Az én ügynököm meg a te ügynököd

Ellágyultam, amikor Gyurcsány Ferenc miniszterelnök átölelte Szabó Istvánt, virágok és vastaps. Majdnem könnyeztem. Micsoda idill, micsoda szeretetre méltó emberek! A magyar filmszemle nyitóünnepségén az Oscar-díjas filmrendezőt, a minap leleplezett besúgót, Szabó Istvánt, a magukat a „magyar szellemi élet” képviselőinek tartók tüntették ki tisztelettel teli, megsokszorozott szeretetükkel.
Az előzmények ismertek: Gervai András filmkritikus az Élet és Irodalomban hosszan ismertette Szabó ügynökmúltját 1957-től, amelyben a rendező mint főiskolai hallgató 48 igen részletes és tippadó jelentést írt csoporttársairól. Szabó először hősi tettnek nevezte besúgói múltját, és azzal védekezett, hogy egyik társukat, aki ’56-ban fegyverrel harcolt a Köztársaság téren, váltotta meg az akasztófától. A romantikus történetet aztán visszavonta, és A szólás szabadságában elismerte: magát mentette, tanúként hivatkozva Gábor Pál és Gyöngyössy Imre filmrendezőkre, kik mindketten halottak.
A történet tovább bonyolódott. Filmkockákat mutogattak, amelyeken állítólag felismerhető Gábor Pál, fegyverrel a vállán. Eörsi László kutató szerint a képen nem ő, hanem Marsányi László, a Hársfa utcai felkelők parancsnoka látható. A Népszabadság felkajtatta Új-Zélandon az idős férfit, ám megromlott látása miatt nem sikerült az azonosítás, de ott volt a pártház ostrománál, és fehér ballonkabátot viselt. A napilap talált egy padtársat is, aki szintén képtelen volt a kopott képet azonosítani. A volt évfolyamtársak nem igazán viselkedtek hitelesen, falaztak a menthetetlenhez, s néhány nap késéssel felfedte magát Kézdi-Kovács Zsolt, és bevallotta: Szabóval egy időben szervezték be. Jelentett, mert félt, hogy kirúgják a Színház- és Filmművészeti Főiskoláról, és akkor nem filmrendező lesz belőle, hanem egy névtelen, ám makulátlan kőműves.
Közben Janisch Attila nyilatkozott, hogy az egész cirkusz a filmszemle tönkretételét célozta, és direkt Szabó ellen irányult. Ha Janisch megkérdez, megjósolom, hogy Szabót vastaps fogadja majd, virágeső, rokonszenvtüntetés, meleg ölelések, és egymást tapossák majd a nobilitások, hogy kezet fogjanak vele. Pontosan így történt. Az úgynevezett magyar szellemi élet száz képviselőjének előző napi aláírásával megpecsételve: „Szeretjük, tiszteljük és becsüljük Őt.” Változatlanul. Nem érdemes azon elmélkedni, hogy kik írtak alá, miért írtak alá. Magyarországon száz úgynevezett értelmiségit mindig lehet mozgósítani. Ahogy a zámolyi romákat is lehetett az ’56-os hősökhöz hasonlítani, és értelmiségiként megköszönni a francia miniszterelnöknek, hogy befogadta őket. Az aláírók tudhatták, hogy a romák egy gyilkossági ügyet, durvábban, egy karók általi agyonverést szerettek volna megúszni, az pedig, hogy a vezetőjük liliomtipró, utólag sem rendítette meg a hálás értelmiséget.
Ilyen ország vagyunk, ilyen értelmiséggel. Olyan ország, ahol a miniszterelnök érzelmesen átöleli a frissen beégett „Pistát” – és úgy tesz, mintha besúgónak lenni legalábbis érdem volna. Vagy ha nem, hát, na és?!
