A posztliberalizmus esélyei

Olyan absztrakciókban gondolkoznak, amelyek mögött nincsenek időtálló emberi tapasztalatok.

Igaza van Szent-Iványi Istvánnak abban, hogy a liberalizmust sok olyan vád éri, amely sem logikailag, sem pedig történetileg nem állja meg a helyét. Ezekkel nem is érdemes foglalkozni. A liberalizmus elmélete azonban megalapozottan is bírálható – ami persze nem vonja kétségbe azon történelmi erényeit, amelyekre a hozzászólásában Csejtei Dezső jogosan utalt. Konzervatív nézőpontból a legsúlyosabb hibái közé tartozik – a spiritualitás iránti érzéketlenséggel együtt –, hogy olyan absztrakciókban gondolkozik, amelyek mögött nincsenek időtálló emberi tapasztalatok; Roger Scruton fogalmazásában „a liberálisok világa élettelen csontvázakhoz hasonlít, melyekről az élő szövetet lenyúzták”. Emberfogalma is ilyen lecsupaszított, életidegen absztrakció, univerzalitásigénye pedig nem számol azzal, hogy az egyéni és közösségi törekvéseknek konkrét, partikuláris kötődések adnak tartalmat. Ezért kényszerül a liberalizmus arra, hogy folyamatosan háborút vívjon a valósággal.

E sor folytatható lenne, utalva a politikai és a gazdasági liberalizmus közötti fontos különbségekre is, de most inkább arra az alapvető ellentmondásra térek ki, amelyet – teljes joggal – Csizmadia Ervin is az előtérbe állít, s amelyet Szilvay Gergely is meggyőzően elemez. Ez pedig a liberalizmus emblematikusként kezelt „toleranciájának” a kérdése, amely a liberalizmus alapértékéhez, „mageleméhez”, a pluralizmushoz való viszonyt érinti.

Kevés gondolkodó adott erről alaposabb kritikát a spanyol–amerikai George Santayanánál. A XX. század első felében alkotó neves konzervatív filozófus abból indult ki, hogy a modern liberalizmus a szabadságot össze kívánja kapcsolni a „haladással”. Hogy mit is tekint a liberalizmus „progressziónak”? Az ismert válasz erre úgy hangzik, annak a biztosítását, hogy mindenki a saját elképzelései szerint cselekedhessen. Santayana joggal mutat rá: a liberalizmus e felfogása – első rátekintésre – akár egyszerű jóindulatként, „kedvességként” is leírható lenne.

Csakhogy Igen gyakran sokan, esetenként akár a többség is olyan felfogást képvisel, olyan értékrendet választ, ami a liberálist felháborítja. Ekkor pedig azonnal kiderül, hogy a látszat – és a doktrína – csal, a liberális ugyanis nem azon az állásponton van, hogy mindenki legyen boldog, ahogy akar, hanem azon, hogy az ő elképzelései szerint legyen boldog. S mivel a liberális egyúttal reformer is, megpróbálja az embereket úgy megváltoztatni, hogy elfogadhatók legyenek a számára. A morális élet fogalmába innentől fogva már nem fér bele, hogy az emberek különböző módokon keressék a boldogságukat: senki sem kívánhat mást, mint amit a „legjobbak” kívánnak. Ha nem a liberális elvárásai szerint cselekszel, nem pusztán „más” vagy, hanem elmaradott, sőt perverz – napjaink divatos kifejezésével: nem „eurokonform”. A klasszikus értelemben vett szabadság tehát túl sok szabadságot adott a modern liberális szerint – vonhatjuk le Santayanával együtt az elkerülhetetlen következtetést. A modern liberalizmus a szabadságot alárendeli az akár erőszakkal is megvalósítandó haladásnak – s ezáltal el is veszíti. Ez a liberalizmus a konzervatív filozófus szerint „olyan mértékben üresítette ki a szellemet, amennyire még egyetlen más korszak sem tette”.

