Amiért nem lehet nagykoalíció Magyarországon

Régi, szinte tudományos érvényű igazság, hogy a politikában sohasem szabad nemet mondani. Ennek ellenére nyugodtan kijelenthető, hogy a nagykoalíció esélye és veszélye a mai Magyarországon az általunk átlátható időszakon belül a nullával egyenlő. Mivel a politikai közbeszédben és a suttogó propagandában általában az őszi németországi választásokra hivatkoznak, ezért érdemes röviden bemutatni, mi vezetett a szövetségi köztársaság történetének második nagykoalíciós kormányához.
A németországi kampányban az ottani szabad demokraták (FDP) próbálkoztak nagykoalíció-ellenes jelszavakkal, a frusztrált kereszténydemokrata szavazók begyűjtésével. Kampányuk azonban csak azért hozhatott némi eredményt, mert kezdettől fogva világossá tették, hogy csak a CDU/CSU-val kívánnak együtt kormányozni. Ráadásul a voksolás eredményének ismeretében a kampányban szavaiknak hitelt adó és átszavazó kereszténydemokrata választók túlnyomó többsége is belátta, rosszul döntöttek, hiszen voksaikkal képtelenek voltak a nagykoalíciót megakadályozni. Viszont elérték, hogy a CDU/CSU gyenge választási szereplése miatt igen sok engedményre kényszerüljön a hatalomra jutása érdekében.
Sikeres volt a baloldal negatív kampánya
Első pillantásra még néhány hasonlóság is kínálkozik a tavaly nyári német választási kampány és a jelenlegi magyarországi politikai állapotok között. Hiszen a berlini vörös–zöld koalíció katasztrofális teljesítménye ellenére sem volt esélytelen a győzelemre – igaz, ehhez a CDU/CSU-n belüli hatalmi harcok és a részben ebből eredeztethető ordító kampányhibák is jelentősen hozzájárultak. Ráadásul Németországban is kiderült – minden zsurnaliszta fogadkozás ellenére –, hogy leginkább a negatív kampány hozott szavazókat a baloldalnak, illetve tudta az urnáktól távol tartani a jobboldali érzelmű németeket. (Csak a délnémet tartományokban közel egymillió, 2002-ben a kereszténydemokratákat támogató választó maradt otthon 2005 őszén.) Az SPD és a zöldek eredményesen démonizálták a heidelbergi jogászprofesszort, az Angela Merkel által a pénzügyminiszter posztra kijelölt Paul Kirchhofot. Anélkül, hogy érdemben vitába szálltak volna a tekintélyes pénzügyi szakember adó- és költségvetési téziseivel, sikerült a médiában jóléti államra leselkedő legnagyobb veszélyként tálalni a halk szavú, jámbor jogászt. Tették ezt annak ellenére, hogy Kirchhof alkotmánybíróként számos, a családoknak jelentős könynyebbséget hozó határozat megfogalmazásában vett részt.
A kampányban a vidéki szövetkezeti boltban dolgozó kislányra is lebontották, mennyivel járna rosszabbul, ha úgy valósulnának meg az adó- és járulékcsökkentési tervek, ahogyan azt Paul Kirchhof javasolta. (Abban ugyanis ott nincs vita, hogy e nélkül nem lehet komoly gazdasági növekedésre számítani. Sőt, csak a jelenlegi válsághelyzet további elmélyülése prognosztizálható.) Ezzel a piszkos trükkel az olyan valóban tehetséges populisták, mint Schröder vagy Fischer, szinte ellenzékiként kampányolhattak, azt állítva magukról: csak ők képesek megállítani a jóléti állam sírját megásni szándékozó heidelbergi professzort.
Balra tolódó kereszténydemokraták
A CDU/CSU gyenge szereplésének és a nagykoalíció létrejöttének a kampányhibákon túl meghatározó oka volt, hogy a kereszténydemokraták az elmúlt évtizedekben szép csendben megszabadultak nemzeti és konzervatív profiljuktól. Helmut Kohl 1983-ban még a szellemi és erkölcsi megújulás ígéretével nyerte meg a választásokat. Majd mint azt később a kancellár egyik legközelebbi munkatársa, Wolfgang Schäuble is elismerte, ezen ígéretük beváltását a baloldali támadásoktól való félelmükben elsumákolták. A szétesett német társadalom válságtüneteit, a demográfiai katasztrófát említeni sem merték a tizenhat éves Kohl-korszakban. A párt olyan mértékben elveszítette profilját, hogy a kölni érsek, Meisner bíboros azt vetette fel: ideje lenne az uniópártok nevéből a kereszténységre utaló C betűt törölni. De a baloldali–liberális értelmiség szellemi zászlóshajója, a hamburgi Die Zeit is a CDU balra tolódásáról írt a 2005-ös kampányban. Azt írta, hogy miközben a CDU arra törekszik, hogy a nagyvárosi török bevándorlók számára is választható legyen, megfeledkezik hagyományos szavazótáboráról. (Ezt jelezte a bajor és baden-württembergi választók tüntető otthon maradása.) Nem véletlenül fogalmazott így a CDU legtekintélyesebb gazdasági szakértője, az elnök asszony által a vezetésből eltávolított Friedrich Merz pártja választás utáni pálfordulását látva: ennyire szociáldemokrata programjuk még sohasem volt.
