New Orleans és az amerikai álom csődje

A New Orleansban történtek feldolgozása ma is tart. A gyakori természeti katasztrófák nagy része sokkal több áldozatot követel, ám ezekkel közel sem foglalkoznak annyit, mint az amerikai városban lezajlott eseményekkel. Ennek egyik nyilvánvaló oka az, hogy az Egyesült Államok mediatizált társadalmában óriási a helyi szenzációk és hírek iránti igény. De legalább ilyen fontos a másik ok: a New Orleansban történtek fényénél ugyanis váratlanul láthatóvá vált az amerikai társadalom több rejtett ellentmondása, strukturális, szociális és társadalom-lélektani problémája. Ezek valósággal sokkolták az amerikaiak egy jelentős részét.
A Louisiana állambeli városra tavaly augusztus 29-én csapott le az előre beharangozott Katrina hurrikán, amely a legnagyobb pusztítást azzal idézte elő, hogy rést ütött a tengerszint alatt fekvő várost védő töltésrendszeren, aminek következtében a Pontchartrain-tó elárasztotta a települést. Ezerháromszázan haltak meg és egymillió ember hagyta el lakóhelyét. A megválaszolatlan kérdések száma azóta is növekszik. Máig nem lehet tudni: hogyan fordulhatott elő, hogy miközben az Egyesült Államok a Gázából kitelepített izraeli családokat félmillió dollárral támogatta, addig a saját állampolgárairól, a többségében szegény feketékről képtelen volt gondoskodni? A világ egyes számú gazdasági és katonai hatalmának országában a katasztrófa áldozatai napokig étlen-szomjan, lényegében életveszélyben várták a segítséget.
Elnökük, George W. Bush csak a katasztrófa negyedik napján szakított időt arra, hogy helikopterről megtekintse a víz alatt álló területet. Arról nem szóltak a tudósítások, hogy közben integetett-e a háztetőkre menekült segítségkérőknek. Egy fénykép tanúsága szerint a katasztrófa másnapján még kedélyesen gitározgatott. Végül is: a legfőbb érték a kiegyensúlyozott amerikai ember. (Ennek egy másik prototípusa Dick Cheney alelnök, aki még a szabadságát sem volt hajlandó megszakítani a történtek miatt.) New Orleansban életre kelt a liberális Amerika rosszabbik fele: a magára hagyott, kívülről vezérelt emberekről lepattant a kultúra kényszerzubbonya. Ebben a városban 4100 gyilkosságot követnek el évente. A katasztrófa idején az orvosok elkeseredésükben állítólag megölték a magatehetetlen betegeket, miután azt látták, hogy kórházukat és a környéket felfegyverzett rablóbandák fosztogatják. A fekete gettók világának lázadóit nem feltétlenül a szegénység motiválta, sokkal inkább a fekete voltuk miatt érzett sértettség és megalázottság, aminek legfőbb oka a távlatok hiánya és az örökös elégedetlenség a bánásmóddal, a körülmények alakulásával, a kapott segélyek nagyságával. Az amerikai értékrend végzetes torzulására utal, hogy miközben a város más részében még élettelen testek lebegtek a vízben, addig a francia negyedben a homoszexuálisok megtartották szokásos évi felvonulásukat, mert mint mondták, ezzel is szeretnének kis vidámságot ajándékozni bajban levő embertársaiknak…
Az igazán nagy pusztítást nem a Katrina hurrikán okozta, hiszen az lényegében elkerülte New Orleanst, és elsősorban Mississippi államban pusztított. A valódi tragédiát a várost védő gátak átszakadása és a fekete negyedekből elszabadult kíméletlen drogos bandák fosztogatása okozta. A kialakult reménytelen helyzet ismeretében a helyi rendőrök egy része elmenekült, de olyanok is voltak, akik otthon maradtak.
