Ki tudja, ki volt Rembrandt korában a külügyminiszter?

A magyar kultúra napja alkalmából mindkét meghatározó párt meghatározó kultúrpolitikusa kifejtette kultúrstratégiáját. A furcsa csak az volt, hogy mindketten a kultúra valamely „szerepéről”, illetve szeletéről beszéltek, amelyet támogatni – vagy legalábbis előnyben részesíteni – kívánnának, amennyiben hatalmon maradnak vagy hatalomra jutnak.
A kultúrateremtőknek (azt már le se merem írni, hogy a művészeknek, mert Sztárországban minden híres – vagyis képernyőre kerülő – emberről az hírlik, hogy „művész”, mert épp lakberendez, főz vagy énekelni próbál, csak épp kultúrát nem teremt) ezzel a „kultúrstratégiával” csak annyi a bajuk, hogy ha épp nem sikerül a stratégiának megfelelőt alkotniuk, akkor mehetnek a levesbe.
Ha olyan, pénzigényes szakágban próbálnak érvényesülni, mint például a filmkészítés, hamar úgy járhatnak, mint az amúgy világszerte elismert Tarr Béla, akinek filmjére épp nem akadt elég pénz, vagy azok a zenészek, akik úgy döntöttek, hogy sem a kereskedelmi adók kifakult sztárjai nem kívánnak lenni, sem valamely párt fegyver- (gitár-) hordozói. A minőségi zenét produkálók körében egyébként rendkívül nagy a nyomor; csakúgy, mint a nem működő Nemzeti Kulturális Alapprogramtól fillérekre váróknál vagy az Artpool esetében, akik s amely az elmúlt harminc év meg a jelenlegi magyar kultúra dokumentációját próbálják kétségbeesetten megőrizni, miközben a kultusztárca, valamint a fővárosi önkormányzat azért sem adja oda nekik azt a pár millió forintot, ami ehhez kellene.
A kérdés az, hogy eldöntheti-e egy politikai csoportosulás, vagy adott esetben a kultuszminisztérium, vagy egy miniszter, államtitkár, helyettes-helyettes államtitkár, hogy a kultúrának mi a „szerepe”? Ideje volna megérteni, hogy nem döntheti el. A kultúra – a valódi – ugyanis nem valamiért van. Nem lehet vele egyéb célokat szolgálni, nem lehet felhasználni, nem eszköz (annak ellenére, hogy a hatalom makacsul eszközként próbálja használni), hanem az emberrel egyidős Létező a világban. A kultúra magától van ott, ahol valakinek (továbbra is nevezzük kultúrateremtőnek) a puszta léten túl igénye van a teremtésre is, legyen a végeredmény barlangrajz, naiv művészet, piaci giccs, gyerekrajz vagy magaskultúra. A meglehetősen vegyes minőségű kultúradarabokból – egy adott kor kultúrája az adott korban valóban úgy néz ki, mint egy rendetlen halom, amelyben itt-ott azért fellelhető a maradandó, a nem lebomló mű – hosszú évek, évtizedek alatt csapódik ki a nemes, a minőségi, a magaskultúra.
A magaskultúra pedig óhatatlanul sérül ott, ahol a minőségen kívül bármihez is alkalmazkodnia kell. A költőnek, ha tetszik, ha nem, nem lehet megmondani, hogy milyen verset írjon. Legalábbis az igazi költőnek, mint József Attila, aki inkább belepusztult, de akkor is az igazat írta. Persze megpróbálta ezt már a császár is, és megpróbálta Rákosi elvtárs is – nézzük meg, mi lett belőle. Vicc. Komolyan gondolta vajon Rákosi elvtárs, hogy az a töménytelen baromság fennmarad mint művészet, vagy volt annyi esze, hogy a jellemtelen költőket felhasználva pusztán a hatalom megtartásán ügyködjön, amikor ódákat íratott magához? Akkor az volt a kultúra „szerepe”, hogy fenntartsa a szocializmust, ezért szocialista irrealizmuson kívül jó ideig szóba sem jöhetett semmi más.