A magyar értelmiség egy része pedig azzal vigasztalódik, hogy válasszuk ketté a tehetséget és a jellemet. Mintha ez felmentést adna. Erre a meglehetősen furcsa eseménysorra licitált Ungváry Krisztián történész, aki Paskai László bíboros, volt esztergomi érsek állítólagos ügynökmúltjáról írt ugyancsak az Élet és Irodalomban. Az érvelés olyan, mint a szita, átlátszó: Paskai „Tanár” személye a példa arra, hogy mennyire „emberségesen” és „ártalmatlanul” jelentgetett társairól egy főpap. Veres András, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkára politikai támadást sejt Ungváry írása mögött. Kétségtelen, hogy két művész ügye után illett az egyházat is figyelmeztetni: tudunk, amit tudunk, mindent tudunk.
Ami pedig a szellemi élet aláíró „kiválóságait” illeti, nehezen hárítható a gyanú, hogy a Szabó mögé felsorakozott hátvédek esetleg egymást fedezhetik, valamint nem óhajtják tudomásul venni, mennyiben felelősek azért, hogy az ország morális állapota ilyenkor egyszerre több fokozatot csúszik lefelé. Ma megbecsülésünkről biztosítjuk a besúgókat, holnap kitüntetjük őket, holnapután törvényben ítéljük el azokat, akiket nem szerveztek be, akik nem súgtak be, és akik nem írták le a barátjukról, hogy lehazaárulózta Kádár elvtársat.
Ez ugyanis a jövő útja, vizionált végállapot, előidézője politikai és értelmiségi elitünk, amelynek tagjai tizenöt éve nem akarják, de nem is hagyják, hogy szembenézzen a magyar nemzetet saját múltjával. Ami természetesen nem az értelmiség és a pártelit hitbizománya, hanem mindnyájunké. És hogy ne én szűrjem le a következtetést, idézek: „Csak a mi generációnk kihalásával lehet ebből normális ország – summázza véleményét Gyurgyák János. Ma ugyanis Magyarország egy szétzilált nemzet, atomizált szétesett társadalommal, rosszul teljesítő, szekérvárakba vonult, kultúrbotrányt jelentő és elkurvult értelmiséggel, médiaelittel (…). Ha ma Magyarország itt tart, felesleges volt minden erőfeszítés (…).”
Az idézet nem Szabóval kapcsolatos, Gyurgyák, a Századvég egykori főszerkesztője Pünkösti Árpádnak beszél a Szeplőtelen fogantatás című történelmi szociográfiájában. Diagnózisa azonban hibátlanul illik a mostani helyzetre. Magyarországon a választások előtt számháború dúl. Államháztartási hiányszámokkal, százalékokkal bűvészkednek a politikusok, a magyar nemzet tagjait egy főre jutó lakossági mutatószámokká degradálva. Mintha ez lenne a lényeg, s nem az, hogy a rendszerváltozás óta a magyar társadalom szövete szétesett, morális tartása, ha lehet, még problematikusabb, az évszázadok során kialakult vagy a kereszténységgel beágyazott értékeink a szemünk láttára semmisülnek meg. Ez egy beteg ország, a halálozások száma évtizedek óta meghaladja a születésekét, önpusztító hajlamaink az ivásban és a dohányzásban alig-alig változnak. A rákban meghaltak száma eléri az évi 35 ezret.
És nincs béke. A társadalom valóban szétszakadt, de nem azért, mert a többpártrendszer intrikál a kertek alatt, hanem sok más mellett a tisztázatlan ügynökmúlt is bénítja a szabad gondolkodást. Abban, hogy nincs békesség, hogy a gyűlölködést felsőfokon űzik, hogy semminek sem örülünk, képtelenek vagyunk ünnepelni, semmibe vesszük egymást, de sokszor magunkat is, hogy az emberek ugyanúgy félnek, mint tizenöt-húsz évvel ezelőtt, nem mernek nyíltan beszélni, annak a legfőbb összetevője, de legalábbis erős motiválója a kibeszéletlen félmúlt, sőt hazugságokkal telepettyezett történelmünk is. Magánemberként csak sejtjük, hogy mi játszódik le itt.
