Egységes Európa, vagy szegény Kelet-Európa?

Szolidaritást követelnek a perifériával nem szolidáris gazdag uniós államok.

A mostani menekültválság elsősorban az Európai Unió válsága. A több mint félmilliárd lakosú, a világ ma is (egyik) legfejlettebb térsége öszszeomlik, belső táborokra szakad, mert az összlakosságának kevesebb mint 0,1 százalékát kitevő „tömeggel” kellene valamit csinálnia. Nincs mersze a határait megvédeni – mert az politikailag nem lenne korrekt –, de nincs ereje és akarata egységes európai döntéseket hozni. A menekültválságnak van azonban egy nagyon fontos tanulsága: a keleti és nyugati (az új és régi) tagállamok közötti különbségek ma is léteznek. A brit The Economist e különbségeket a mentalitással magyarázta, mondván: egy évtizedeken át bezárt, elzárt, homogén, a világra kevéssé nyitott térség jobban fél az idegentől, a mástól, mint az a Nyugat-Európa, ahol a multikulturalizmus már nem is annyira program, hanem realitás. (Ezt az értelmezést erősíti, hogy például Németországban is ott gyakoriak a menekültek elleni támadások, ahol alig vannak külföldiek: azaz a keletnémet területeken. A neonáci NPD-nek semmiféle bázisa nincs azokban a nyugatnémet nagyvárosokban, ahol elvileg fennállna a párt által ostorozott „elidegenedés” veszélye.)Azonban az Economist elemzése – azon túl, hogy felettébb klisészerű, és különféle, a kelet-európaiakkal szemben élő sztereotípiákra támaszkodik – azért is legfeljebb csak féligazság lehet, mert nem veszi észre, hogy nemcsak Kelet-Európa nem kér a menekültekből, de a menekültek sem kérnek Kelet-Európából. Ez pedig éppen arra a súlyos problémára világít rá, amivel szintén semmit nem akar kezdeni az Európai Unió: a keleti és nyugati (az új és régi) tagállamok közötti irdatlan jóléti különbségre. Hiába illik a varsói neoliberális kormányt dicsérni, vagy a szintén neoliberális (az országaikat nyomorig megreformáló) balti államokat példaként állítani a „csúnya” Budapest vagy a még mindig „túl etatista” Zágráb, Ljubljana elé – ahogy azt a nyugati elemzések rendre teszik –, ki kell mondani, hogy egyetlen új tagállamnak sem sikerült a rendszerváltás utáni huszonöt és az EU-csatlakozás utáni tíz évben behoznia lemaradását akár csak a legszegényebb régi EU-tagállamokhoz képest. (Se a neoliberális, se az unortodox, se az etatista út erre nem alkalmas, mert pusztán önerőből Kelet-Európa sohasem fog kijönni nyomorából.) A nyakig válságos Görögországban egy kétgyerekes család nettó jövedelme még mindig másfélszer több, mint egy cseh vagy szlovén kétgyerekes családé (a térségben ugyanis nem a „példás” lengyeleknél vagy baltiaknál, hanem a cseheknél és szlovénoknál keresnek még a legtöbbet az emberek), és majdnem háromszor több, mint egy kétgyerekes magyar családé.Ezt a szegénységet, nyomort a menekültek is látják, így teljesen ésszerű reakció a részükről, ha tovább akarnak állni. (Arról, hogy ez a menekültkérelmükkel összefér-e, e helyütt most nem szólnánk. Amúgy nem fér össze.) A menekültek tehát látják azt, amit Nyugat-Európa az elmúlt tíz évben képtelen volt észrevenni és kezelni: a kelet–nyugati különbséget. Nem lehet egységes Európát akarni – így akár egységes menekültjogi rendszert, egységes kvótarendszert bevezettetni –, ameddig az élethelyzetek olyannyira eltérők, mint ma az EU-ban. Szingapúr és Szomália sem tudna közös országot alkotni, és nem a földrajzi vagy kulturális különbségek miatt. Egy közös politikai egységhez – így az európai konföderációhoz – nem