Az üvegplafonon túl

A Jobbiknak régi önmagát kellene legyőznie a sikeres néppártosodáshoz.

Az ellenszélre a Jobbik mindig is vérbeli radikálisként reagált. A Fidesz, illetve a baloldali törmelékpártok kritikáira élesen vágott vissza, ami nem egy esetben csak visszaigazolta a pártra ragasztott címkéket. Az öncélú villongások pillanatai voltak ezek, mikor egyes képviselők sokat dolgoztak azon, hogy a Vona-féle alternatívák közül az első, vagyis a rétegpárti státusba taszítsák a Jobbikot. Nem tudni, hogy mindez előre körvonalazott stratégia alapján történt-e vagy sem, de annyi bizonyos: figyelmen kívül hagyták a másodlagos pártpreferencia-vizsgálatokat. Ezek már 2010-től kimutatták, hogy a Fidesz-szimpatizánsok egy részének a Jobbik a második kedvenc pártja – vagyis létezik átjárás a két formáció között. A helyenként durva, a közízlést sértő megnyilvánulásaikkal a radikálisok éppen ezt a tábort idegenítették el maguktól, amelynek tagjai 2014-ben így ismét a Fideszre szavaztak. Alighanem Vona Gábornak és a Jobbik racionálisabb vezetőinek fejében született a néppártosodás ötlete, amit a köznyelv – némi gúnnyal – cukiságkampánynak nevezett. A Jobbik stratégái ekkorra már belátták, hogy a rétegpárti jelleggel önmaguk fölé emelnek üvegplafont.

Ma úgy látszik, hogy míg a Jobbik egyik fele minden erővel a konszolidációért küzd, a másik fele képtelen kigyógyulni a párt gyermekbetegségéből, ez pedig az ellenszélben meggyökeresedett eszköz-radikalizmus, ami nem tűr ellentmondást. Lefordítva: a Jobbik még maga sem döntötte el, hogy néppárt legyen, vagy rétegpárt maradjon. Miközben a radikálisok megerősítették a szürkeállományukat, és olyan politikusokat szerepeltetnek, mint Volner János vagy Z. Kárpát Dániel, augusztus végén a Jobbik vezetése ismert értelmiségi szereplőket látott vendégül a kultúra, a tudomány és a sport területéről. A néppártosodás folyamata ez: a rétegpárti státusból kitörő alakulat küzdelme azokért a támogatókért, akiket korábban elidegenített a párt retorikája. Ezzel azonban élesen szemben állnak azok a vadhajtások, amelyek lenyesése egyáltalán nem egyszerű feladat.

Mindenekelőtt azért, mert korántsem csupán a vállalhatatlan karakterekről van szó, hanem egy sokkal általánosabb jelenségről, amit a baloldali pártok fejlesztettek tökélyre, és ma már nyíltan vállalnak: ők nem a kormány egyes intézkedéseit helytelenítik, hanem összességében az „Orbán-rendszer” lerombolásáért küzdenek. Ugyan az internetadó miatt kibontakozó tüntetések világosan bizonyították, hogy a kormányt csak egyes ügyek mentén lehet sarokba szorítani, a teljes letámadás politikáját ma sem adták fel a baloldalon, ahogy a Jobbikban sem. Túl azon, hogy a totális össztűz politikája már eddig is súlyosan károsította a magyar közgondolkodást, és a közbeszéd minőségét, csak a meglévő tábor megerősítésére volt elegendő. Ez pedig valóságos öngyilkosság egy olyan párt részéről, amelynek közel félmilliós potenciális bázisa van a Fideszben elbizonytalanodott szavazók körében. Ők inkább konstruktivitást várnak, nem pedig letámadást azzal a párttal szemben, amelyet másfél éve még támogatásukról biztosítottak. A jobboldali szavazót ugyanis korántsem lehet oly módon elcsábítani, ahogy Gyurcsány pártja a szocialista szavazókkal tette: még nagyobb lendülettel, még nyersebb retorikával és még színpadiasabb akciókkal. Mint eddig minden esetben megfigyelhető volt, a Fidesztől a szavazók egyes ügyek miatt távoznak, de ritkán válnak rendszertagadóvá – pláne ilyen rövid idő alatt.

A Jobbik előtt álló feladat így elsősorban intellektuális jellegű: mennyiben képes a párt egy szakmailag felkészült, kormányzásra kész erő képét nyújtani a választóknak oly módon, hogy vonzóvá váljon a Fideszből kiábrándult szavazók számára. Ez a cél kizárja az öncélú villongásokat. Olyan vezetést kíván, amely csak a szigorúan szakmai érvelésnek hagy helyet a párt képviselőinek megnyilatkozásaiban. Ilyen politizálással ráadásul a Jobbiknak még vesztenivalója sem lenne, hiszen tőle jobbra nincs olyan pártkezdemény, amely a szavazótáborának akár egy töredékét is elorozhatná radikálisabb, netán szélsőségesebb retorikával. A kihívásnak azonban korántsem lesz könnyű megfelelni. Kísértésként a Jobbik előtt nemcsak a saját múltja lebeg, hanem a jelenlegi politikai események – elsősorban a migránskérdés – is, amelyek ismét szélsőségekbe hajló politizálásra ösztönözhetik a pártot. A visszatartó erő itt is csak az intellektus lehetne: az olyan jogi, biztonságpolitikai és szociális érvelés, amely nemcsak a szélsőségektől, hanem a túllicitálástól is mentes.

Amennyiben a Jobbik sikeresen mászná meg a néppárttá válás lépcsőfokait, még a magyar politikai közbeszéd is tisztulna. Ez nem csupán a radikálisokat tenné szalonképessé, hanem a többi pártot is rászorítaná a sérelempolitizálástól mentes, racionális érvelésre és cselekvésre. A magyar politikai életben ma éppen erre lenne szükség.