Egy kellemetlen ember

A magyar érdekek képviselete nem nacionalizmus, hanem a legjobb értelemben vett patriotizmus.

A fenti kifejezést használta egy német politikus, amikor Magyarország jelenlegi miniszterelnökéről beszélt. Nem részletezte, miért tartja Orbán Viktort kellemetlennek, de a gondolat szöget ütött a fejembe. Elhatároztam, kiderítem, miért is gondol ma valaki Németországban a magyar kormányfőre mint a „kellemetlen emberek” egyikére.

Hogy az elején kezdjük, talán érdemes a 2002 és 2010 közötti időszakra visszatekinteni, amikor Orbán Viktor és pártja, a Fidesz nem volt hatalmi pozícióban. Magyarország 2004-ben csatlakozott az Európai Unióhoz, de a kormány hozzáállása az EU-hoz és annak vezető tagállamaihoz már a 2002-es kormányváltástól kezdve a tagság utáni magatartásukat vetítette előre. A csatlakozást követően Magyarország elméletileg – a többi uniós országhoz hasonlóan – egyenlő fél lett. Ezt a tényt sajnos senki sem közölte Németországgal vagy az Európai Bizottsággal, akik mind Magyarországra, mind a többi, később csatlakozott posztszovjet országra mint megtűrt, de nem feltétlenül egyenrangú partnerre tekintettek.

Azt hiszem, valahol itt és ekkor kezdődött az az út, amely az említett külföldi politikus által használt jelzőhöz vezetett. Ugyanis a két Fidesz-kormány közötti időszakban a magyar kormányok az Európai Bizottság vagy Németország „Ugorj!” felszólítására mindig csak azt felelték: „Milyen magasra?” Magyarországot úgy könyvelték el, mint egy kedves, szívélyes, alkalmazkodó, hűséges vazallus-szövetségest, aki még büszke is arra, hogy azt csinálhatja, amit mondanak neki. Ezzel mindenki jól megvolt, kivéve Orbán Viktort, aki már ebben az időben is több olyan kritikus véleményt fogalmazott meg, amely vélemények kiváltották az Európai Bizottság vagy az effektív működésében csak a Nagy Népi Hurálhoz hasonlítható Európai Parlament nemtetszését.

Aztán jött a kormányváltás, és a magyar nép azt a megbocsáthatatlan bűnt követte el, hogy kétharmados többséget szavazott meg a Fidesz–KDNP-szövetségnek. Ebből persze az következett, hogy Orbán Viktor kormánya végre tudta hajtani azt a programot, amit korábban megígért. Ennek több eleme nem tetszett sem a kiváló nyugati kapcsolatokkal bíró hazai ellenzéknek, sem a Magyarországot nem éppen egyenlő félként kezelő európai szövetségeseknek. Utóbbiak közül többen már azt is botrányosnak tartották, hogy az Orbán-kormány teljesítette választási ígéreteit, amelyek a magyar szavazók többségének tetszettek ugyan, de Nyugat-Európa egyes kormányainak már kevésbé.

Nyugat-Európában a politikailag korrekt beszéd meghatározó tényező lett. Az olyan szavak nélkül, mint demokrácia, egyenlőség, fenntarthatóság, szolidaritás, társadalmi felelősségvállalás, melegbüszkeség, európaiság, multikulturális együttélés, elképzelhetetlen sok politikus napi diétája, és nehezen tudják elfogadni, hogy vannak olyan pályatársaik, akik ilyen szólamok állandó hangoztatása nélkül képzelik el politikai tevékenységüket. Orbán Viktor pedig egészen más szótárt használt. Már szóhasználata is „kellemetlen” némely, sablonokat ismétlő politikusoknak.

Jean-Claude Juncker, aki korábban bírálta a magyar hatóságok bevándorláspolitikáját, azt vallja a legfontosabb kérdésnek, hogy vajon az európai országok össze tudnak-e fogni a bevándorlás ügyében, a közös európai cél megvalósítása érdekében. A baj csak az, hogy egyelőre még egy homályos európai cél sincs, nemhogy egy olyan irány, amely mögé összefogást lehetne toborozni. Ellentétben az Európai Unióval, Orbán Viktornak világos és egyértelmű elképzelése van a bevándorlók áradatának kezelését illetően. Mindenre elszánt embereket nem lehet valamilyen kényszerítőeszköz nélkül jobb belátásra bírni. A magyar kormány határzárat épít a magyar–szerb zöldhatáron, hogy a potenciális migránsokat a legális határátkelőhöz terelje. Az elképzelés lényege a menedékkérők regisztrációja, a kérelem gyors elbírálása, a temérdek menekültstátust nem érdemlő migráns visszafordítása.

