Benes és dekrétumai

Ha van sajátosság, amit tőlünk, magyaroktól nehéz lenne elvitatni, az az, hogy nemzeti ügyek tekintetében igencsak szeretünk a virtualitások szintjén maradni. Nagy-Magyarország-matrica az autón, Székely himnuszt zenélő mobiltelefon, fekete kokárda december ötödikén. Valahogy így van ez a Benes-dekrétumokkal kapcsolatban is. Míg a benesi időkben elűzött szudétanémetek komoly struktúrával rendelkező érdekvédelmi szervezetet működtetnek – melynek honlapján (sudeten.de) a tájékozódóknak mind történelmi, mind jogi téren teljes körű eligazítást nyújtanak –, mintegy nyolcvan regionális lapot adnak ki, s rendszeresen tartanak különböző rendezvényeket, addig nekünk, magyaroknak a Benes-dekrétumokhoz való viszonyunk a legjobb példája annak az ügyetlenkedésnek és szervezetlenségnek, ahogy a nemzeti ügyeink legtöbbjéhez nyúlunk. Ez a magyarázata annak is, hogy miközben a cseh sajtó napi rendszerességgel cikkez a németektől elkobzott vagyon utáni pereskedésekről, a szlovák sajtóban csak hébe-hóba jönnek szóba a dekrétumok. Perekről pedig soha sincs tudósítanivalójuk.
Mindez persze nem jelenti, hogy ne kellene előrelépésként értékelnünk, ha Jirí Paroubek cseh miniszterelnök elnézést kér a csehországi magyaroktól a második világháborút követő üldözésekért. És az is örvendetes, hogy Mikulás Dzurinda szlovák miniszterelnök Sólyom Lászlónak decemberben elmondta: elfogadhatatlannak tartja a kollektív bűnösség elvét. Ha azonban valóban az érdekel bennünket, hogy a benesi jog- és vagyonfosztásnak van-e máig érő következménye, akkor ennél konkrétabb kérdéseket is fel kell tennünk.
Csak egyetlen példa. Köztudott, hogy Szlovákia még véletlenül sem küld magyar nemzetiségű nagykövetet Budapestre, sőt a jelenlegi nagykövetről – Juraj Migasról – például már azelőtt, hogy elfoglalta volna új állomáshelyét, ismert volt, hogy egyáltalán nem tud magyarul. Mindez azért érdekes, mert az 5. számú Benes-dekrétum szerint a magyar és német nemzetiségű személyek a csehszlovák állam számára megbízhatatlannak minősülnek, s így joggal merül fel a kérdés: vajon van-e összefüggés a benesi irányelv és a diplomáciai kinevezések között?
Fontos azonban tisztáznunk, hogy a benesi üldözés korántsem merült ki a jogfosztásban, sőt hat évtized távlatából nyugodt szívvel kimondhatjuk: a Benes-dekrétumok elsősorban vagyonról, a magyarok és németek vagyonának megkaparintásáról szóltak. A felvidéki magyarság szempontjából pedig megállapíthatjuk, hogy a vagyonfosztás – a rengeteg termőföld, erdő, ingatlan elkobzása, a magyar üzletek és háztáji gazdaságok felszámolása, a nagyvárosokban élő magyarok lakásainak lefoglalása – a kiindulópontját jelentette a magyar közösség asszimilációjának.
A mesterséges elszegényítés következtében a magyar nyelv ugyanis elveszítette korábbi társadalmi presztízsét, s ennek hatásai a mai napig érezhetők. Közismert például, hogy a szlovákiai magyar gyermekek 20–25 százalékát évről évre szlovák tanítási nyelvű iskolába íratják, amivel gyakorlatilag közvetlenül az asszimiláció útjára terelik őket. De figyelemre méltó az is, hogy míg a két világháború között – az időszakos kiadványokat is beleértve – mintegy 650 újság jelent magyar nyelven Szlovákiában (köztük számos napilap is), addig ma alig egy tucat, napilap pedig csupán egyetlenegy van.
A negatív tendenciák a népszámlálási adatokban még drámaibban tükröződnek. 1991 és 2001 között mintegy ötvenezer fővel, csaknem tíz százalékkal csökkent a felvidéki magyarság lélekszáma, miközben a szlovákoké ugyanebben az időszakban százezer fővel nőtt. De az asszimiláció mértékéről talán mindennél többet elmond Kassa esete. 1910-ben a város lakosságának 75, a visszacsatolást követő 1941-es népszámláláskor pedig 83 százaléka vallotta magát magyarnak. Aztán jött a benesi „igazságszolgáltatás”, és elindult egy lavina, aminek eredményeképpen ma elmondhatjuk, hogy a 2001-es népszámlálás adatai szerint Kassa lakosságának jelenleg 3,8 százaléka(!) magyar.
A Benes-dekrétumokkal kapcsolatban a legnagyobb hibát azzal követhetjük el, ha csupán elméleti síkon, a kollektív bűnösség elve ellen tiltakozunk, s nem mutatunk rá súlyos, sok évtizeddel később is meghatározó gazdasági-társadalmi következményeikre. Jogorvoslat terén pedig alapvető, hogy ne az eltörlésükhöz, hanem az általuk kialakított gazdasági viszonyok megváltoztatásához (az eredeti tulajdonjogok visszaállításához, illetve kártalanításhoz), valamint a Csehországba kényszermunkára hurcolt családok leszármazottainak teljes körű kárpótlásához ragaszkodjunk. A dekrétumok puszta eltörlése automatikusan ugyanis semmi ilyesmit nem hozna magával.
A rendszerváltás után Szlovákiában két kárpótlási törvény is született, a benesi időkben történt vagyonelkobzások utáni kárpótlást azonban egyik sem tette lehetővé. A Magyar Koalíció Pártja idén második kormányzati ciklusát fejezi be, ám mind 1998-ban, mind 2002-ben ígéretet tett koalíciós partnereinek, hogy a Benes-dekrétumok kérdését nem fogja megnyitni.
Tavaly januárban sokakban megütközést váltott ki, hogy a magyar kormány bojkottálta, hogy a Benes-dekrétumok ügye a szlovákiai magyarok kárpótlása kapcsán az ENSZ Emberi Jogok Bizottsága elé kerüljön. Gyurcsányék magatartása azért is meglepő volt, mert Bársony András külügyi államtitkár már a szlovák Pravda 2004. április 21-i számában ígéretet tett, hogy a két ország uniós csatlakozása után kezdeményezni fogják a Benes-dekrétumok felülvizsgálatát, illetve hatályon kívül helyezését. Ez idáig természetesen erre sem került sor. Noha jó volna. Hiszen Horvátország uniós csatlakozását Brüsszel sokáig azért késleltette, mert Zágráb állítólag egy háborús bűnöst rejtegetett, Szlovákiában pedig jelenleg több mint félmillió háborús bűnös él, az ország mégis az Európai Unió tagja.