A címben jelzett változás legfőbb jele az EU és Ukrajna között megkötött szabad kereskedelmi egyezmény. Ennek értelmében a nem EU-tag Ukrajnában megtermelt árucikkek vámok, díjak és egyéb többletterhek felszámítása nélkül, az EU-ban érvényes szabályozók, munkabéreket meghatározó terhek, adók nélkül juthatnak el az európai piacokra egy olyan országból, amely a világ legjobb földterületeinek (csernozjom) harmadával rendelkezik. 2016. január elsejétől Ukrajnában földet bárki korlátozás nélkül vásárolhat. Szinte minden multinacionális mezőgazdasági és élelmiszer-ipari óriáscég jelen van. Cargill, Pioneer, Monsanto, ADM, Bunge – ismerősek ezek a nevek? A nagyüzemi termelés minden feltétele szinte álomszerűen adott: kiváló, hatalmas mennyiségű – 40 millió hektár – termőföld, nagyon olcsó munkaerő és energia, s még sorolhatnánk. Nem véletlen a befektetési kedv, amelyet olyan pénzügyi intézmények finanszíroznak a nagy kereskedelmi bankok mellett, mint a Bank of China vagy az EBRD.
Az üzlet másik oldalán az adósságban fuldokló ukrán állam áll. Az államadósság törlesztésének egyetlen valóságos útja az export radikális növelése, ennek révén a külkereskedelmi mérleg javítása. Miután az ukrán ipar működő része nem termel exportképes cikkeket, energiahordozókban és nyersanyagokban pedig nem bővelkedik az ország, a kiút a mezőgazdaság és az élelmiszeripar. Külföldi tőke van. Működéséhez a feltételeket a kormány igény szerint fogja biztosítani: adókedvezmények, alacsony járulékos terhek és adók, a rend fenntartásához pedig akár privát fegyveres biztonsági erőket is igénybe vehet a tulajdonáért aggódó befektető. Egyesek ezt akár gyarmatosításnak is hívhatják. De ez senkit sem fog zavarni. Akiket igen, azokat egyszerűen „kilóra” megveszik. Mindenki jól jár. Kivéve például Magyarországot, a magyar élelmiszeripart, a termelőket.
Az üzlet végeredménye egy mezőgazdasági és élelmiszer-ipari kolosszus létrejötte, amelyet a világ legtőkeerősebb multinacionális vállalatai, vállalkozói, továbbá kínai és közel-keleti tulajdonosai üzemeltetnek olyan hatékonysággal, amely a világon egyedülálló lesz. Jórészt erről szól az egész ukrán konfliktus, a Majdannal, a Krím elszakadásával, a donecki és luhanszki területeken zajló hibrid háborúval együtt. Kit érdekel, hogy ki Ukrajna miniszterelnöke? Elfogadja-e a „projektet”, vagy nem – ez itt a kérdés.
És miért jó ez az Európai Unió egyes meghatározó tagjainak?
Vegyük példának a holland gazdát, aki hazájában nem tud földet venni, nem tudja gazdaságát bővíteni. Ha sertést tart, a hatékonyságot rontó állatjóléti szabályokat kell betartania, a keletkező hígtrágya kezelése drága, környezetvédelmi kiadásai magasak, állatvédők „abajgatják”. A holland sertésállomány meghaladja a tízmilliót, a dánok évente húszmillió feletti mennyiséget vágnak. Most képzeljük el azt a helyzetet, amikor a dán és holland tenyésztőknek felajánlják, hogy áttelepülhetnek Ukrajnába! A beruházásokat kedvezményes hitelekkel támogatják, a hazai telepek felszámolásáért komoly kompenzációt kaphatnak. Olcsó, kiváló minőségű takarmány van helyben, ráadásul minden vonatkozó szabály és előírás sokkal megengedőbb. Az otthoni környezet- és állatvédők megkönnyebbülnek, a felszabaduló földterületek ingatlanfejlesztésre, rekreációs célokra és egyebekre használhatók. Megszűnik a bűz és az egyéb kellemetlenségek. Tetszetős projekt, ugye? Ukrajnában egyébként az állattenyésztés úgyis le van maradva – egyelőre. Kivétel a baromfi, ebben az ágazatban a világ nyolcadik legnagyobb exportőre.
A példát más ágazatokra kiterjesztve az eredmény az európai nagyüzemi mezőgazdaság nagy részének Ukrajnába való áttelepítése. Drang nach Osten (keleti terjeszkedés). Csak azok a márkák maradnak otthon, amelyek helyi védettséget élveznek, és az adott tájegységet szimbolizálják, vagy nem mozgathatók (például szőlészet). És amelyeket a helyi termelők hosszú évtizedek áldozatos munkájával fejlesztettek, és akiknek áruját mind a helyiek, mind a turisták keresik. De ők nem a nagyüzemi mezőgazdaság részei. Ők olyan szereplők, akikhez hasonló Magyarországon még mutatóba sem nagyon található – tisztelet a kivételnek. Nézzék meg, hogy egy hazai sajt- vagy sonkaszaküzletben hányfajta magyar és hányfajta külföldi készítmény kapható! Mindjárt kiderül a magyar minősítési rendszer, a „hungarikum” meg a „kiváló magyar áru” valódi tartalma.