elégségesek a közös jogi alapok, de a még sokszor könnyes szemmel meghivatkozott közös európai kultúra sem. Egy közös államnak az egyik legfontosabb feltétele az, amit a német alaptörvény ekként fogalmaz meg: „az élethelyzetek hasonlósága”. Németországon belül emiatt nem alakulhatnának ki olyan éles különbségek, mint amelyek ma Európát széthasítják. Emiatt nem jut Görögország sorsára például a sokkal jobban eladósodott Bréma tartomány – mert van szolidaritás, és kisegítik a gazdagabb tartományok a szegényebbeket –, és ezért élnek a keletnémetek sokkal magasabb életszínvonalon, mint a többi kelet-európai, mert tényleges, óriási pénzügyi segítséget kaptak, és nem olyan kevéske alamizsnát, amit ma az EU szétoszt a keleti tagállamok között. Annak összege ugyanis olyan alacsony, hogy abból Kelet-Európa soha nem fogja még Dél-Portugáliát sem utolérni. (Ezért nem kell semmiféle hálát érezni az EU-s támogatások kapcsán: egyrészről azokhoz nekünk jogunk van – jogért pedig nem szokás hálálkodni –, másrészről azok meg sem közelítik akár a Marshall-segély, akár a görögöknek, portugáloknak, spanyoloknak, keletnémeteknek juttatott egykori támogatásokat.)Persze ennek megváltozásához arra is szükség lenne, hogy az európai költségvetés ne csak az európai össztermék kevesebb mint egy százaléka, hanem legalább negyede felett (mint az USA-ban) rendelkezzék.A nyugati politikusok ma szolidaritáshiánnyal vádolják a nyomorgó Kelet-Európát. A nyomorgó Kelet-Európa pedig tényleg nem szolidáris – leginkább önmagával nem szolidáris, de ennek oka az, hogy az EU nem segíti azon jövedelmi különbségek megszüntetését, amelyek a mai Európai Uniót működésképtelenné teszik.Kelet-Európának éppen ezért nem a nemzetállami szuverenitásért kellene csapkodnia Brüsszelben az asztalt – mert a nagy szuverenitásukkal legfeljebb körbekeríthetik saját nyomorukat, de kijutni nem tudnak belőle –, hanem éppen azon föderatív Európát kellene szorgalmazniuk, amely e különbségeket mérsékelné (egységes európai költségvetéssel, egységes adó- és szociális politikával stb.). Kelet-Európa azt hiszi, hogy szabadságharcot folytat, amikor saját szuverenitását védi Brüszszelben. Holott csak jószolgálatot tesz azon nyugat-európai államoknak és cégeknek, amelyek – az olcsó munkaerő miatt – felettébb érdekeltek a kelet-európai „szuverenitás” (értsd: nyomor) fenntartásában, és semmitől sem tartanának jobban, mint egy tényleg szociális és szolidáris Európától.Orbán Viktornak például a bajor CSU-val sem abban kellene egyetértenie, hogy nincs fontosabb és szebb dolog a világon, mint a nemzetállami szuverenitás (azaz a bajor jólét és a magyar nyomor fenntartása), hanem inkább – ha már szabadságharcos – azt kellene megkérdeznie, miért keres harmadannyit egy győri munkás, mint egy ingolstadti ugyanazért a munkáért. (És ha megértjük, miért keres egy győri munkás harmadannyit, mint egy ingolstadti, azt is megértjük, miért is támogatja a CSU és a müncheni kormány olyan nagyon a budapesti vezetést.) A nemzetállami szuverenitással valóban távol lehet tartani a menekülteket – de el kellene gondolkodni mind Keleten, mind Nyugaton arról, hogy mennyire egységes egy olyan EU, ahol a menekültek is pontosan tudják: élni csak a nyugati tagállamokban érdemes. Jó lenne, ha a kelet-európai térség ezért is szólna Brüsszelben. És jó lenne, ha akkor, amikor szolidaritásról beszélünk, nemcsak a menekültek, de a győri munkások is eszükbe jutnának a nyugat-európai politikusoknak.A szerző jogász, újságíró