Történelmi séta Pozsonyban

Ha az ember manapság Pozsonyba vetődik, óhatatlanul is Budapestre gondol; legalábbis amikor történelmi emlékekkel szembesül. Az egykori magyar királyok koronázóvárosa, németek, magyarok, zsidók, szlovákok valamikori otthona minden ellenkező híreszteléssel szemben nagyon is számon tartja a közös múltat.
Azon a pólón, amelyet Pozsony belvárosában árulnak, s kétszázötven korona az ára, az angol nyelvű felirat magyarul így szól: „Pozsony, a koronázóváros 1563–1830”. És igen, akad ott még valami. A pólót a Szent Korona díszíti, amelyet sok mindennek neveztek már határon innen és túl, de azt senki nem kérdőjelezte meg, hogy a magyar államiság szimbóluma. Félreértés ne essék: a pólót nem a Magyar Koalíció Pártja aktivistái kínálják a Pozsonyban korzózó nyugati turistáknak, hanem egyszerű szlovák emberek. Olyanok, akik a napi bevételből élnek, és mindössze vonzóvá szeretnék tenni portékájukat. Távoli rokonai ők a Váci utcai üzletek előtt unott arccal cigarettázó, kék inges műbetyároknak, akik mellesleg soha senkinek nem kínálnak szent koronás pólót, csak tucattermékeket és népies bóvlit. Ruhájukhoz hasonlót magyar ember nem viselt az elmúlt ezeregyszáz esztendőben, és megrémülök a gondolattól, hogy a Budapestre látogató turisták ezt az öszszeállítást gondolják hitelesnek. A műbetyár öltözetből egyébként a fehér gyolcsvászonra sebtében felvarrott kalocsai motívumsor a kedvencem, amelyet pörge kalapot formázó kartoncsákó egészít ki.
Pozsony és Budapest. Két város, két világ 2006-ban. A Pressburgerek mai utódjai – hamis vagy valódi – nosztalgiával szemlélik önmagukat, és tizenhárom éves államiságuk szerves részének tekintik közös múltunkat, a Magyar Királyságot. A ma már elsöprően szlovák többségű Pozsonyban nem szégyellik tehát a magyar Szent Koronával reklámozni városukat, míg nálunk talán csak spontán népfelkelés űzhetné el közterületeinkről a Che Guevara- és Lenin-pólós árusokat. Micsoda különbség, ahogyan mondani szokás. És akkor még nem is beszéltünk a kettős keresztről. A majdani szlovák eurón éppen ez, valamint a pozsonyi királyi vár és a Kriván-hegycsúcs sziluettje szerepel majd; magyar szempontból megint csak nem érdektelen jelképek, szimbólumok.
Bizonyára akadnak a kedves olvasók között, akiket éppenséggel felháborít a szlovák szent koronás póló. Talán valamifajta történelemhamisításnak, kisajátításnak vélik az árusítás mögött rejlő motivációt. Magam is láttam Pozsonyban, hogy az egykori reformországgyűlések épületén csak a maga korában politikai mellékszerepre kényszerült Zólyom megyei küldött, bizonyos Ludovit Stúr emlékét örökíti meg emléktábla: Széchenyiről, Wesselényiről, Kossuthról egy szó sem esik. Nem jó érzés az érsekújvári járás egyik településén a „Horthy-fasizmus” brutalitását hirdető főtéri emlékmű látványa sem. Szomorú továbbá, hogy a pozsonyi híd tőszomszédságában szlovák és angol nyelvű tábla örökíti meg az „elmagyarosítás” során deportált „több tízezer” szlovák gyermek emlékét. Őket a felirat tanúsága szerint a XIX. század második felétől a XX. század elejéig folyamatosan hurcolták volna el a gonosz magyarok. (Elgondolkodtató mellesleg, hogy ez utóbbi táblát nem a Matica Slovenská, hanem a kulturális minisztérium helyezte el 1998-ban.) Ilyesfajta történeteket sokan mesélnek a szomszédos országokban, és mi tagadás, Szlovákiában különösen gyakran. De a szent koronás póló esete mégis elgondolkodtató, és ha az ember ellátogat a Szlovák Nemzeti Múzeumba, rájön a titok nyitjára.
Az épületben szinte minden kiállított tárgynak köze van az ország magyar és német múltjához. Akad itt piros-fehér-zöld talapzatú ágyú, a lépcsőfeljáróban újabb Szent Korona, a falról Vasvári Pál tekint ránk, és olajfestmény örökíti meg a ’48-as honvédeket. Ezek tehát a tények. Ha mindehhez hozzávesszük Szlovákia történelmi léptékkel mérve friss államiságát, voltaképpen természetesnek látszik, hogy az együttélés tárgyi és szellemi emlékei ennyire elevenek a mindennapokban.
Mindezek után már csak Budapest arculatáról illene megemlékeznünk. Károlyi Mihály szobráról a Parlament mellett, ahol életművének mai folytatói időnként mindenféle fogadalmat tesznek. Felidézésre méltó továbbá, hogy amennyiben a magyar fővárosban bárki turulmadaras emlékművet kíván emelni őseink tiszteletére, politikai és sajtóhadjáratot indítanak a kezdeményezés ellen. Ne feledjük azt sem, hogy jóllehet 2003. január 3-án életbe lépett a „nyelvtörvény”, a rádió- és televízió-műsorokban, óriásplakátokon és középületeken, valamint tömegközlekedési eszközökön továbbra is hemzsegnek az idegen szavak, kifejezések. Meglehet, Demszky Gábor büszke a multikultira, annak megannyi „vívmányára”, de tapasztalatszerzés céljából ellátogathatna Pozsonyba. Azt mondani is felesleges, hogy a főpolgármesteri látogatás céljául a magyar történelem és kultúra megismerését kellene szabni, valamint annak az elemi igazságnak a felismerését, hogy a nemzeti kultúra nem ismerete még akkor sem mentesít a felelősség alól, ha az illető történetesen a Szabad Demokraták Szövetségében politizál.