Gyilkos ölelkezés, halálos mulasztás

Az 1939. szeptember 1-jén kitört háborúért nem kizárólag Németország volt felelős. A kommunista és a nemzetiszocialista célok a történelem esszenciális sűrűjében találkoztak.

A kommunista és a nemzetiszocialista célok a történelem esszenciális sűrűjében találkoztak. A német „élettér” és a szovjet terjeszkedés azonos rezgést produkált a kritikus 1939–41-es években. Ennek végzetes mementója a Hitler–Sztálin-szövetség. A döntés sokrétű volt: felosztotta a két birodalom között Közép-Európa egy részét (Lettországot, Észtországot, Litvániát, Lengyelországot). Biztosította Németország keleti határait, kizárva a kétfrontos háborút. Sztálin abban bízott, hogy Németország nyugatra fordul, és ez legyengíti ellenségeit, megvalósuláshoz segítve a lenini álmot.

Ezen a ponton érintenünk kell a harmadik felelőst. Ez pedig a versailles-i világot Közép-Európára erőltető globalista erőközpont. A század első felében még úgy tűnt, ennek erős bástyái Párizs és London. De már a harmincas évektől érződött, hogy ez csak a látszat. A Közép-Európára kényszerített állapotok tarthatatlanságát végül maguk is belátták. Chamberlain brit miniszterelnök békét akart, miként szinte mindenki a globalizmus áldásait élvező és nyögő világban. A brit miniszterelnök München utáni hírhedt papírlengetése a reptéren („biztosítottam a békét”) szimbólummá vált. Egy gyilkos mulasztás szimbólumává. Az ellenzék opponált, Churchill elemében volt. – Háborút! Ha nem nyerjük meg, akasszanak fel! – ilyesmiket beszélt.

Hitler újabb követelésekkel állt elő, amelyek a britek és a franciák felkorbácsolt önérzetét, valamint a lengyelek biztonságérzetét sértették (fő elemük az extraterritoriális vasúti és autópálya-kapcsolat volt lengyel területen keresztül a Németországtól elszeparált Kelet-Poroszországgal). A nyomást mindkét fél fokozta. Nagy-Britannia és Franciaország végül „biankó” garanciát nyújtott Lengyelország határaira. Közben a brit–szovjet és a német–szovjet alkudozás párhuzamosan folyt. De Chamberlain Sztálinnak nem ajánlhatott annyit, mint Hitler. Majd később Churchill megtette.

Hitler 1939 májusában közölte a vezérkarral, hogy Lengyelország megtámadása elkerülhetetlen; az előző hónapban jelentette be Chamberlain a garanciaszerződést, ami megmerevítette a lengyel álláspontot. A Szovjetunió két évtizede készült az újabb támadásra. E kettő eredménye lett a Hitler–Sztálin-szövetség 1939. augusztus 23-án. Ekkor a britek lemaradtak. Hitler is, Sztálin is féktelenül örült. Gyilkos ölelkezés volt ez. Egy hét múlva Hitler parancsot adott a támadásra. Ezt követően, szeptember 17-én Sztálin is megindította a Vörös Hadsereget. A lengyel ellenállást megtörték. Ekkor a német és a szovjet katonák még összeölelkeztek. Közben Nagy-Britannia és Franciaország hadat üzent Németországnak. Hitler észre sem vette, hogy újabb világháborúba sodorta Németországot, a versailles-i rendszer pedig a világot.

Sztálin és Hitler valóban felosztották Közép-Európa északi részét. Hitler nem számított a nyugati hadüzenetre. Ráadásul a britek – zseniális, bár kétes erkölcsi értékű húzással – a Szovjetuniónak nem üzentek hadat. Ennek ellenére 1939–40-ben a német–szovjet frazeológia szerint az agresszor Nagy-Britannia és Franciaország volt. A II. világháború a mai közmegegyezés szerint 1939. szeptember 1-jén kezdődött. A francia kapituláció és a német sikerek után, 1940 novemberében Sztálin újabb követelésekkel állt elő, köztük Magyarországra, Romániára, Bulgáriára, Törökországra és az Indiai-óceánra tekintő „érdekszférával”. Hitler ezt megtagadta, és kiadta a parancsot a Szovjetunió elleni fellépés előkészítésére, megelőzendő a sztálini támadást.
Adatok szerint a szovjet támadás 1941. július elejére volt időzítve.

Az ezt megelőző hónapokban a szovjet–német pozícióharc a Balkánon folyt. Ebbe sajnos Magyarország is belekeveredett, aminek drámai eseménye volt Teleki Pál miniszterelnök halála. (Hazánk világháborús szerepétől most szándékosan nem szólunk.) Közben már alakulóban volt egy antifasiszta szövetség: a brit–amerikai–szovjet. Mint kiderült, Közép-Európa szovjet érdekszférának minősült, mint ahogy ezt 1944 decemberében Sztálin és Churchill rögzítette is (Roosevelt a távolban bólogatott). Ezzel a globalizmus erőközpontjai „a demokráciáért küzdő hatalomnak” ismerték el Sztálin kommunista birodalmát. Ez annál is inkább érdekes, mert a nemzetiszocializmus és a kommunizmus is jelentős hatással volt a globalizmus által uralt világra. Londonban és Washingtonban tehát a kommunizmust tartották a kisebbik veszélynek, s ez a döntés figyelemre méltó bölcsességet hordoz.

Amerika azonban nem sietett az európai hadszíntérre. Megtehette volna már 1942 tavaszán! Sztálin – felismerve a Harmadik Birodalom elképesztő erejét – kérte és követelte a „második frontot”. Mennyi minden másként alakulhatott volna, ha ez 1942 elején megvalósul! Ez is halálos mulasztás volt. Az Egyesült Államok számára a Távol-Kelet volt a fontosabb. Európában csak akkor vetett be jelentős szárazföldi erőket, amikor felrémlett a Vörös Hadsereg varsói, berlini, párizsi megjelenése 1944 júniusában.

1939. szeptember 1-je az emberiség egyik legsötétebb napja volt. Felmérhetetlen és máig megemészthetetlen károkat okozott emberi életben, lélekben, szellemiekben és anyagiakban. A győztesek – a szovjet birodalom és a globalizmus erőközpontjai – ünnepeltek. Az előbbi a haza megvédését és a birodalom jelentős megnövelését, az utóbbi a valódi felszabadulást és a szabadság adta lehetőségeket. Az emberiség pedig egy rémálom végét. De a hosszú hidegháború, a meglepő gazdasági folyamatok (a gyarmatbirodalmak szétesése, Németország, Japán, majd Kína felemelkedése, Oroszország süllyedése), s még inkább a mai hatalmi harcok összezavartak mindent.

Kit hívnak meg és kit nem a normandiai partraszállás megünneplésére, Moszkvába, Pekingbe, Auschwitzba? És ki nem megy el? Szánalmas, sőt szégyellnivaló érvek mindenütt. Több tiszteletet az áldozatoknak! Az összehúzódott emlékezetet pedig, amely e háború értékelésénél kizárólag győztesekre és vesztesekre, bűntelenekre és bűnösökre osztja a világot, hagyjuk a menthetetlenül elbutítottak parádéira.

A szerző történész