A fenti tényezőkön túl Németországban az SPD pragmatizálódása megágyazott a nagykoalíciónak. Nem véletlen, hogy a tavaly nyári kampányban már alig lehetett különbséget találni a két nagy párt között. Ráadásul az őszintébb – általában idős és pártfunkcióval már nem rendelkező – szociáldemokraták azt is elismerik, a közelmúltban 140. születésnapját ünneplő pártra ráférne egy programvita, többek között annak a tisztázása, mit jelent ma a gyakran emlegetett modern baloldaliság. Németországban tehát az egykori jobboldal, a konfrontációtól félve és együtt dübörögve a korszellemmel, a gyakorlatban már feladta a nemzetet. Szakemberek szerint az ország a Merkel-kabinet kétségbeesett próbálkozásai ellenére demográfiai értelemben már elérte azt a pontot, ahonnan nincs visszatérés. Ahol már gazdasági, társadalmi, népesedési értelemben nem a hanyatlás ténye, legfeljebb annak sebessége a kérdés.
Világos törésvonalak a magyar politikában
Míg Németországban tehát a nagy pártok közeledése volt megfigyelhető a kampányban, addig Magyarországon továbbra is fennállnak a világos ideológiai választóvonalak. A két nagy párt éppen nemzetfelfogásában kínál egymástól világosan elválasztható, sőt, a gyakorlati politika szintjén összeegyeztethetetlen alternatívát. Hiszen a jelenlegi – ha retorikájában nem is – gyakorlatában egyértelműen neoliberális kormányzat a működésképtelenség szélére juttatta a magyar államot; azt legfeljebb a haverok kifizetőhelyeként tartja még fenntartandónak.
Nem állja ki a vizsgálat próbáját az az időnként elhangzó vád sem, miszerint a Szövetséggé alakult Fidesz úgymond balra mozdult vagy nyitott volna. Politikatörténeti tény, hogy a hatalma megerősítésében mindig is rendkívül ügyes MSZP eredményesen számolta fel az 1989-et követő években a kizárólagos hatalmára akárcsak potenciális veszélyt jelentő szociáldemokrata pártkezdeményezéseket. Részben sikeresen bomlasztotta fel azokat, részben maga is gründolt ilyeneket; lásd a Kapolyi László nevével fémjelzett alakulatot. Ebben a politikai térben a Fidesznek képviselnie kell az MSZP által magára hagyott hagyományos baloldali választókat, valahogy úgy, ahogyan azt évtizedek óta sikerrel teszi meg Bajorországban a CSU.
Hasonlóan alaptalanok azok a felvetések, amelyek szerint a gazdaság, különösen a multinacionális cégek kényszerítenének ki egy nagykoalíciós kormányt. Ez a forgatókönyv annál is valószínűtlenebb, mert ez a főként a teljes privatizációban érdekelt társaság a jelenlegi kormánynál ideálisabb szövetségest ebben keresve sem találhatna. Döntően ez az érdekazonosság magyarázza a jelenlegi kormányzat teljesítményét messze meghaladóan kedvező nemzetközi sajtóját. Bár tény, hogy mostanság már némi távolságtartás érzékelhető a külhoni lapokban, hiszen a pénzügyi válság immár eltagadhatatlan tényének ismeretében aligha lehetne a tavalyi év közepéig még jellemző, ájult tisztelettől csöpögő interjúkat készíteni.
Ilyen körülmények közepette nyugodtan kijelenthető: csak az fél a nagykoalíciótól, aki vagy teljesen tájékozatlan a magyar politika realitásait illetően, vagy éppen ellenkezőleg: egy jól átgondolt forgatókönyvön dolgozik, amelynek egyetlen célja a Fidesz győzelmi esélyeinek gyengítése.

A szerző történész