Himnuszunk volt a legfájdalmasabb. Igen, a Himnusz. Az MSZP győzelmi banzájának végén felcsendülő Himnusz. Nem a Magyar Szocialista Munkáspárt, hanem a megújult, jogutód Magyar Szocialista Párt is pár esztendeje még az Internacionáléval zárta magát. A Himnusz ehhez képest félreérthetetlen szellemi hadüzenet volt. Gyurcsány Ferenc jelezte: bizony ennek a fele se tréfa. Mostantól kezdve az MSZP egész pályás letámadásra – copyright Orbán Viktor – törekszik, a lelkek teljes érvényű megszerzésére. Szem nem maradhat szárazon, s az út sem lehet fél, nem állhatnak meg félúton. Könny kicsordul.
A multinacionális nagyvállalatoktól kezdve az egyházakig, a karitatív egyesületektől kezdve a pártokig mindenki a lelkedet akarja, mindenki a lelkedért küzd, olykor nemes, máskor önző célok által vezéreltetve, néha meg a kettő nehezen kibogozható elegyétől hajtva. Lélekmérgezés, avagy világméretű és mérvű lélekhalászat folyik. Legyetek lélekhalászok? Háló az egész világ, eladó és vevő az egész világ és hovatovább a világháló egy nagy agy. A spirituális világhálón, világpiacon eddig, ha valaki nemzeti érzést kívánt „beszerezni”, mondom idézőjelben, akkor csak a jobboldalhoz fordulhatott, hisz ilyen portékát a baloldal nem árult. Ami szoci-val kezdődött, azt a baloldal árulta – legalábbis az előítéleteink szerint, hisz baloldali és jobboldali szociális érzékenység egyaránt létezik – ami pedig naci-val, azt a jobboldal. Miért kell a vásárlónak, a fogyasztónak a szomszédba menni némi magyarságért? – gondolhatta Gyurcsány Ferenc. Ha a forgalomból már kivont Tocsik-koktél mellett Himnusz-csomag is kapható lesz az MSZP-ABC-ben, akkor miért mennének magyarságért a polgárok a Fidesz-diszkontba? Ez úgy is kifejezhető, hogy az MSZP a nemzetet is ki akarja énekelni a jobboldal szájából. Namármost azért szögezzük le: a nemzet egy. A magyarság nem a biblikus Izrael, hogy különféle törzsei volnának. Elvileg tehát akár örülhetnénk is, ímé, megszületett a nemzeti baloldal, a nemzet baloldala. Végre. Ha rosszmájú akarnék lenni, úgy is kifejezhetném magam, hogy végre megszületett a magyar nemzeti szocializmus, de az effajta verbális barbatrükkök nem vezetnek sehová. Deutsch-Für Tamás például a kampány alatt megpróbálta belelátni az „Egy birodalom, egy nemzet, egy vezér” jelszót az MSZP egyik félresikerült szlogenjébe. Másnap Hitler-bajusza nőtt a Gyurcsány-plakátoknak, csak épp a Fidesz amúgy elvesztette a választásokat. Gyurcsány nem Hitler, de azért fűződik a nevéhez egy virtuális holokauszt: 2004. december 5-e. Miért is ne lehetnének a baloldali gondolkodású, csavarodású, érzelmű magyarok magyarok? Ez a lehető legtermészetesebb. Legalább annyira természetes, mint az, hogy a történelem által a határon kívülre teleportált magyarok is magyarok, a testvéreink. A kongresszusi díszvendégként meghívott Himnusz ezért csengett számomra hamisan. Azok, akik másfél éve húszmillió románról beszéltek, baloldali létükre a legócskább jobboldali xenofóbia Le Pen-i hárfahúrjait a magyarság ellen „kipengetve”, azok, akik nem engedték meg, hogy Rúzsa Magdolna magyar-szerb kettős állampolgárként nyerhesse meg a Megasztárt, most Himnusszal zárják soraikat még szorosabbra.