A demokrácia – mármint ha valóban az lenne – épp azért volna fontos a kultúra szempontjából, hogy soha többet senki ne mondhassa meg a politikusok közül, hogy mi a kultúra, és mi nem az, hogy mely szerepkör és mely szelet támogatott, mely tűrt és mely tiltott.
Legyünk jóhiszeműek, és ne feltételezzük, hogy a jelenlegi hatalomgyakorlók a hatalom megtartására/megszerzésére akarják felhasználni a kultúrát, illetve támogatni egyes szeleteit, valamint tiltani másokat. (Bár Bozóki András széles körű osztogatása a különféle együtteseknek még rosszindulat nélkül is feltételez valamilyen szavazatszerző szándékot. Felesleges tagadni, hogy ez a stratégia működik, az előző három ciklus ugyanis a szó szoros értelemben kiéheztette a minőségi rockot, jazzt, világzenét stb. művelőket és közönségüket. Az más kérdés, hogy az első látásra hatalmasnak tűnő összeg elaprózva valójában még egy CD-felvétel stúdióköltségeit is alig fedezi, nem beszélve a promócióról, vagy arról, hogy a zenészeknek közben valamit enniük is kellene. Az írók is lassan éhen halnak, de az irodalom, úgy tűnik, épp nem tartozik a prioritások közé, lásd a folyóiratok helyzetét és a kultusztárca által tavaly és az idén már ki sem írt irodalmi pályázatot, miközben egyetlen fővárosi színház támogatása évi több tíz millió forint.)
Feltételezzük inkább azt, hogy az anyagi források szűkössége miatt csak az értékeket tudják támogatni, ezért meg kell határozniuk, melyek az értékek.
De mi alapján próbálják meghatározni? Az Antall-kormány és az azt követő szocialista restauráció kultúrpolitikáját nagyjából a káosz határozta meg – csakúgy, mint akkoriban az egész országot. Se pénz, se kép, se hang. A káoszban pedig – jó néhány esetben önkormányzati „segítséggel” – zavartalanul el lehetett tüntetni a független szellemi műhelyeket, mint amilyen például a Fiatal Művészek Klubja volt, és ki lehetett alakítani azt a helyzetet, amikor az alkotóknak, illetve az alkotóközösségeknek még helyük sem marad, nemhogy pénzük. (A Gödör klub is efféle központ. Nagyon figyelünk, hogy mi lesz vele. Hogy kivárják-e a választásokat a megszüntetésével, vagy nemsokára…)
Ilyenkor a művész (nevezzük továbbra is inkább kultúrateremtőnek) függő helyzetbe kerül. Ha már neve van, jó esetben kap néhány fillért, kitüntetést, ezt-azt, de maga a szellemi élet elkezd döglődni. Ez nem diktatúra, amikor úgyis mindegy alapon akár igazat is mondhat – ez sokkal sunyibb módszer. Mert nem mindegy. Vége a falállások korának, amikor a Geodéziai Vállalat „szponzorálta” a hajnóczikat, egy ruhatárosi vagy egy koncertszervezői állással lehetővé téve a megélhetést és az alkotásra való időt. Ma nincsenek falállások, illetve csak a csókosoknak vannak. Ma meg kell élni, ma a művész is kifizethetetlen rezsit fizet. És ha nem kap pénzt – s ezáltal időt –, nehezen tud dolgozni.
Az 1998-as Fidesz-kormány már egy szétesett, az anyagi javak és a hírnév megszerzése reményében klikkesedett kultúrateremtői réteget örökölt. Nem volt könnyű dolga. És jobb, ha most bevallja: nem nagyon tudott úrrá lenni a helyzeten. A kultúra közösségteremtő szerepét helyezte mindenek fölé, ezzel azonban nemegyszer ártott a minőségnek. Nem figyelt eléggé a fiatalok törekvéseire, és a kultúrának olyan szeleteit hagyta figyelmen kívül, amelyek meghatározzák másfél generáció, a 15–35 évesek mindennapjait: a könnyűzenét, a klubéletet, a fesztiválokat, a művészeti kísérletezéseket, az új műfajokat, az internetművészetet stb.
