ki másnak a pénzét, értékeit elveszi, azt tolvajnak szoktuk nevezni. Ha mindezt erőszakkal teszi, rablónak. Különös, de aki mindannyiunk pénzét, értékeit vette el, azt manapság többnyire sikeres vállalkozónak hívjuk.
Az államszocializmusban nekünk azt mondták az elvtársak: itt minden a dolgozó népé. Miénk a gyár, az utak, iskolák; magunknak építjük. A rendszerváltás környékén aztán ugyanezek az elvtársak sietve milliárdokat szereztek abból a korábban közösnek tudott vagyonból, amihez hirtelen semmi közünk nem lett – szintén szerintük. Az értékek, a gyárak, ingatlanok hirtelen kikerültek tulajdonunkból, az államé lettek. (Mintha lenne itt nélkülünk – Magyarország összes lakosa nélkül – állam.) Mindezt persze privatizációnak nevezték, s nyomukban mi is. Talán csak szégyenünkben, hogy ha idegen járt az országban, s megkérdezte: mi folyik itt, ne kelljen azt válaszolnunk: lopás folyik itt, kérem.
A II. világháború és hazánk orosz megszállása után nem sokkal a kommunisták az igazságosság nevében erőszakkal elvették a gyárakat, földeket, ingatlanokat azoktól, akiknek volt, majd a rendszerváltás idején – ugyancsak az igazság nevében – ugyanezek a kommunisták vagy szellemi utódaik bagóért megszerezték azokat a vagyontárgyakat, amelyekre szükségük volt a meggazdagodás érdekében. Ha ez egy üzleti tranzakció lenne csupán, azt mondhatnánk: ügyes! Előbb államosítanak, aztán a köztulajdonba vett vagyont megszerzik maguknak. Az ember csak néz, mint süket disznó a zsebórára: milyen világban élünk mi? Mindenesetre azt megtanulhattuk, hogy ha ezek a kommunisták a társadalmi igazságosságról beszélnek, jobb, ha a zsebünkhöz kapunk, megvan-e még a pénztárcánk.
De vajon miért hagytuk, miért hagyjuk, hogy így legyen?
Ha az ember zsúfolt villamosra száll, s azt érzi: valaki a táskájában kotorász, a legkevesebb, hogy lármát csap és rendőrért kiállt. Mi az elmúlt majd két évtizedben pedig úgy viselkedtünk, mint az az utas, aki – mielőtt a tömött villamosra száll – előzékenyen még a táskáját is kivágja, s gondosan belehelyezi bankkártyáját, pénztárcáját, nehogy már a szegény tolvajnak gondot okozzon pénze megszerzése.
Na jó, ha hagytuk, viseljük a következményeit – tetszettünk volna forradalmat csinálni! De az mégiscsak megdöbbentő, ha ezek a tolvajok, ezek a „négyszögletes lelkűek” a szemünkbe vigyorognak, s el akarják hitetni, hogy mindez értünk van, a mi javunkat szolgálja! S ráadásul halálra sértődnek, ha elküldjük őket ilyenkor valahová melegebb tájakra.
Jellemző példa minderre a megyei napilapok esete; hogy a szakmánknál maradjak. Tudvalevő, hogy ezek a lapok egykor az állampárt, az MSZMP tulajdonában voltak. A rendszerváltás füstje azonban a párttitkárok arcába csapott, s még időben előprivatizálták az adott megyében egyébként monopolhelyzetben levő pártlapokat. Az általuk kiválasztott külföldi – sokszor bizonytalan eredetű – tőke persze mindent megígért, legalábbis a lapon, kiadón belüli hatalmi-ideológiai viszonyok megtartását, majd hazai bankkölcsönből rendkívül olcsón megvásárolták az újságot. A kölcsönt aztán nevetve visszafizették, hiszen megszokásból az olvasók többsége továbbra is e lapokat járatja, amelyek ugyan egyre kevésbé hasonlítanak újságra, viszont legtöbbször ma sincs más egy-egy megyében, így rendkívül nyereséges vállalkozások. Hogy aztán az eladásból befolyt még oly csekélyke összeg is hova lett, azt a magas ég tudja csak. Valószínűleg jó néhány MSZP-s plakátra futotta belőle később.
Volt dolgom egy ilyen lap főszerkesztőjével, aki még a Kádár-rendszerben szabályosan „beteg embernek” nevezett, mert nem voltam képes meglátni a szocializmus „szépségeit”. Majd néhány év múlva ugyanő – már privatizált főszerkesztőként – a demokráciából próbálta kioktatni a kollégákat… Persze mindez csupán a jéghegy csúcsa, bár elég szépen hozott nekik ez a „csúcs” is. Gondolom, mindenkinek van egy-egy ilyen története, amelyeken lassan már felháborodni is elfelejtünk, legfeljebb méla undorunk támad tőlük.
Ilyen két évtized után semmi különleges nincs abban, ha a nép olykor szívébe zár egy-egy kedves rablót, mint például a „Viszkis” néven elhíresültet. Hiszen mennyivel ártatlanabb, szerethetőbb, már-már népmesei alakjai az ilyenek ennek a két évtizednek, mint azok, akik olykor sunnyogva, lapítva, olykor szószékeken handabandázva a jövőnket lopták el. Mint például az a másik whiskys, aki saját bevallása szerint fél üveg whiskyt és szivarkát magához véve éjszaka „történelmi” beszédet fogalmaz, másnap pedig az igazságosságról papol, de szíve helyén csak a pénztárgép csörög.
origo.hu
Mit titkolnak Magyar Péterék?