A fenti folyamat egyébként jórészt lezajlott már az iparban. Ott is vannak „piszkos” iparágak, amelyeket kitelepítettek. Vagy vegyük a textilipart, ahol a kulcs a munkabér. Kik maradtak Nyugat-Európában? A kis szériás design- és luxusmárkák. Ugyanez fog történni a mezőgazdaságban is. A német, francia, holland vagy dán nagygazdálkodó régi álma valósul meg. És gyanítom, hogy miként a lakosság, a kézműves élelmiszergyártók is örülni fognak mindennek.
Viszont a folyamat vesztesei közé fognak tartozni azok a tőkeszegény kelet-európai tömegárut gyártó ágazatok, mint például a magyar tej- és húsipar. Erősen közepes vagy még gyengébb minőségű árujukat a legalább azonos minőségű, ám lényegesen olcsóbb ukrán termékek ágazattól függően maximum egy évtizeden belül kiszorítják még a hazai piacról is. Velük együtt tűnik el egyebek mellett a Fazekas Sándor miniszter úr által vizionált sertésállomány-növekedés. Ki és miért fog nagyüzemben itthon magyar sertést tartani és vágni akkor, ha már most is a spanyol (!) sertés versenyképesebb, mint a hazai? Mi lesz a hollandok, dánok, németek által megtermelt ukrán sertések és magyar fajtársaik árversenyének eredménye? Persze rossz a kérdés. Nem lesznek magyar vágóhidak, jó, ha a készülő, évi egymilliós kapacitású mohácsi vágóhíd megmarad. S ha ez így lenne is, ott sem magyar sertést vágnak majd. Mert nem biztos, hogy sok marad, esetleg csak mutatóba valamennyi.
Az ukrán mezőgazdaság semmilyen EU-szubvencióban nem részesül. Nincs is szüksége rá. Az unió olyan versenytárs előtt nyitotta szélesre kapuit, amelynek termékeivel az EU-s termelők eddig is csak a támogatások és az unión kívüli termékekre kivetett díjak miatt voltak versenyképesek. Ebből a lépésből egyértelműen következik, hogy az EU vissza fogja szorítani a mezőgazdasági támogatásokat. Mi másért kötötte volna meg a szabad kereskedelmi egyezményt? Az EU nagyüzemi termelőinek nem kell támogatás 2020 után. Mert már jórészt nem is fognak Európa nyugati részén termelni. A magyar termelők árui viszont támogatás híján, egy ilyen versenytárs ellenében lépnek piacra. Hogy ki nyer, nem kétséges. Egy, a kereskedelemből vett példával élve: melyik boltos marad nyitva azután, mikor a szomszéd utcában hipermarket nyílik? Az, aki magas minőségű, a hipermarketben nem kapható árut forgalmaz. (Ha valaki szívesen félreértené, józanítsuk ki: példánkban Ukrajna a hipermarket.)
Emlékezzünk: EU-csatlakozásunkkor a magyar mezőgazdaság csak hosszú évek múltával, fokozatosan részesült azokban a támogatásokban, amelyeket az uniós gazdák akkor már jó ideje megkaptak. Versenyképességüket féltették a magyar termékektől. Most más a helyzet, ugyanezeket a magyar gazdákat semmi, de semmi nem védi meg. Mert a magyar kormány csak szavakban a barátjuk, s amúgy teljesen atlantista, nagytőkebarát politikát folytat. Egyetlen nyilatkozatot sem láttunk, ahol a kormány az egyezménnyel kapcsolatban bármilyen kifogást fogalmazott volna meg. Pedig inkább ebben kellene, kellett volna népszavazást kezdeményezni.
A magyar föld külföldieknek nem eladó – immáron nemigen kell féltenünk. Mert nem is kell majd senkinek. A föld árának emelkedéséről szőtt álmok is törvényszerűen szertefoszlanak, ha a fenti vízió megvalósul. A magyar földárak nem az osztrák árakhoz fognak konvergálni. Megjegyzem, hogy azon földterületek kivételével, melyek alternatív hasznosítása realitás, a földárak egész Európában eshetnek a következő évtizedben.
A hazai mezőgazdaság és élelmiszeripar a fennállása óta a legnagyobb kihívás elé néz. Az esélyek egyenlőtlennek mutatkoznak. De sajnos ezúttal szabadságharcos hagyományaink nem érvényesülhetnek. Ugyanis a várat senki nem akarja majd bevenni. És az élelmiszeripar bezárt ajtaján az alábbi felirat függ majd: „Kereslet hiánya miatt zárva.”
A szerző közgazdász