A jelenleg hatalmon lévő koalíció az 1994-től 1998-ig tartó időszak hagyományaihoz látszik visszatérni: káosz van. Görgey úr ámokfutása (egy rossz költő – vagy író – milyen megindító – írta Kosztolányi –, és milyen veszélyes, ha hatalmon van…) után Hiller István sem jeleskedett a rendteremtésben, azaz az értékelvű és átlátható kultúratámogatás kialakításában. Pártelnöki ambíciókkal rendelkezőknél ez érthető, gondolom, nem ért rá. Bozóki András viszont merészet lépett. Elvi síkon. Az elején azzal lepett meg, hogy az élő magyar kultúrát akarja támogatni, amire a végleg elkeseredett alkotó ember azonnal felkapta a fejét. Hogy végre. Hogy hagyják dolgozni, és a pénz nem a megkövesedett, használhatatlan intézményrendszer repedéseiben szivárog majd el a semmire meg a hülyeségre. Csak éppen nem látszik az elvi horizont a gyakorlatban. Az élő magyar kultúra támogatása ugyanis nem azt jelenti, hogy megszórjuk pár tízezer forinttal a zenészek egy csoportját, miközben évszázados intézményeket bontunk le, ahelyett, hogy utánanéznénk, hol folyik el a pénz. Nem azt jelenti, hogy becsődöltetjük az irodalmi folyóiratokat és egyes szimfonikus zenekarokat, kabarét csinálunk az Operaházból, zároljuk a pályázatokat és a támogatásokat és leokézzuk a nem működő Nemzeti Kulturális Alapprogramot. Nem azt jelenti, hogy félrenézünk, amikor több ezer fiatal tüntet, és próbálja megvédeni az élő és fiatal kultúrát képviselő Gödör klubot, nem azt jelenti, hogy cinikusan semmire sem kötelező közhasznúsági szerződést kötünk az Artpoollal és több tíz milliós autókkal rohangálunk, amíg Klaniczay Júlia, az ügyvezető ötmillió forintért könyörög.
Nem azt jelenti, hogy a Szigeten Punks not dead pólóban jófejkedünk és csocsózunk VIP-jeggyel, miközben azoknak, akiket képviselünk, nincs pénzük Sziget-belépőre vagy hangversenyjegyre, kiállításra, olajfestékre, vászonra, tintapartonra a nyomtatóba, gitárhúrra és kottára. Káosz van. Baj van. Akárki ül a választások után a kultuszminiszteri székbe, nem a kultúra mibenlétével kellene foglalkoznia ott fenn – azt majd megoldják a művészek –, nem azt kellene meghatároznia, mi lehet a kultúra szerepe és mely szeletét kegyeskedik támogatni a hatalom és a pénz mindenkori birtokosa – aki mellékesen nem uralkodik, hanem képvisel –, hanem szigorúan értékalapon kellene dönteni. Ehhez pedig nemcsak a helyettes helyettesekkel és a kampányfőnökökkel kellene egyeztetni a kampány hevében, hanem bátran kikérni az alkotók és alkotóközösségek véleményét is. Fel kellene építeni a szétesett kultúratámogatási rendszert, és nem kellene önös politikai, hatalmi célokra használni a kultúrát. Az úgysem kultúra lesz, hanem szemét. Lebomló hulladék.
Ideje lenne felismerni, hogy Magyarország a következő pár száz évben nem lesz nagyhatalom. Meghatározó gazdasági hatalom sem. Egyetlen területen lehet versenyképes Európában, az pedig a kultúra, amely még így, sántán, bénán, nyomorogva és betegen is építi az „országimázst” Európa boldogabbik felén, ahol egyszerre szeretik Nádas Péter prózáját és a Muzsikás együttest meg Sebestyén Mártát, miközben nem biztos, hogy tudják, kicsoda éppen Magyarország miniszterelnöke.
Andrássy Gyula mondta egyszer, amikor kritizálták, hogy túl sokat beszélget Munkácsy Mihálylyal: „Vajon tudják-e azok, akik ezt a szememre vetik, hogy ki volt a külügyminiszter Rembrandt korában?” Bölcs ember volt, és sajnos meghalt. Pártfüggetlenül hagyni kellene dolgozni az alkotókat, ha már demokrácia van. Ha meg nem hagyják, akkor nincs demokrácia.