Igaz, az utóbbiak e segítséget – hivatalukból kifolyólag – meg is tudják hálálni, ezért van, hogy a gazdaságpolitikai döntések sokkal inkább szolgálják a bankok és multinacionális cégek világának érdekeit, mint azokét a választókéit, akik a politikusokat kormányzati pozíciókba segítették. Ezt igazolja egyébként a Gallup egy több mint egy évtizedes felmérése arról, hogy a nyugat-európai lakosság nagy részének, néhol a többségének az a véleménye, hogy a választások ugyan demokratikusak, de a politikusok nem azt teszik, amit választási kampányukban ígértek. A multik és ezen belül a nagybankok politikára gyakorolt befolyása elég egyértelmű, erről Robert Reich, Bill Clinton volt munkaügyi minisztere is hosszasan értekezett a Financial Timesban (2010. április 25.), amikor a 2010-es kongresszusi választások alkalmával felvetette: épp ideje, hogy a Wall Street (tehát a New York-i bankárok) kivonuljanak Washingtonból (vagyis a törvényhozó és végrehajtó hatalomból). A bankárok ugyanis aszerint igyekeztek finanszírozni a republikánus, illetve demokrata pártot, hogy a kettő közül melyik az, amelyik a 2008. évi pénzügyi válság után kevésbé akarja megregulázni őket.
Ezúttal a festői szépségű osztrák üdülőhelyen, a tiroli Interalpen Hotelben megrendezett Bilderberg-konferencián az amerikai választásokról is szó lesz. Ez ugyan a megvitatott témák közül az utolsó helyen szerepel (igaz, abc-sorrendben vannak), de az összejött neves és befolyásos bankárok és üzletemberek számára bizonyára nem mindegy, hogy ki lesz Amerika következő elnöke. A meghívottak legnagyobb része most is bankár, multinacionális cég vezetője, jelentős, véleményformáló médiumok és kutatóintézetek vezetői, és természetesen politikusok.
Az ismertebb bankok közül képviselteti magát a Goldman Sachs, a JP Morgan, a KBC, a UniCredit, az Európai Központi Bank, és jelen vannak a nagy európai országok legnagyobb bankjainak képviselői is. Az ismertebb vállalatok közül kiemelhető a Siemens, az Airbus, a Fiat, a Royal Dutch Shell, az Alcoa és a Volvo. A média részéről ott van az Európában igen befolyásos Axel Springer (a Die Welt és a Bild kiadója számos egyéb között), a BBC, a Financial Times, a The Economist. Az amerikaiak, akik mindig a meghívottak legnépesebb csoportját adják, most főként a véleményformáló intézmények meghatározó személyiségeivel képviseltetik magukat. Így például a meghívottak között van Henry Kissinger, a valamikori amerikai külpolitikai tanácsadó, a vietnami háború befejezője, James Wolfensohn, a Világbank valamikori elnöke, Robert Rubin, korábbi amerikai pénzügyminiszter és az igen befolyásos amerikai Külügyek Tanácsának (Council on Foreign Relations) társelnöke, valamint számos nálunk talán kevésbé ismert, de befolyásos amerikai agytröszt (közöttük a Hoover Institution, az American Enterprise Institute, a Hudson Institute) képviselője. És természetesen ott van számos volt vagy jelenlegi miniszterelnök, a NATO főtitkára (mert a NATO is napirenden lesz) és számos más befolyásos személyiség. Aligha lehet kétségünk afelől, hogy ha ők valamit elhatároznak, akkor azt végre is hajtják, szavazzon akárkire is az amerikai vagy európai választópolgár.
Igaz, szavazás, határozathozatal a konferencián nincs, de miért is lenne rá szükség? A meghívottak kizárólag saját, jól megfontolt érdekeiket követik, és az egyes témákról folytatott vitákkal azt hangolják össze. És ezek a jól megfontolt érdekek nagyon is összevágnak, hiszen a cél közös: a világ, vagy legalábbis annak nyugati felén való uralkodás fenntartása, ha tetszik ez az alattvalóknak, ha nem. Nem meglepő, hogy a meghívottak között szakszervezeti vezető sem most, sem korábban még véletlenül sem fordul elő. A kétségtelenül rendkívüli képességekkel megáldott Józef Retinger, a Bildenberg-találkozók valamikori megszervezője, aki – ahogy ő maga írja – pusztán arra törekedett, hogy a második világháború után az európai és amerikai vezetők között kialakulófélben lévő bizalmatlanságot enyhítse, aligha gondolta volna, hogy alkotása közel hatvan évvel a halála után az euroatlanti térség sorsát meghatározó fórummá válik.