Túl sok sötét festéket kevert a pesszimista Santayana az általa festett képbe? Erről lehet vitatkozni, ám az érvelés jól mutatja, hogy – Csejtei Dezső fordulatával élve – a liberális gentleman már a múlt század első felére elveszítette toleranciáját. S cáfolhatatlan tény, hogy a liberalizmus azóta sem tudott túllépni ezen az ellentmondáson. A liberálisok nem hivatkozhatnak hitelesen a pluralizmusra mint alapértékre úgy, hogy közben bizonyos értékeket a pluralizmus fölé helyeznek, és rájuk alapozva jogot adnak az intoleranciára. Az ezredfordulóra pedig a liberalizmus a „political correctness” révén, az embereket megnevelő „terapeuta állam” kialakításával igazi inkvizítori gépezetet teremtett ehhez! (Szent-Iványi Istvánnal ellentétben bizonyos vagyok abban, hogy a „poszthatvannyolcas” baloldal szellemisége nem választható el a modern liberalizmustól.)

Itt rejlik tehát a kudarc oka, ezért nem tudja a liberális demokrácia a maga által keltett igényeket kielégíteni. Van-e vajon esély a liberalizmus „konstruktív továbbfejlődésére”? Nemigen tudok osztozni Csizmadia Ervin rokonszenves optimizmusában, ehhez ugyanis a liberalizmusnak az önazonosságát kellene megváltoztatnia. S a megfigyelhető változások iránya egyébként sem ebbe az irányba mutat. A mai liberalizmus nyilvánvalóan nem azonosítható azzal, amelyet Ortega y Gasset oly nagyra értékelt, s amely a XIX. századi magyar nemzeti liberalizmus alapját is alkotta. Joggal utal arra Szilvay Gergely, hogy a „klasszikus” liberalizmus szabadságelvűségét egyre inkább az egyenlőség „progresszív” gyökerű követelése váltotta fel, összekapcsolódva az „elismerés” iránti igénnyel, amely elvezetett annak a deklarálásához, hogy „minden kultúra azonos értékű”. Abban egyetértek Szent-Iványi Istvánnal, hogy a liberalizmus sosem bátorította az etnikai elkülönülést, ám a szélsőséges relativizmus kanonizálásával, a fentebb említett elv felkarolásával mégis hozzájárult ahhoz, hogy a bevándorlók integrációjáról a multikulturalizmus nevében lemondó államokban etnikai gettók alakuljanak ki.

Emlékezetes, hogy Francis Fukuyama a bipoláris világrend szétesésekor, 1989-ben kijelentette, a történelem véget ért, mert a liberalizmus végső győzelmet aratott. Mekkora tévedés! Nem ismerte fel, hogy a század végére már összeomlott a „felvilágosodás terve”, a modernitás „projektje” – a liberalizmust is maga alá temetve. A liberálisok zöme nem ébredt a tudatára annak, amit Tamás Gáspár Miklós – éles szemmel – már a kilencvenes évek közepén így fogalmazott meg: „A kommunizmus összeomlása megértette velünk, hogy ellenfele, a nyugati liberalizmus szintén összeomlott”. Az új nemzetközi világrendet sem a „liberális internacionalizmus”, hanem kizárólag a Hans Morgenthau nevével fémjelzett „realista iskola” elvei alakítják, az érdekalapú hatalmi szempontok. Mint egyébként mindig A szűkülő erőforrásokért folytatott küzdelemben a jövő, amint arra Kardos Gábor is utal cikkében, bizonyára nem a liberális értelemben vett szabadság bővülésének fog kedvezni.

Kétségtelen, hogy a liberalizmusnál vannak rosszabb rendszerek. De ne feledkezzünk meg arról, hogy a túlhajtott liberalizmus a rend és a társadalmi harmónia alapjainak a megkérdőjelezésével kulcsszerepet játszhat a rosszabb változatok hatalomra jutásában! Hogy akkor mi lehet a liberalizmus kívánatos jövőbeli szerepe? Scruton szellemes kifejezésével: „állandó javítókulcs a fennálló valósághoz”. S ez, ha belegondolunk, végtére nem is csekélység.

A szerző történész