azt hiszem, ez sem kifejezetten hitéleti támogatás, hanem az iskolai oktatás törvény biztosította lehetősége.
Nem kevés könyvtár, múzeum, levéltár van az egyház tulajdonában. Ezek őrzése, feldolgozása sem az egyház elsődleges érdeke, hanem országos jelentőségű, olykor még ezen túl is ható munka.
Az egész ország kincsei ezek. A közgyűjteményekre nyújtott állami pénzek sem hitéleti támogatások. Majd minden helyen nem papok, hanem családos dolgozók végzik munkájukat, és ezen pénzekkel is évente pontosan el kell számolni a minisztériumnak.
Amikor tehát sokszor hallani lehet, hogy „az egyháziak pénzt követelnek”, akkor ez nem a hitéleti támogatás jogtalan vagy önmagunkat gazdagítani akaró törekvése. Ez a magyar állampolgárokat megillető juttatás. Ez biztosítja a sok ezer iskolás gyermek és fiatal közoktatásban való részesedését, és sok száz tanár és dolgozó vagy idősotthonban munkáját végző ápoló megérdemelt munkabérét. Ráadásul ezen tételekben nincsenek benne sem a papi fizetések, sem a hitéleti segítség megadása.

A szerző szeged–csanádi megyés püspök