Apokaliptikus víziók nélkül

Már évtizedek óta előtérben van az európai politikában a bevándorlás és a multikulturalizmus kérdésköre.

Már évtizedek óta előtérben van az európai politikában a bevándorlás és a multikulturalizmus kérdésköre. Itthon a kettős állampolgárság kapcsán 2004-ben megtapasztalt Nagy Demokratikus Uszítás után több mint egy évtizeddel most érte el újra a magyar belpolitika ingerküszöbét, most válik a bevándorlás kérdése az egyik meghatározó belpolitikai kérdéssé. Sokan arra hivatkozva kérdőjelezik meg ennek a kérdésfelvetésnek a jogosságát, hogy amivel szemben állunk, az nem bevándorlási, hanem csak átvándorlási válság. Ám mivel Magyarország nem sziget, hanem az EU tagországa, véleményt kell formálnunk azokról az integrációs problémákról, amelyek Európa nyugati részén évtizedek óta a belpolitikai viták kereszttüzében állnak. A nyugat-európai baloldal kisebbsége képviseli az ottani vélemények egyik szélsőségét, amely szerint mindenkit be kell engedni oda, ahova vágyik, mert mindenkinek joga van ott élni, ahol akar – akik pedig ezzel kapcsolatban a felvetődő integrációs problémákra irányítják a figyelmet, azok „rasszisták” és/vagy „soviniszták”.

Ezen álláspont képviselői nem veszik tudomásul, hogy a korlátlan bevándorlás nem segíti azt a folyamatot, amelynek eredményeként mérséklődhetnének a globális egyenlőtlenségek, vagy – Magyarország esetében – csökkenhetnének a társadalmi különbségek. Ahogy az a felfogás is ellentétes a magyar nemzeti érdekkel, hogy Magyarországra senkit, semmikor, semmilyen körülmények között nem szabad beengedni, ugyanúgy káros és veszélyes az a vélekedés is, hogy az államnak föl kelljen adnia azt a jogát és kötelességét, hogy eldöntse, ki telepedhet le és vállalhat munkát az ország területén.

A liberális oldal elkötelezett híveit szemmel láthatólag hidegen hagyja a tény, hogy a tömeges, kontroll nélküli bevándorlás először is a globális egyenlőtlenségek bebetonozását okozza. Ugyanis azok, akik „emigrálnak”, hogy egy bejáratott panelt használjak, „egy jobb élet reményében”, nagy többségben a magasabban képzett, mobilis, vállalkozó kedvű, viszonylag fiatalabbak tömegei. Ezt mi is tapasztaljuk, ha az EU-n belüli külföldi munkavállalás hazai hatásaira gondolunk. Természetesen nem lehet valakit azért elítélni, mert nem akarja megvárni, míg Banglades olyan szintű béreket tud fizetni, amellyel el lehet tartani egy családot. De azt is látni kell, hogy ha képzett fiataljai elvándorolnak, Banglades sokkal nehezebben fog tudni bekapcsolódni az egyre inkább tudásalapú nemzetközi gazdaságba, hiszen bármennyi pénzt költsön is tehetséges fiataljai képzésére, tudását más, kevésbé rászoruló gazdaságok kamatoztatják majd.

Ezt a folyamatot illusztrálja az alábbi példa, amellyel Sierra Leone külügyminisztere szembesítette Phil Woolast, a brit Munkáspárt bevándorlásügyi államtitkárát. „Az ön országa adott nekem a minap 150 millió fontot infrastruktúra-fejlesztésre, amiért nagyon hálásak vagyunk, de az én gondom az, hogy az érettségizettjeink 90 százaléka az Egyesült Államokban vagy Európában van. Ezzel tudna valamit kezdeni?” Persze van a külföldön keresett és hazaküldött pénznek egy kevés pozitív hatása egy ország államháztartására, de azért ez a hosszú távú megoldástól meglehetősen messze van, és nem szolgálja azt a célt, hogy e gazdaságok megváltoztathassák a nemzetközi munkamegosztásban betöltött helyüket.