Gyurcsány Ferenc nem ismerte fel, hogy a kettős állampolgárság igenlése nem csak a Trianon által röghöz kötött exodusba kényszerült határon túli magyaroknak jelenthetett volna vigaszt és elégtételt. A kettős állampolgárság baloldali támogatása egyedüli lehetőség volt a baloldal reintegrációjára. Miképp Nagy Imre is egy adott felkent pillanatban megszabadult kommunista előéletétől, úgy a kínálkozó lehetőséggel élve az MSZP is megszabadulhatott volna utódpárti előéletétől. Az ország lerakhatta volna a nemzethez vezető autópálya null-kilométerkövét, lehetett volna közös kiindulópont, közös nevező, s legalábbis a nagyobb frontokon, véget érhetett volna a szellemi polgárháború. Nem így történt, a baloldal kirekesztette a magyarságérzetből a nemzet közel egyharmadát, az országról viszont kiderült, hogy messze nem olyan, mint amilyennek jobb napjaiban a nemzet képzelte. A trianoni hegykoszorúzottságú jobboldali szív – Kárpát-szív-koszorúerek – szerint az ország egy kényszerhelyzet és a nemzet a realitás, míg a baloldal szerint az ország a realitás a maga kilencvenháromezer négyzetkilométerével, a nemzet pedig egy szép illúzió. És lőn így. Ez bejött nekik. Aztán belehúztak, és megcsinálták.
Gyurcsány Ferenc eljövendő országlása, igen, igen. A legfájdalmasabb benne az, hogy felhatalmazással teszi. A dolgozó nép nevében. Gyurcsány Ferenc, népi ülnök. Népsport és Nemzeti Sport. Bizony-bizony a legfájdalmasabb: a legitimitás. Az, hogy a nemzet ellenében valakit-valamit, egy erőt önhatalmúlag emelhet maga fölé a nép. Istenemre mondom, mondta a Hősök terének háttal állva, nagy tömeg előtt Gyurcsány Ferenc. A legfájdalmasabb az, hogy a nemzetkirekesztő politika visszamenőlegesen is népi jóváhagyást kapott. Helyzet van, s ha nincs helyzetfelismerés, akkor a jobboldal esélyei hosszú távra elveszhetnek. Mikola Istvánból akár még afféle anti-Cassandra is lehet, jóslata beválhat, csak épp nem úgy, ahogy ő gondolta. Miért választja konokul és visszatérőleg saját főnökének Lúdas Matyi Döbrögit? Lúdas Matyi önként és dalolva harmadszor is megválasztotta urának Döbrögit. Minimum négy esztendőnk van, hogy megfejtsük, miért.
A szerző író
Tölgyessy Péter vitaindító cikkéhez (Második megintés, Magyar Nemzet, április 29.) eddig hozzászóltak: Kiszelly Zoltán (Taszítások és vonzások, május 3.); Dobránszky János (Piros lap a választásokon, május 3.); Vaszil György (Újragombolni a mellényt, május 4.); Rockenbauer Antal (A helyzet súlyosabb, mint Bokrosék idején, május 4.); Horváth Béla (A kisgazdák szerepe a választásokon, május 6.); Szabó A. Ferenc (A Fidesz hiányzó társadalomismerete, május 8.); Tóth Gy. László (Politikai csendélet a vereség után, május 10.); Kiss Gy. Csaba (Politikai térképünk újabb alakulásáról, május 11.); Halmos Károly (A választást a költségverseny döntötte el, május 11.); Boros Bánk Levente (A Fidesz és a jobboldal három tennivalója, május 12.); Tőkéczki László (Egy körmönfont elemzés margójára, május 12.); Molnár Tamás (A nemzeti radikálisok válsága, május 15.); Nagy Ferenc József (Bennünk van tizenöt százaléknyi voks, május 16.); Csikós Attila (Ilyen arcátlan a történelem, május 16.); Somogyi János (A kegyelmi pillanat elillant, május 17.); Bonifert Donát (Van lehetőség a táborok közötti átjárásra, május 17.); Czakó Gábor (A csodafegyver, május 19.); Bogár László (Orbán Viktor három választási lehetősége, május 19.); Keresztes Lajos (A körítés fontosabb volt a tartalomnál, május 22.); Körmendy Zsuzsanna (Nyolc év parkolópályán nagyon hosszú idő, május 23.); Achs Károly (Akasztás alulnézetből, május 25.).
