Harminc éve, 1986. április 26-án, hajnali 1 óra 24 perckor az egész emberiség történelmére kiható, súlyos környezetszennyezést okozó robbanás történt az akkor még létező Szovjetunió csernobili atomerőművének IV-es blokkjában. Ennyi idő távlatából úgy érdemes visszagondolni a történtekre, hogy egyúttal a következményeket is értékeljük. A Magyar Nemzet 2016. április 25-i számában Csernobil figyelmeztetése címmel jelent meg Mangel Gyöngyi környezetvédelmi újságíró cikke. Bár a cikkben leírtak jelentős részével egyetértek, a végkicsengésével azonban nem, s néhány ponton kiegészítést látok szükségesnek.
Csernobilban – emberi hiba, a szabályzó rendszer kikapcsolása miatt – kémiai robbanás történt, ennek feszítő ereje bontotta meg a IV-es blokk szerkezetét, ami által nagy mennyiségű radioaktív izotóp jutott a környezetbe. Tehát nem a kiszabaduló fűtőanyag részecskéi terítették be szinte egész Európát, ahogy írja a cikk szerzője, hanem a maghasadás során a hasadó anyagból (urán) képződő hasadási termékek, például radiocézium vagy radiojód. A szennyező anyagok szerencsére számos országba, régióba csak kis-mértékben jutottak el, s csak bizonyos területeken (főleg a magasabban fekvő, akkortájt csapadékos helyeken) volt jelentősnek ítélhető fertőzés. Magyarország viszont határozottan az érintett területekhez tartozott, s országunk átlagosnak tekinthető radioaktív szennyezettsége 1986-ban hasonló volt a Németországban, Svájcban, Ausztriában, Romániában, Bulgáriában mérhető értékekhez. Ugyanakkor például Nagy-Britanniában vagy Spanyolország nagy részében rendkívül kicsi volt a szennyezettségi szint. Igaz, Magyarországon belül is jelentős különbségek voltak mérhetők, a Balaton környékén s Budapesten magasabb volt a szennyeződés, mint az Alföld legtöbb részén.
Mindez azonban nem indok arra, hogy megkérdőjelezzük a nukleáris szakemberek azon véleményét, hogy az atomerőművek által előállított villamosenergia-termelés meglehetősen biztonságos folyamat. Hiszen valószínűség-számítások alapján csupán ezer reaktorüzemévenként várható egy-egy baleset bekövetkezése. A cikkíró következtetése, miszerint „ennek alapján ennyi idő alatt egyetlen balesetnek sem lett volna szabad beköveteznie”, azért téves, mert az 1950-es évek óta egyre több országban egyre több reaktor üzemel energiatermelési céllal, a kutató-oktató reaktorok száma pedig ennél sokkal nagyobb. S mivel több évtizedről s atomerőművenként több reaktorblokkról van szó – Pakson például 4, egyenként 440 MW teljesítményű blokk üzemel, fedezve mintegy 40 százalékát az ország villamosenergia-szükségletének – az ezer reaktorüzemévnél összehasonlíthatatlanul több telt el. Ugyanis jelenleg a világon több mint 400 energiatermelő atomreaktor üzemel.
Másfelől: a nukleáris (azaz a maghasadás elvén alapuló) erőmű olyan erőmű, amelynek a „motorja, azaz energiaszolgáltatója” a reaktor, de a többi része hasonló a szénerőművekhez vagy az olaj- vagy földgáztüzelésű erőművekhez. Egy erőműnél a legtökéletesebb kivitelezés esetén is adódhatnak meghibásodások. Logikus elvárás persze, hogy megfelelő szabályozó berendezésekkel az emberi hibákra (és esetleg bekövetkező külső változásokra, például Fukusima esetében a földrengésre, illetve a cunamira) visszavezethető balesetek száma minimális legyen. Sajnos, nincs abszolút biztonság, s nem csupán az atomerőműben, de például vízi erőműben, közúti közlekedésben és a légi forgalomban sincsen.
A reaktor üzemideje és a teljesítménye alapján előzetesen kalkulálható a fissziós termékek menynyisége, másrészt elég precíz adatok állnak rendelkezésre ahhoz, hogy számítható, felmérhető legyen külön-külön az egyes radioizotópokra a csernobili baleset hatása, azaz a környezetbe (döntően a levegőbe) kerülő radioizotópok mennyisége. Ezek szóródtak ki aztán – a meteorológiai viszonyok, például szélirány, esőfelhők jelenléte – alacsonyabb légrétegekbe, majd a talajra, növényzetre, felszíni vizekre. A környezetbe jutó radioaktív anyagok viszont nem maradnak ott, ahová szóródtak. Ha szerencsénk van, az izotóp felezési ideje rövid, s így néhány hét alatt – ilyen volt például a 8 nap felezési idejű 131–I izotóp, amely csak 1986. májusban s június elején jelentett problémát Magyarországon a tej radioaktivitásában – lebomlik. Más esetben – ilyen volt például a radiocézium, aminek 2 izotópja, a 134–Cs és a 137–Cs ismeretes, de ezek felezési ideje sokkal hosszabb, mint a radiojódé – természetesen nem várható ki az években, évtizedben mérhető felezési idő, de a természet itt is megoldást kínál. Ugyanis a radiocézium-nuklidok rendkívül jól kötődnek a talajásványokhoz – főleg az agyaghoz –, s ezáltal a talajból igen kevés szennyező anyag jut a növénybe. Sajnos az a radioaktív anyag, ami a növények felületére közvetlenül jutott száraz vagy nedves kihullással s nem mosódott le, az bejuthat a növényi szövetekbe, s ezáltal magasabb lesz a radioaktív szennyezettség mértéke a takarmányban, élelmiszerben. Talán van, aki emlékszik, hogy 1986 májusában a hírközlő szervek Magyarországon egyértelműen tájékoztattak arról, hogy a leveles zöldségeket, például a salátát csak megmosva szabad fogyasztani. Arról pedig, hogy hol és mennyi volt a levegőben, vízben, élelmiszerben mérhető radioaktív szennyezettség, minden ország illetékes mérő- és adatszolgáltató hatósága tudott, Magyarországon is rengeteg mérést végeztünk, s az adatok ismeretében történtek olyan intézkedések, mint a legeltetési tilalom az ország egyes területein, vagy a különböző területekről származó tejek összekeverése az elfogadható szintű szennyezettség kialakítására.
