Nyicsevo

A Tétényi úti Szent Imre-kórház előtt mentőautó várakozik. A sofőr a volánnál ül, negyven év körüli társa az autó mellett ácsingózik, majd komoly hangon megkérdezi: „Te, nem tudod, április 4-e most ünnep?” Talán a sok MSZP-s plakát okozza a zavart, talán a nemtörődömség közös dolgaink iránt.
Tizenhat évvel a rendszerváltozás után vagyunk.
Hatvan évvel ezelőtt, 1946. április 4-én, az első „ünnepnapon” Márai Sándor ezt írta a naplójába: „Április négy. A »győzelem napja«, vagy a »felszabadulás ünnepe«… – valahogy így. Ma egy éve, hogy az utolsó németet is kiverték az oroszok az ország területéről. Az évfordulót trombitákkal, zászlókkal, potya mozielőadásokkal, körmenetekkel ünneplik, város- és országszerte. Ökröt csak azért nem sütnek a Vérmezőn, mert az ökröket időközben nagyrészt elhajtották az oroszok…”
Az író nem teszi hozzá, hogy 1946. április 4-re a liget is kizöldült, s a vurstliban (a szó a német Wurstler – bohóc – szóból ered) ettől a naptól kezdve teljes gőzzel működött a mutatványosüzem. A bódékat kitatarozták, a ringlispíl lovait fényesre pucolták, forgott az óriáskerék, gördült a dodzsem, zörgött a barlangvasút, szólt a zene a Kék Hordó vendéglőben. Ezzel együtt lezárult egy korszak a ligetben is. A város már kezdett eloroszosodni. Már volt „Zsenya” női fodrász és „Davaj” kerékpárküldönc. Sándor Kálmán is hozzálátott, hogy megírja az Idegen szavak szótárát marxista magyarázatokkal. (Nyicsevo – írta a 115. oldalon, ami annyit tesz, hogy: nem tesz semmit…, hogy elvittem az órádat.)
A vurstli publikuma – ahogy egy kikiáltó 1946-ban mondta: szegény és gazdag, boldog és boldogtalan, de önfeledt. „Hát lehet urrak! … Lehet folyvást!” És az egész nem került többe, mint egy villamos árába. A fagylaltos így óbégatott, miközben vaníliás gombócokat formált: „Sárga rigó, kanveréb, jöjjenek csak közelébb!” „Nem látják? Mert nem is akarják!”
A tudósítások azt írták, hogy nem sok változás volt észlelhető a békebeli és az 1946-os vurstli között. Az attrakciók nagyjából ugyanazok voltak, de azért akadt néhány korszerű újítás. Így például az egyik céllövöldében Hitlerre és Göringre lehetett lőni. És egy lövés csekély egy ötöd villamosjegybe került. A pofozógép feje is feltűnően hasonlított Göring marsall fejére…
Elképzelem, mi lett volna, ha a ligeti céllövölde mindig követte volna a történelmi változásokat. Az első világháború után ugyanúgy, mint a második végén. Vagy 1956-ban, amikor például Rákosira, Gerőre és Farkas Mihályra lehetett volna lőni (igaz, lőttek a fényképeikre az utcákon), vagy később Sztálinra, 1990-ben, a magyarországi rendszerváltozáskor pedig…
„Reggel, amíg az ablak előtt a trombiták recsegnek, elgondolkozom, hogyan vagyok ezzel a nappal? – folytatta Márai 1946. április 4-én. – Valahogy úgy, mint athéni Timon Alcibiadesszel, mikor azt mondja neki: »Az istenek veszítsék el Athént győzelmed által! Téged meg azután, ha győztél! Mert arra születtél, hogy a gazokat öldösve, hazámat győzd le.«”
Volt elég április negyedikénk. Nem az emlékezés, hanem a felejtés képessége teszi lehetővé, hogy éljünk. S akkor mit bánom én, ha a ligetben is elrikkantja magát valaki: „Hát lehet urrak! … Lehet folyvást!”