Logikusnak tűnő és belátható időn belül megvalósítható terv ez, amely minden európai ország érdekét szolgálja. Sajnos sok külföldi politikusnak ez a megközelítés sem tetszik. Amit világosan látni kell, az az, hogy az Európai Unió vezető politikusainak vagy fogalmuk sincs a probléma nagyságáról, vagy kétszínű módon bűnbakot keresnek saját inkompetenciájuk eltitkolása érdekében. Az egyik oldalon Magyarországon – és nem a semmit sem cselekvő Görögországon – kérik számon a schengeni egyezmény és a dublini rendeletek betartását, a másik oldalon pedig hangosan fújják a migránsokat hívó kürtjeiket. Az elmúlt hetek óriási migránsáradatának legfőbb okozói a német kancellár által tett kijelentések voltak.

Orbán és Juncker legutóbbi nézeteltérése a kötelező kvótarendszer ügyében történt. Juncker úr először pár tízezer, majd ennél sokkal nagyobb számú bevándorló kötelező kvóta szerinti szétosztását javasolta a tagállamoknak. Miközben sokan bólogattak, a magyar miniszterelnök megkérdőjelezte ennek a nevetséges ötletnek a létjogosultságát. A migránsok százezrével tódulnak be az Európai Unióba.

Hogyan lehet akármilyen szétosztásról beszélni, mielőtt az EU és Magyarország képes lenne megvédeni a határait? Hogyan lehet kvótáról és számokról beszélni, mielőtt ismernénk a probléma nagyságrendjét? Emellett egy óriási elvi dilemma elé állítja az összes, nemzetállamot kívánó politikust minden újabb „kötelező” utasítás Brüsszel részéről. Aki a nemzetállamok Európáját képzeli el az Európai Unión belül, az minden bizonnyal elveti Brüsszel újabb csendes lopakodását az európai egyesülés felé.

Miután valószínűleg észrevette a német menekültpolitika eddigi irányának teljes csődjét, a kancellár asszony úgy nyilatkozott, hogy az Európai Unióba belépőknek be kell tartaniuk a belépés és a regisztráció szabályait, majd integrálódniuk kell a társadalomba. Semmiképpen sem alkothatnak szuverén, elkülönült közösségeket.

Ragyogó gondolatok. A baj ezzel csak az, hogy amint azt Magyarország példája is mutatja, a bevándorlók nem hajlandók elfogadni semmilyen rájuk vonatkozó törvényt, rendeletet vagy útmutatást. A jelenleg már Németországban élő mozlim közösségek nem integrálódnak a német társadalomba, és nem is hajlandók semmilyen erőfeszítést tenni azért, hogy – mint azt Merkel asszony szeretné – európaiak legyenek. Állítólag az őrület definíciója az, hogy újra és újra megismételjük azokat a cselekedeteinket, amelyekről már bebizonyosodott, hogy nem működnek.

Nemcsak az egyenes beszédet preferáló magyar miniszterelnök, de maguk az európai társadalmak sem értették világosan a német kancellár eredeti irányvonalát. Aztán kiderült, hogy a német munkaadók egy emberként követelnek több, alacsony fizetésért dolgozó, lehetőleg képzett, fiatal munkaerőt a német gazdaság további fejlődése érdekében. Ezért hajlandók eltérni még azoktól az Európai Unióban és az Egyesült Államokban elfogadott judeokeresztény társadalmi és nemzeti normáktól is, amelyekben nemcsak a magyar miniszterelnök, de a népesség jelentős része is kitartóan hisz. Szörnyű, hogy a következményekre Orbán Viktornak kell figyelmeztetnie európai testvéreinket.

Minden miniszterelnök feladata, hogy elsősorban a saját népe érdekeit képviselje. Még akkor is, ha ez a magatartás más országok politikusainak a szemében őt egy kellemetlen emberré teszi. Az ország karakterének, népességének, hitének, potenciáljának védelme nem nacionalizmus, hanem a legjobb értelemben vett patriotizmus. Ezekért az elvekért megéri még akár kellemetlennek is lenni.

A szerző amerikai magyar üzletember, ügyvéd