A Világbank és visszaélései

Sokszor éppen a hátrányos helyzetű helyi közösségeket sodorják még kiszolgáltatottabb helyzetbe.

A tengerentúli történetírásban csak „a hat bölcsnek” aposztrofált szakértőben közös, hogy valamennyien Amerika keleti partjának elit iskoláiban tanultak, ott kötöttek barátságot, világlátottak voltak, valamint az amerikai üzleti, pénzügyi és kormányzati élet vezetésében épp oly könnyedén váltogatták egymást, mint a jégkorong-válogatott tagjai egy-egy hokimeccs alatt. Javarészt nekik köszönhető Amerika háborút követő külpolitikai elköteleződése: a Truman-doktrínaként ismert feltartóztatási politika, a Marshall-terv, a Berlint megmentő légi híd és az atlanti katonai szövetség életre hívása, valamint a ma ismert nemzetközi intézményrendszer szerkezete, vagyis lényegében az egész modern világ rendje. Ehhez pedig nélkülözhetetlen tartozékként mutatták be a nemzetközi pénzügyi rendszert és annak kulcsszereplőit, a Nemzetközi Valutaalapot, valamint a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bankot, közismertebb nevén a Világbankot.

Ugyanakkor az amerikai kereskedelmi hajózási és vasúti nagyvállalatok éléről, valamint a Wall Street és Washington bankjaiból és ügyvédi irodáiból érkezvén a „bölcsek” a világot nem éppen ideológiai, sokkal inkább az üzleti világ pragmatikus szemüvegén keresztül látták, és így is láttatták Trumannal. Így például a robusztus külgazdasági vállalásokat ellenző kongresszust egy iparmágnásokkal teli bizottság felállításával törekedtek meggyőzni. Valójában pedig alig várták, hogy régóta dédelgetett álmuk valóra válhasson: hazai nagyvállalkozásaik egyre kevesebb akadályt leküzdve léphessenek ki a nagyvilágba. Sőt, az utolsó pillanatokig, egészen 1946 tavaszáig bíztak abban, hogy hiteleken keresztül még Moszkvával is sikerülhet üzletet kötni: ugyanis nekik maguknak is voltak ott üzleti érdekeltségeik még a háborút megelőző évekből. Ők fektették le tehát azokat a síneket, melyeken a globalizáció vasútja mind a mai napig robog. Ebbéli munkájukban pedig kiemelt szerep jutott a Világbanknak.

John McCloy, a „bölcsek” egyike és a Világbank második elnöke fogalmazott úgy, hogy a bank beruházási működése jócskán túlmutat Európa újjáépítésén. Igaza lett. Utódja, Eugene R. Black a Foreign Affairs magazin 1952. áprilisi számában megjelent írásában már nyíltan írt arról, hogy a Világbank valamennyi kontinensen jelen van, és egyfelől olcsóbb hitelek formájában tőkét biztosít a mezőgazdasági és ipari termelés feltételeinek kiépítéséhez, másfelől pedig segítséget nyújt az üzletbarát jogi környezet kialakításához. Nelson Rockefeller, akinek neve bizonyára ismerősen cseng még Amerika rablóbáróinak korszakából, ebben az időben fogalmazta meg javaslatát a Világbankhoz tartozó International Finance Corporation (IFC) megalapítására. Miért is? Nem másért, mint hogy közvetlen vállalatfinanszírozással is segítse az egyes elmaradottabb régiók gazdaságának felpezsdítését. Másként fogalmazva közvetlen tőkebefektetésével és tulajdonosi részvételével, lényegében már a beruházásnak otthont adó államoktól függetlenül ösztönözze a világpiacra kilépő nagyvállalatokat.

Mindez pedig rohamléptékkel kapott egyre nagyobb erőre: működésének fél évszázada alatt mintegy megtízszerezte kihelyezett hiteleinek összegét. A Világbank az évtizedek gyors leforgása során így lépett elő a gazdasági globalizáció fő menedzserévé. Való igaz, hogy a mezőgazdaság gépesítésétől kezdve a legalapvetőbb infrastruktúrák kiépítésén keresztül egészen az elektromos energia hatékony előállításáig a Világbank a fejlődés elemi feltételeihez segítette hozzá a leginkább hátrányt szenvedett régiókat. Működése azonban közel sem közös sikertörténet. Kiváltképpen mióta az IFC saját maga is tulajdonosa a beruházó vállalatoknak, egyre gyakrabban fogalmazható meg ugyanaz a kérdés: valójában kinek az érdekében is cselekszik a Világbank? Segítő kezet nyújt a helyi közösségeknek, vagy inkább láthatatlan kézfogásokkal a világban tevékenykedő nagyvállalatokat segíti?

