Nem túl bizalomgerjesztő, amikor látványosan egy-egy politikai szereplőhöz kötődik egyes kulturális intézmények boldogulása. Amennyiben a pártfogó pályája vagy érdeklődése más irányba fordul, az intézmény megnézheti magát. Nem egy példát látunk erre, miközben tudjuk: a kultúra elsősorban nem rövid távú projektekre épül. Többnyire évek kellenek, mire egy jó kezdeményezésnek meglátszik az eredménye.
Legutóbb az új íróiskolával, a Szőcs Géza miniszterelnöki főtanácsadó által kilobbizott Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft.-vel kapcsolatban alakult ki nagy vita arról, vajon miért kijárásos rendszerben működik a közpénzek elosztása a kultúra területén. A történet az érintettek – vagyis az összes írószervezet – szempontjából arról szólt, miért nem ők kaptak pénzt. A teljes kulturális élet szempontjából viszont arról is, mennyire szolgálja a kiszámíthatóságot ez a rendszer. Egyszerűbben: ami könnyen jött, az gyakran könnyen megy.
Azt, hogy a források elosztásához hozzátartozik a lobbizás, akár a politika természetes működésének is tekinthetnénk, ha Magyarországon nem eredményezne olyan látványos kilengéseket, mint hogy vadonatúj intézmények jönnek létre, majd szűnnek meg a következő kormányzati ciklusban bármiféle, a külső szemlélő számára érzékelhető logika nélkül. Persze közelebbről nézve csak az nem látja az összefüggést egy-egy befolyásos politikai szereplő helyzetével, aki nem akarja. Olyasmi ez, mint a vendéglátóhelyek által fizetett védelmi pénz, csak itt nem a bankjegyköteget, hanem a „védelmi politikust” kell készenlétben tartani. Államháztartási villongások idején bármikor kérhetik, és ha épp nincs kéznél, jaj az illetőnek.
A Design Terminál ötletét például a később uniós biztossá lett Navracsics Tibor karolta fel. Az általa vezetett Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium szárnyai alatt működött – létrejött a második Fidesz-kormány alatt, és úgy tűnik, megszűnik a harmadik alatt. Felkerült a bürokráciacsökkentés miatt bezárandó intézmények listájára, és mivel végleges döntés még nem született, senki sem tudja, mi lesz vele. Más intézmények is szerepelnek a listán, amelyeknek a sorsával kapcsolatban továbbra is csak találgatni lehet. De történt néhány mesébe illő fordulat is: a Hagyományok Házáról például kiderült, hogy az operaházzal egyenértékű intézmény lehet belőle, amely remélhetőleg tényleg létrejön majd, és nem szűnik meg a negyedik (?) Fidesz-kormány idején sem.
A bürokráciacsökkentő csomagnak várhatóan a Magyar Nemzeti Digitális Archívum (Manda) is áldozatul esik, amely viszont köztudottan Szőcs Gézához kötődő projekt volt, s amely néhány éve még hatalmas összegű európai uniós forrást nyert el egy ózdi beruházásra. Sajnos egyből kínálkozik az ironikus értelmezés, hogy Szőcs elcserélte a filmarchívumot egy íróiskolára. De az is elképzelhető, hogy szóltak neki, válasszon magának valami más szerelmet, mert egy nála erősebb játékos jelentkezett be a Mandáért. A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) már jelezte is, hogy szívesen átvállalná a filmarchívum bizonyos feladatait, folytak is már erről tárgyalások. Amikor az MMA legutóbb bejelentkezett valahová – a Nemzeti Kulturális Alaphoz –, hogy szívesen segítene az általa folyósított támogatások elosztásában, bő egy éven belül át is alakult az intézmény. Ne legyen kétségünk afelől, hogy bekövetkezhetnek még ehhez hasonló fordulatok.
És ha már védelemről van szó: a magyar kultúra csúcsszervének szánt akadémiával kapcsolatban is felvetődhet a kérdés, hogy a jóléte nem addig tart-e majd, amíg a köztudottan befolyásos Fekete György a szervezet elnöke. A legütősebb politikuskártya ma kétségkívül nála van. Kérdés, ha egyszer leköszön, nem viszi-e magával a mellényzsebében a kiszámítható jövőt.