A valósággal való szembenézést nagyban nehezítette, hogy a demokrata párt és az afroamerikai értelmiség intenzív antirasszista kampányt folytatott, aminek következtében még azt sem volt tanácsos kimondani, hogy feketékről van szó. Pedig az amerikai társadalomban jelentős rétegek – főként feketék – élnek a társadalmon kívül, megfosztva az emberi élet lehetőségétől. A New Orleansban történtek rámutattak arra, hogy a gazdag amerikai társadalom tagjainak jelentős része underclass létre van ítélve, teljes kirekesztettségben és kiszolgáltatottságban él. Számukra az egzisztenciális biztonság, a középosztály életszínvonala elérhetetlen. Ezeknek az embereknek a biológiai szükségleteiről a gazdag amerikai társadalom gondoskodik ugyan, de egyébként senkinek sincs szüksége rájuk. Olyan környezetben élnek, ahol senki sem dolgozik, a tanulás pedig felesleges, értelmetlen nyűg. A gyerekek hatvan százaléka házasságon kívül jön a világra, apa nélkül nő fel. Tevékenységük szinte a fogyasztásra korlátozódik. Életszervezési mintáikat a szórakoztató médiumok primitív világából kölcsönzik. Amerika nem tud mit kezdeni saját kirekesztettjeivel. Pótcselekvésként folyamatosan növelik a segélyek összegét, amit az irracionális életvitelre szocializálódott emberek azonnal el is költenek, ezért már másnap többet követelnek. Az antirasszisták meg az emberi jogvédők pedig továbbra is támogatják és védelmezik őket. Csatlakoztak hozzájuk a demokrata pártiak, ám így a republikánusok sem tehetnek mást, mint hogy növelik a segélyek összegét, ellenkező esetben fajgyűlölőnek kiálthatják ki őket. A kör ezzel bezárult.
New Orleans megmutatta az Egyesült Államok egy kevéssé ismert, de nagyon is létező arcát. Amerikában a politikailag korrekt beszédmód miatt a médiumokban nem mondhatják ki az igazságot. Tilos volt arról beszélni, hogy a városban rekedtek mindannyian feketék, és a fegyveres rablók is azok voltak. Tilos beszélni a bűnözők bőrszínéről, miközben a televíziós közvetítések következtében mindenki látja a lesújtó igazságot. Vajon miért nem lehet kimondani azt, amit mindenki lát és tud? A hallgatástól ugyanis nem fehéredik ki a New Orleans-i rablóbandák bőrszíne.
A jelenlegi helyzet tarthatatlanságára és megoldatlanságára utal, hogy Ray Nagin polgármester százezerre becsüli a jelenleg New Orleansban élők számát. A természeti és társadalmi katasztrófa előtt ötszázezren éltek a városban. Négyszázezren szóródtak szét a környező településeken. Nagy részük nyilvánvalóan azok számát növeli, akikre az amerikai társadalom végleg rázárta az ajtót: ha majd nagyon dörömbölnek, akkor tovább növelik a segélyek összegét, de a többség nem kívánja finanszírozni a társadalmi integráció igencsak magas költségeit. A New Orleansban történtek megingatták az amerikai álomba vetett naiv és régóta fogyatkozó hitet is. Az amerikai roncstársadalom nagyságáról és etnikai összetételéről nincsenek megbízható adatok. Így azt is nehéz felbecsülni, hogy a szervezett társadalom alatt lévők számának növekedése mekkora társadalmi feszültséget okoz valójában, meddig és mekkora segélyekkel lehet biztosítani az Amerikai Egyesült Államok társadalmi stabilitását, belső békéjét.
Az Egyesült Államok a szabadság és a lehetőségek országából lassan a képmutatás, az önzés és az agresszió hazájává válik. Ez a világ legnagyobb környezetszennyezője: az üvegházhatást okozó gázok harmada itt kerül a légtérbe. De George W. Bush szerint a környezet védelménél fontosabb a fogyasztás korlátlan növekedése. 2001-ben a kiotói egyezmény elutasításakor az elnök kijelentette: „Nem teszünk egyetlen lépést sem, ami káros az amerikai gazdaságra, mert számomra az Amerikában élő emberek a legfontosabbak.” A New Orleansban történtek nem ezt igazolják.

A szerző politológus