Egy ilyen beruházás éppen a világ egyik legszegényebb országát, az afrikai Csádot érinti. Az ország délnyugati részében rejlő olajmezők reményt jelentettek a felemelkedéshez. Kitermelési jogáért pedig valóságos verseny kezdődött, és az évezred hajnalán világbanki kölcsön és jóváhagyás segítségével főként amerikai olajvállalatok indították útnak a Csád–Kamerun olajvezeték beruházást, amely a kitermelt kőolajat egy mintegy ezer kilométer hosszúságú, jórészt Kamerun területén húzódó vezetéken keresztül juttatta el az óceánparti Kribi kikötőjéhez. 2003 júliusára a vezeték ugyan megtelt kőolajjal, a helyi lakosok számára a közös haszon mégiscsak tovatűnő remény maradt.

A projekttel összefüggő kutatásaiért Robert F. Kennedy emberi jogi díjjal kitüntetett Delphine Djiraibe ügyvéd szerint amellett, hogy súlyos környezeti és mezőgazdasági károkat okozott, az olajkitermelésből származó haszon félkatonai szervezetek zsebébe vándorolt, és hozzájárult ahhoz, hogy Csád polgárháborúbús helyzetbe süllyedjen. Ennek egyik fő eredője pedig, hogy a kialkudott beruházási feltételek erősen a beruházó vállalatok javára billentek. Így például az úgynevezett „stabilizációs klauzula” még a nemzetközi kötelezettségeket érvényre juttató alkotmányos szabályok alól is mentesítette az olajvállalatokat.

A helyi lakosokat védő emberi jogi garanciákat a szerződések nélkülözték. Persze belátható, hogy a világ legszegényebb lakosait nem túl nehéz ilyen kedvezőtlen alkukba szorítani. Ám az ilyen és hasonló esetek nem csak Afrikát érintik. Egy pár évvel később a kazahsztáni Karacsaganak olajmező-beruházói nagy mennyiségű méreganyagot, így kén-hidrogént és diklór-metánt eresztettek a környezetbe. Megfelelő mérőrendszerek híján pedig a helyi lakosságot éveken keresztül szennyezésnek tették ki. Európa sem menekül: az utóbbi években a világbanki segítséggel épülő koszovói lignitbányák és hőerőmű környezeti ártalmairól folyik heves vita. Dél- és Közép-Amerika őslakos közösségeit pedig az aranykitermelési láz és az IFC által támogatott Newmont Mining bányacég tartja hasonló félelemben.

Lesújtó esetek hosszú sora igazolja, hogy a Világbank sokszor éppen azokat a súlyos hátrányokat szenvedett helyi közösségeket sodorja még kiszolgáltatottabb helyzetbe, melyek szolgálatáért egyébként életre hívták. Mindez persze egyenesen következik abból, hogy a gazdaság legalapvetőbb tételét hagyja figyelmen kívül. Eszerint ugyanis az üzleti vállalatok abban különböznek az emberi közösségektől, hogy erőforrásaikat kizárólag profitjuk maximalizálásának szolgálatába állítják. Nem sok csodálkoznivaló van tehát azon, ha az IFC tulajdonosi, vagyis nyereségérdekeltsége mellett éppen a Világbank tanácsai alapján rajzolják át „üzletbaráttá” egyes régiók szabályozási környezetét, akkor abból bizony sok garancia nem marad a helyi közösségek környezetének, egészséges életfeltételeinek, hagyományainak, értékeinek vagy alapvető jogainak védelmére. Mindemellett a Világbank olyan nemzetközi szervezet, amely a szó szoros értelmében nemzetek feletti. Immunitása miatt sem állami, sem nemzetközi bírói fórum előtt nem fogható perbe, így felelőssége aligha vizsgálható. Helytállásra pedig még nemzetközi emberi jogi garanciák megsértésekor sem lehet kötelezni. Működésének átláthatóságát, ellenőrzését kikényszeríteni ugyancsak nem lehet.

Hetven esztendő eltelt, ám ha Truman elnök ma sietne a Fehér Házba, könnyen ugyanazzal a kérdéssel szembesülne: „Van valami, amit tehetünk önért? Mert most ön az, aki bajban van.” Nyilvánvaló ugyanis, hogy a gazdaság globalizációja csak akkor nyerhet igazolást, ha fő menedzsere is szabadon kérdőre vonható, elszámoltatható. Ahhoz azonban, hogy a világkereskedelem gyümölcseit elsősorban azok élvezhessék, akik saját lakóhelyüket és közösségeiket ajánlják érte, új alapelvekre, és ezek megalkotásához új „bölcsekre” lehet szükség.

A szerző jogász, közgazdász