A posztkommunista országokban így vagy úgy, de megnevezték besúgóikat, az akták nyilvánosságra kerültek, a botrányok elültek, a lelkek megnyugodtak.
Ez nálunk nem megy. A rendszerváltozástól kezdve nincs meg hozzá a politikai akarat. Legalább nyolc törvénytervezet, ha nem több változat és nekirugaszkodás jelzi az elmúlt tizenöt évet. Hogy mi lett e javaslatokból? Szinte semmi. Saját átvilágítási papíromat azt sem tudom, hova hánytam el. Nincs jelentősége, a III/III besúgói csak kis szeletét, ám a nyilvánosság számára izgalmas és kézzelfogható részletét mutatják meg a rendszer sátáni működésének. És mivel most már kutathatók a levéltárak minden periódusban, minden politikai vagy magánérdek nyomán kidől egy-egy csontváz a szekrényből. Becslések szerint „1990-ben 21 133 hálózati személyre vonatkozóan 43 983 ügynökkartont tartottak nyilván, az 1989 végén leltárba vett 19 893 operatív hálózati személy dossziéja öt év alatt 4600-ra olvadt” (Magyar Nemzet, Torkos Matild: Ügynökvilág Magyarországon, 2005. március 12.). Hová lett a többi? Nem mondok újat, ha arra tippelek, a hálózat távozó vagy maradó, esetleg átálló tagjai életbiztosításnak tekintették a dossziékat, tehát egyszerűen kiemelték és hazavitték a számukra értékes „valutát”. Adott esetben ezzel lehet zsarolni, kényszeríteni vagy leleplezni az érintettet. Főleg, ha politikus vagy közéleti személy, akkor főnyeremény egy ilyen dosszié.
Semmiféle megtorlás vagy börtön nem járt a besúgásért, de annak nyilvánosságra hozatala viszont annál aggályosabb. A törvények hiánya lehetővé teszi, hogy adott időben, jól időzítve robbantgassák az ügynökbombákat. Persze a beszervezők névsora sem titok, akiket időről időre hangosan hiányolnak. Elég felmenni az internetre, a HVG ügynökdossziéja környékére, és az egész III/III-as főcsoportfőnökség névsorát elolvashatjuk. Akár ki is jegyzetelhetjük, hiszen nem mond senkinek semmit a sok alezredes, ezredes meg őrnagy neve, csak azoknak, akiket ez személyesen érint. Mindenki a besúgókon sajnálkozik. Elterjed divat, mondhatni, trendi. Sokkal kevesebb szó esik, sőt egyáltalán szó sem esik arról, mi lett a besúgottakkal? Szabó Istvánt is megzsarolták, csak találgatni lehet, mivel. A megzsarolt besúgónak, mondjuk ki, a hatalom gavallérosan fizetett. A mi ügynökeink, már akiket megismertünk, kevés kivételtől eltekintve tisztes karriert, elfogadható szakmai pályát, sőt nemzetközi tekintélyt és rangos elismeréseket mondhatnak magukénak. Egyetemi tanár, dédelgetett filmrendező, rettegett kritikus, tévé- és rádióriporterek csőstül, egyházi méltóságok, írók, vezető újságírók. Véleményformálók, akik ténykedésükkel igenis hatottak a szűkebb és tágabb környezetükre.
Már ez is meglehetősen problematikus, de ez szemmel láthatóan meg sem legyinti szellemi életünk kiválóságait. És akkor mi van azokkal, akiket besúgtak, akikről jelentettek, akiket vegzáltak, becsuktak, megfigyeltek sokáig, évekig? Esetleg a „sajnálatra méltó” ügynökeink jelentései nyomán?