Ráadásul a tömeges bevándorlás a célországokon belül is a szociális különbségek növelését eredményezheti, hiszen ellehetetleníti a kollektív bértárgyalást, és csökkenti a bérszínvonalat. Nem véletlenül támogatja a bevándorlást az olcsó munkaerőben érdekelt nagytőke, amely egy fordított kiszervezésnek is nevezhető technikával még hatékonyabban csökkentheti a bekerülési költségeket. Ez a folyamat az alacsony bérezésű munkáknál érezteti legjobban a hatását, ami az Európában kötelezővé tett megszorítás-központú gazdaságpolitikának tulajdoníthatóan együtt jár a szociális juttatások csökkentésével. Ezért, és nem a szavazók rasszizmusa miatt jött fel a második helyre Nagy-Britanniában a hagyományosan munkáspárti északi választókerületekben a brit szélsőjobboldali párt, a UKIP. Tehát ez nem azért van, mert az ottani embereknek nem olyan fejlett az erkölcsi érzékük, mint azoknak az értelmiségieknek, akik „refugees welcome”-mal fejezik ki szolidaritásukat a Facebookon, de az is igaz, hogy ez utóbbi csoport nagy valószínűséggel nem a kárvallottja a társadalmi egyenlőtlenségek ugrásszerű növekedésének.

Nyugaton máshol is ez a helyzet. Németországban például a kilencvenes évek közepe óta folyamatosan csökkent az alacsony keresetű dolgozók reálbére. A bevándorlók ezért – klasszikus baloldali terminológiát használva – egyfajta munkaerő-tartalék hadseregnek tekinthetők, amelynek feladata, hogy biztosítsa a munkaerő-piaci túlkínálatot.

Eddig csak a bevándorlás gazdasági hatásaira tértünk ki, márpedig egy politikai közösség, egy állam nem csak bérekből és juttatásokból, nem csak a költségvetési mérlegből áll. A jóléti állam alapja a nemzeti közösség érzete, az egybetartozás és a kölcsönös szolidaritás megléte, a honfitársaink iránt megnyilvánuló bizalom, amelyre negatív hatással van, ha a nemzeti kohézió csökken. Ilyenkor megnő a bizalmatlanság a társadalom tagjai között, ahogy arról Nyugat-Európa bizonyos helyei tanúskodnak, és amelyek következménye a jóléti juttatások jogosságának megkérdőjelezése lett.

Mindebből nem következik, hogy soha senki se telepedhessen le Magyarországon. Sőt, a jelenlegi tragikus demográfiai mutatók alapján nem ártana tudomásul vennünk, hogy bizonyos számú bevándorlóra az évszázad második felében szükségünk lesz ahhoz, hogy jóléti kiadásainkat fenntarthassuk. Ráadásul a bevándorlás és a letelepedés nem idegen a hazai gyakorlattól, hiszen Magyarország történelme telis-tele van eltérő kultúrájú népcsoportok sikeres integrációjának történetével, legyenek ezek kunok, hajdúk, bunyevácok vagy svábok.

Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy ezeknek a sikeres integrációknak a többségét egy előzetes, felülről jövő állami akarat előzte meg. Ugyanis az államnak feladata, sőt kötelessége eldönteni, ki élhet a területén. Figyelembe vehet sokféle szempontot, például azt, hogy elsősorban a határon túli magyaroknak kellene lehetőséget adni a letelepedésre, vagy azt, hogy a lehető legkisebb kulturális különbség legyen a letelepedők és a többség között, vagy azt is akár, hogy csak magasan képzett emberek jöjjenek, esetleg ennek a képzettségnek az irányát is meghatározhatja.

Azt mondani, hogy az igazság középen van, sokszor gyávaságnak, egyrészről-másrészről érvelésnek tűnik, és sokszor az is. És amikor mind a kormány, mind a liberális oldal apokaliptikus víziókkal terheli a közvéleményt, ez a törekvés különösen olybá tűnhet. De a bevándorlás nem alapvetően és nem minden esetben rossz, bár kontroll nélkül mindig káros. Mértékkel, állami kontroll alatt, szabályozottan és mederbe szorítva ugyanakkor szolgálhatja a nemzet érdekét.

A szerző geográfus,
az LMP II. kerületi önkormányzati képviselője