Nem kívánok részletes adatokat közölni, hiszen az olvasók nem szakemberek. De annyit azért talán érdemes tudni, hogy a szennyezettségi szintet a radioaktivitás esetében célszerű a természetes radioaktivitáshoz mérni. Ugyanis a levegőben és az élelmiszerekben természetes eredetű radioaktív anyagok (40–K, 226–Ra, 222–Rn) is vannak, s ennek következtében az emberi szervezetet természetes eredetű sugárterhelés éri. Mindenkit. S az a dózis, amit az úgynevezett likvidátorok kaptak, akik a balesetet közvetlenül követő időszakban végeztek megfeszített védekezési munkákat (például a tűzoltók), az bizony ennek sokszorosa volt. Van egy fogalom, a félhalálos dózis. Ez azt jelenti, hogy populációs szinten mekkora az a sugárdózis, amitől az emberek kb. fele meghal, fele pedig megmarad, bár súlyosan megbetegszik, de felépül. Nos, a likvidátorokból azok, akik néhány napon belül (elvileg 30 nap a határidő) meghaltak, ismereteim szerint csak 31-en voltak. Az összehasoníthatóság céljából még megemlítem, hogy az a dózis, amit egy magyarországi átlag állampolgár egy év alatt természetes forrásból kap, több mint ezerszer kisebb, mint a félhalálos dózis. Ahhoz pedig, hogy a sugárbetegség kezdeti tünetei érzékelhetők legyenek (láz, bőrpír, rosszullét, hányás), a mindenki által kapott évi természetes sugárdózisnak mintegy százszorosa kellene. S az utolsó adat: Magyarországon 1986-ban, azaz a csernobili baleset évében a legszennyezettebb területeken élő lakosok kiegészítő sugárterhelésének mértéke sem érte el a természetes sugárterhelés szintjét, azaz a teljes dózis kevesebb volt, mint a természetes terhelés kétszerese. 1990-tól pedig ismét kifejezetten alacsony volt a hazánkban mérhető sugárszennyezettség, s szintje azóta is megfelel az 1986 előtti években mért értékeknek.
Az elmondottakból talán egyértelműen következik, hogy Magyarországon egyetlen esetben sem volt sugárfertőzéses megbetegedés, és egyetlen esetet sem lehetett említeni, ami a sugárterhelés növekedésére lett volna visszavezethető. Szerencsére, hiszen hazánk mintegy ezer kilométer távolságra van a baleset színterétől. Ott ma is lezárt területek vannak, főleg Belarusz déli részén, és sokkal magasabb most is a közvetlen körzetben a fertőzöttségi szint, mint 1986-ban volt Magyarországon. Jelentős a különböző megbetegedésekben (például pajzsmirigyzavarok) szenvedők száma. Hogy ez mekkora nagyságrend, arról némileg megoszlanak a vélemények, de abban sajnos egyetértés van, hogy a csernobili tragédia által negatívan érintett emberek (kitelepítettek is, nem csupán az egészségi károsodást szenvedettek) száma néhány millióra is tehető.
A cikkíró kérdésére („Hány Csernobil kell még ahhoz, hogy megértsük, a nukleáris technológia a fejlődés egy nagyon veszélyes zsákutcája?”) csak annyit: ez a technológia nem nevezhető zsákutcának, hiszen a műszaki fejlődés természetes eredménye, s remélhetőleg néhány évtized múlva már nem a fissziós, hanem a fúziós erőművek fogják az energiát szolgáltatni. Azok pedig nem termelnek radioaktív hulladékot, nem szennyezik a környezetet, nem veszélyeztetik ezáltal az élőlények egészségét, pedig a fúziós technológia is nukleáris technika. Ugyanúgy, ahogy a radioizotópok orvosi és kutatási célú előállítása, az aktivációs analitikai méréstechnika és még számos más terület, például az úgynevezett hím-steril technika az agrárágazatban. Ami pedig az energetikai nukleáris technológiát illeti, nos itt úgy fogalmazhatunk, hogy lényegében kompromisszumot nem ismerően, költséget nem kímélően, a lehető legbiztonságosabb erőművek építése s üzemeltetése a feladat. Jelenleg nincs más olyan nagy hatékonyságú eljárás, amely költséghatékony módon ki tudná váltani a nukleáris úton történő villamosenergia-előállítást. Végezetül annyit még – némi meglepetésére az olvasóknak –, hogy az atomerőművek természetes üzemmeneti radioaktív kibocsátása kisebb, mint a hőerőműveké! Ugyanis a hőerőművek pernyéje és salakja radioaktív anyagokat is tartalmaz, az atomerőművek radioaktív kibocsátása viszont rendkívül kismérvű. Csernobil példája pedig nem arra tanít, hogy nem kell atomerőmű, hanem arra, hogy biztonságosan kell üzemeltetni. Kizárva az emberi felelőtlenség vagy tévedés kockázatát.
A szerző radioökológus