Mi van azokkal, akiket miattuk rúgtak ki az egyetemről, akiket fel sem vettek, akiknek az egész pályájuk derékba tört néhány karrierjét mentő besúgó miatt, akik megrekedtek valahol a grádics legalsó fokán, mert nem hagyták beszervezni magukat, vagy éppen azért mellőzték őket, mert az útjában álltak valakiknek? És akik csak sejtették, hogy jelentenek róluk, de nem tudtak ellene tenni semmit? Elszenvedték, túlélték, de lelkileg belenyomorodtak. Most pedig azt látják, hogy a besúgóikat mosogatják tisztára.
Nem dramatizálva a helyzetet, ezek az emberek súlyos sebeket hordoznak, és erre a rendszerváltozás sem hozott gyógyírt, nemhogy kárpótlást. A magyar értelmiség jelenleg is pozicionált és hangadó része igenis kegyeltje és kitartottja volt a pártállamnak. Látványos karrierrel vagy más előnyökkel, kitüntetésekkel, pénzzel, lakással, külföldi utakkal honorálva a kollaborációt vagy a látszatellenzékiséget. És ha kellett, jöhetett a zsarolás is. A diktatúrának voltak durva és lágy módszerei, kire mi hatott. Nem hiszem, hogy sok országa lenne a világnak, ahol az a mondás járja, hogy „kilóra megvenni valakit”.
Kit érdekel amúgy, hogy K. J. bádogos és tetőfedő mit jelentett a szomszédjáról? Annak van igazából mérhető súlya, amit egy közismert közszereplő mond és tesz. Utólag egészen más hangsúlyt kapnak az örökös erkölcsbírók, a folytonos fasiszta veszélyről szónoklók, a magyarokat morális alapon mélyen utálók. Senki ne higgye, amit Horn Gyula (volt karhatalmista) és társai állítanak, hogy itt senkit nem érdekel a múlt, minek ezzel foglalkozni. Hogy ennek a hazug voltát érzékeljük, képzeljük el, milyen lelki folyamatokat indított el a magyar társadalomban az a közlés, hogy 1956 októberében nem a fasiszta restauráció robbantotta ki vérgőzös ellenforradalmat, hanem a végletekig lealázott magyar nemzet életösztönének utolsó percei manifesztálódtak egy jogos forradalomban. Akikről utcákat neveztek el és akik a munkásmozgalmi parcellában feküdtek, hirtelen negatív előjelű figurákká váltak, és akiket kivégeztek, bebörtönöztek, üldöztek, egy csapásra mártírokká, szabadságharcosokká lettek. De a munkás-paraszt hatalomért, meg a szoc. hazáért érdemérmesek gyermekei már elvégezték az egyetemet, s kezdték felváltani a Nékosz csalódott értelmiségijeinek nemzedékét.
Melyik nép bírja a történelmi hazugságok korrekcióját ép lélekkel elviselni?
És a rendszerváltozás – még egyszer mondjuk ki – nem oldott meg semmit. Cselekedni sohasem késő. Ne keressen a politika kibúvókat, ne festegessék ki a besúgók nevét, ne csepegtessen senki egyéni bosszúból vagy taktikából innen is, onnan is eseteket. Tizenöt évvel a rendszerváltozás után hozzanak végre mindent nyilvánosságra. Mindent, ahogy Németországban megtették, és nem omlott tőle össze a német társadalom. De ha nyilvánosságra kerülnek az ügynökök nevei és tettei, kerüljön listára az összes vérbíró, az összes duplanullás ügyvéd neve, az összes korabeli népi ülnök neve, az összes népügyész és igazságügy-miniszter neve, akik társak voltak a nemzet megalázásában és félelemben tartásában. Nevesítsék még egyszer azon elvtársakat is, akik megkapták és hivatalból olvasták is ezeket a jelentéseket. Soha, de soha nem lesz megbékélés, ha a kibeszélés, a katarzis elmarad.
És akik a magánarchívumukban őrizgetik a „zsíros falatokat”, hogy ezzel fogjanak mai napig is embereket, azokat keményen ítéljék el. A szellemi élet kiválóságai meg tartsanak önvizsgálatot, és lépjenek az agaraikkal hátrább.